Egy jó passz a rossz játékosnak, bizony rossz passznak számít – tartja magát a mondás, és igazságtartalmát az új évezred jórészt a labdabirtokláson alapuló futballfilozófiája csak tovább erősítette. Guardiolától Fergusonon át Wengerig, edzőfejedelmek egész sora állította és állítja mind a mai napig, hogy minél többet van nálad a labda, annál nagyobb esélyed van a győzelemre; következésképp tehát érdemes minél kevesebb „rossz” játékost a csapatodba állítani. Eképpen járt le mára a bójacenterek és romboló középpályások ideje is, egy magára valamit is adó edző ugyanis nem engedheti meg magának, hogy olyan játékost pattintson fel a mágnestáblájára, akinek az összjátékban semmi hasznát nem látja. Mai Taktikai Zónánkban a középcsatárok egyedfejlődését tekintjük át, főszerepben Emmanuel Adebayorral.
A test-test elleni küzdelem időtlen idők óta része a játéknak, mégis, az ezredforduló óta egyre egyértelműbben rajzolódik ki a tendencia, miszerint a labdával ügyetlen, de erős és magas támadók ideje lejárt. Pedig kezdetben a 4-2-3-1 elterjedése nekik kedvezett, valószínűleg mindenki emlékszik még a Luca Tonival támadó Bayernre, a Gomezzel szerencsétlenkedő Stuttgartra, vagy az Ibrahimovic megszerzéséért még Eto’o-t is beáldozó Barcelonára – ám éppen ezeknek az együtteseknek és filozófiáknak a bukása bizonyította be végleg, hogy a toronydaru méretű középcsatárok haszna elenyésző a megváltozott körülmények között. Elég csak végignézni a kontinens futballját jelenleg meghatározó csapatok keretét, a United játéka Rooney-n áll, vagy bukik, a Citynél Agüero az egy szem előretolt ék, a Barcelonánál Messiben bíznak, a német válogatottban Müller, a holland nemzeti csapatban pedig van Persie lép vissza rendszeresen a labdákért. Sehol egy két méteres birodalmi lépegető, sehol egy testépítő-bajnok bójacenter.
Nagyszerűen példázza a most futó trendeket az angol bajnokság meglepetés-csapatának, a Tottenhamnek a szárnyalása - amely, anélkül, hogy kisebbíteni akarnánk a társak érdemét, javarészt egyetlen játékos megdöbbentő szerepváltoztatásán alapszik. Emmanuel Adebayort ugyanis eddig mindenki klasszikus centerként ismerte, fejelgette a gólokat becsülettel, magas is, erős is, nem kellett tehát hozzá átlagon felüli értelmi képességekkel megáldott hátvédek tömkelege, hogy gondolkodás nélkül íveljék fel rá a labdát. Ehhez képest manapság egy Tottenham-meccsre kapcsolva az ember mást sem lát, mint hogy Adebayor a félpályánál ténfereg (nyakában rendszerint két gyermekien naiv hátvéddel), ráadásul háttal a kapunak.
Mielőtt azonban valaki arra gondolna, hogy a frissiben az angol válogatott padjára követelt Harry Redknapp 64 éves korára vált taktikai géniusszá, nem árt megjegyezni, hogy Adebayor nem tesz mást, pusztán alkalmazkodik a modern trendek által vele szemben támasztott követelményekhez. Mivel remekül kezeli a labdát, és meglepő módon szeme is van a játékhoz, simán megteheti, hogy nyakában őrzőivel hátrébb caplat a pályán, lyukat üt az ellenfél védekezésén, majd az első csapás megrendítő erejével üt rajtuk. Visszalépő középcsatár, nem nagy kaland, Hidegkuti óta legalább ezerszer láttunk már ilyet.
Az igazi trükk nem abban rejlik, hogy Adebayor több mint egy klasszikus, góllövő bójacenter - a nagy kunszt az, hogy miközben a csapatjátékban is rengeteg hasznot hajt, minden olyan erényét megőrizte, amely a klasszikus befejezőkre hajaz. Abszolút kétlábas, jól fejel, kiválóan helyezkedik, passzol, kiugrat, visszalép, megtart - sőt még cselez is, ha nagy szükség van rá. Védekezésben sem csak többen vannak vele, a Mourinho alatt eltöltött fél éve során hozzászokott a letámadáshoz, ha kell a szélre is ki tud húzódni, önző énjét pedig olyannyira levetkőzte, hogy jelenleg csapata gólpassz-királyának számít.
A világ azonban tökéletlen, egy csatárt manapság még mindig javarészt a góljai alapján ítélnek meg. Adebayor viszont ebben a tekintetben sem áll rosszul, 10 góljával csapata legeredményesebbje - ráadásul akadt három, les miatt tévesen meg nem adott találata is. A statisztika nyelvén mindez annyit jelent, hogy átlagban 156 percenként, vagyis kevesebb mint két meccsenként talál a hálóba, miközben lövéseinek 55%-a kaput talál, helyzeteit pedig 19%-ban váltja gólra.
Luka Modric és Gareth Bale mellett vitathatatlanul ő a csapat motorja - a mezőnyben például rendkívül hasznos, közel ötven helyzetet alakított ki eddig passzaival, többet, mint az eredendően ebben a műfajban világklasszis Rafael van der Vaart. 10 gólpasszával lepipál mindenkit a csapatban, többet és jobban is cselez, mint az átlag, a válogatottba követelt Aaron Lennon például simán elbújhat mellette.
Szezonja legjobb meccsét a Liverpool ellen, hazai pályán játszotta, és nem feltétlenül két gólja miatt. A chalkboardján kiválóan látszik, mekkora melót vitt véghez, a pálya minden pontján megjátszható volt, 83-szor ért labdához (összehasonlításképpen a szombaton a Stuttgart kezdő irányítójaként szereplő Hajnal 77-szer), és mindössze két alkalommal rontotta el a labdaátvételt. A tizenhatoson belül például csak négyszer kapott labdát (ennyiből lőtte két gólját), ha ez nem bizonyítja, hogy végleg levedlette a dehonesztáló bójacenter melléknevet, akkor semmi.
A leggyönyörűbb dolog a futballban talán az egyedfejlődés, nincs is szebb annál, mint amikor a szemünk előtt játszódnak le a kardinális változások, látjuk, hogy Matthäus irányítóból söprögetőbe húzódik vissza, a balbekk Maldiniből középhátvéd-király válik, vagy a szellőlábú Giggs dörzsölt passerként követel magának helyet az MU-ban. Adebayor pillangóvá válásának története ráadásul eleddig teljességgel elképzelhetetlen volt, a magam részéről nem is emlékszem, hogy valaha bárki bizonyította volna már ilyen meggyőző erővel a korábban ráolvasott kritikák ellenkezőjét.
A hétvége mérlege: egy gól, és négy gólpassz a BL-helyekért küzdő Newcastle ellenében. Nincs mese, Emmanuel Adebayor beérett.