Vélemény

Egy kihagyott helyzet margójára - búcsú Rubens Barrichellótól

  • Kele János
megosztom

Egész pályafutása alatt rossz szájízzel versenyzett, és most visszavonulni sem tudott másképp. Akinek a teljes karrierje egy hatalmas kihagyott helyzet: Rubens Barrichello.



Még nem hivatalos, de sokan már tudni vélik: tizenkilenc, vérrel, verítékkel és persze sikerekkel is tarkított szezon után Rubens Barrichello elköszön a Száguldó Cirkusz mezőnyétől. Elköszön, de nem önszántából – így pedig kicsit azért valljuk meg, keserű lehet a szája íze. Persze nem nagy újdonság ez a brazil veteránnak; tulajdonképpen egész pályafutása során ő volt a frusztráció élő bronzszobra a Cirkuszban.

Pedig sok mindent el lehet mondani Barrichellóról, de azt, hogy rossz, vagy tehetségtelen pilóta lenne, semmiképp. Nem véletlen, hogy őt még a nagy Ayrton Senna életében kikiáltották utódnak, az új generációs brazil pilótaiskola mintadiákjának, a jövendőbeli nagy bajnoknak.

Hogy soha nem lett belőle az, azt persze a legtöbb szurkoló és szakíró szerint sokkal inkább a körülmények szerencsétlen alakulásának köszönheti, semmint saját hibáinak; az is igaz azonban, hogy amikor igazán szüksége lett volna egy kis szerencsére, akkor mindig a rövidebbik gyufát húzta ki a skatulyából. Ha úgy tetszik, peches volt; ha másképp, akkor képtelen volt jó döntéseket hozni a kulcspillanatokban.

Nem ő persze az egyetlen ilyen a világtörténelemben, és valószínűleg nem is az utolsó. Ráadásul, ha azt tekintjük, hogy 11 győzelmet és két világbajnoki ezüstérmet azért így is sikerült behúznia, akkor teljesen más a leányzó fekvése - akár azt is mondhatjuk, sikerült kihoznia magából mindent, ami csak benne volt.

Igen ám, csakhogy Barichello esetében éppen ez a megállapítás adja a dilemma gyökerét: vajon tényleg csupán az örök másodhegedűs szerepére volt kárhoztatva?

Mert az volt ő, örök másodhegedűs, és mondjuk ki, örök vesztes. Örök vesztes, de pont ezért egyben szimpatikus vesztes is. A hús-vér ember, az érző szívű srác a kiscsapatok garázsából, aki élete első győzelmét keserves zokogással ünnepelte a hockenheimi Német Nagydíj dobogóján; és akit aztán a világuralom tébolyító mámorába belefeledkező Ferrarinál kegyetlenül elnyomtak, és kivéreztettek.

Ez utóbbi persze nem feltétlenül igaz, de kétségkívül része annak a Barrichello-legendának, amelynek a kialakulásáért - valljuk meg őszintén- ő maga is rengeteget tett, főleg utolsó két ferraris évében, majd a Maranellóból való eligazolását követően. Akkor, amikor számára is nyilvánvalóvá vált, soha nem lesz már belőle bajnok, soha nem jön össze neki a nagy álom, Michael Schumacher legyőzése. Akkor, amikor végleg rájött: hibázott, amikor elfogadta Jean Todt ajánlatát, és beült Michael Schumacher mellé - másodpilótának.

Mert az volt, kár is lenne tagadni. De nem a szónak a pejoratív, sokat szajkózott értelmében, amely a másodpilótát, mint szerencsétlen flótást, a csapatot pedig, mint őt elnyomó kényurat definiálja. Rubens Barrichellót ugyanis soha, senki nem nyomta el a Ferrarinál – egyszerűen képtelen volt arra, hogy Schumacherhez hasonló vehemensséggel és meggyőző erővel állítsa maga mellé a csapatot. Talán hiányzott belőle a kellő nyitottság, a másokat magával ragadó, ellenállhatatlan hit a győzelemben, és végső soron, talán hiányzott belőle a magabiztosság. Nem a szó hétköznapi értelmében persze, hiszen váltig hangoztatta, és biztos vagyok benne, hogy komolyan is gondolta, hogy egyszer majd képes lesz legyőzni Michael Schumachert, akár azonos autóval versenyezve is. Sokkal inkább a csapaton belüli határozott fellépéshez kellő magabiztosság, az egészséges önhittség nem volt meg benne, a kegyetlenség, amely valamilyen szinten elengedhetetlen ebben a sportágban.

A karizma.

Örök pechvogel maradt, a szerencsétlen vesztes, akit az ág is húz, és akinek a kellő pillanatban félre kell húzódni a mögötte szélvészsebességgel közlekedő Schumacher elől, hogy átengedje neki a győzelmet, vagy a dobogót. A sokak számára ínséges Ferrari-korszakban, a sorozatos Schumacher-győzelmek idején a tömegek valósággal pajzsra emelték őt, mint a dicsőséges éra szenvedő, áldozati bárányát - talán ez vezetett oda, hogy pályafutása vége felé egyre többször kezdett el szerepet téveszteni, és próbált reménytelen módon kitörni a szimpatikus vesztes szerepköréből.

Nem sikerült neki.

Maradt ugyanolyan vesztes, amilyen volt, örökös károgásának, egyre inkább groteszkké váló magyarázkodásának köszönhetően azonban egyre kevésbé volt szimpatikus. Pláne, amikor 2009-ben újra kezébe kapta a világverő autót, és ismét nem tudott vele nagyot dobbantani - viszont ahelyett, hogy csendben elismerte volna a vereségét csapaton belül, inkább az istállójára kezdett mutogatni, mondván szabotálják a munkáját.

Már senki nem hitt neki - részben persze azért, mert amit az átlagszurkoló simán el tudott képzelni egy Schumacher háta mögött álló gárdáról, azt az Istennek sem tudta elhinni Jenson Buttonról és kompániájáról. Pedig higgyük el, az ég egy adta világon semmi nem változott.

Csak Barrichello akart kitörni a szimpatikus vesztes szerepéből. Pechjére.

Ha innen nézzük a dolgokat, voltaképpen mindig rosszul döntött. Rosszul döntött, amikor 1997-ben nagy bánatában (amiért a Ferrari helyette csapattársát, Eddie Irvinét választotta Schumacher vízhordójának) elhagyta a belőle versenyzőt faragó Jordant, és aláírt a csupán szárnyait bontogató Stewart csapathoz. Rosszul döntött akkor is, amikor saját képességeiben és a Ferrari vezetőiben bízva 2000-ben mégis elment Michael Schumacher mellé, abban a hiszemben, hogy belőle nem lesz ügyeletes ketteske a csapatnál. És rosszul döntött most is, a balul sikerült 2011-es évad után, amikor többnyire csupán kilátástalanul lézengett a pályán a történelem leggyengébb Williamsében üldögélve, hogy még maradni akart. Maradni akart, ki tudja miért.

Talán mert még mindig saját fantazmagóriáinak áldozata. Talán mert szereti a versenyzést. Talán mert nem képes belátni, hogy egész karrierje az F1-ben nem volt több mint egy hatalmas kihagyott helyzet.

És ezt a helyzetet bizony ő hagyta ki.

megosztom