Taktikai Zóna

Ez a harc sem lesz a végső - meccselemzés, Real-Barca

  • Kele János
megosztom

A középpályás emberfölényben rejlik a Barcelona sikerének kulcsa, vagy egyszerűen egyénileg nem tud mit kezdeni Mourinho a klasszisokkal? Történelmi kontextus és wengeri alapelvek is felmerülnek a szerdai El Cásico kapcsán, de végül arra kell rádöbbennünk, hogy nem a Real taktikájával, sokkal inkább a keretével vannak problémák.



Futball-forradalom zajlik a szemünk előtt,
két örökké összecsapó, egymáson soha végleg felülkerekedni nem tudó futball-filozófia háborújának sokadik felvonása – azt persze mégcsak ígérni sem tudom, hogy ez a harc lesz a végső, sőt a magam részéről valahol nagyon mélyen, nem is remélem. Egészen egyszerűen azért, mert a futball igazi sava-borsát, a taktikai evolúció fejlődésének mozgatórúgóját mindig is a támadó és védekező filozófiák egymásnak feszülése adta, az éppen aktuálisan uralkodó játékrendszer és –felfogás sohasem tudta véglegesen konzerválni erejét, előbb vagy utóbb, de mindig megjelent egy ellenerő, amely letaszította őt a trónról. Tisztára, mint a Kondratyev-ciklusok: mire igazán jó lenne, mindig beüt a krach.

A Duna-menti iskola és a brazil klasszikus felfogás ötvenes évekbeli aranykorát a német és angol pragmatizmus, a 4-4-2 konzervativizmusa és merevsége tudta csak elhomályosítani, de mire igazán belemelegedtek volna a csatorna túlpartján, Olaszországban kitört a catenaccio-láz, és az Herrera vezette Inter már a védekezés mindenhatóságának szellemében hajtotta igába a kontinens fejét. Közvetett és közvetlen módon is erre volt válasz a hollandok totális futballja, amely azonban hiába hozott zsinórban háromszor is BEK-győzelmet az Ajax konyhájára, a világbajnoki címmel nem tudta feltenni saját fejére a koronát, a rideg és számító német könyörtelenség útját állta. Az európai klubfutballban eközben beköszöntött az angol-korszak, maradván a 4-4-2 nyújtotta biztonság fellege mögött és a control & pass alapelv keretei között, a Liverpool gyakorlatilag egy időben verhetetlenné és felülmúlhatatlanná tette a feltalálók futball-kultúráját. Ezt követte a Sacchi által levezényelt olasz megújhodás térnyerése, melyet a BEK Milan-korszaka vezetett fel, majd Lippi és Capello kései sikerei zártak le végleg a 2000-es évek közepén. Akkor talán már azt is hihettük, hogy a hagyományos értelemben vett történelmi futballevolúció lezárult, ám Spanyolországban egyszer csak (persze ezért nem a semmiből) megjelent az a 4-2-3-1, amely ugyan egyetlen olyan elemet sem tartalmazott, amivel korábban ne találkozott volna a világ, egységbe gyúrva azonban már komoly meglepetést hordozott magában. Hogy aztán vajon lesz-e belőle olyan klasszikus, örök érvényű evolúciós alapelvnek tekinthető formula, mint amilyen a hollandok 4-3-3-ából vagy az Aranycsapat 4-2-4-éből vált, egyelőre egy hatalmas kérdés - melynek megválaszolásához legközelebb az El Clásicók, és a már történelminek tekinthető Mourinho-Barcelona párharc alakulása vezet bennünket.

Mourinho és a filozófia

A 4-2-3-1 ma már a laikus szemlélődő számára egyértelműen védekező formációnak tűnik, amely labdavesztést követően szempillantás alatt tud visszaalakulni az elődjének számító 4-5-1-be, amelyben egyszerre hét, nyolc, esetenként kilenc mezőnyjátékos is azzal van elfoglalva, hogy az ellenfél támadásszövését ellehetetlenítse - holott kezdetben ez egyáltalán nem így volt, a spanyolországi kezdetekkor egészen más játékfilozófiai környezetben merült fel a formula létjogosultsága. Az átalakulás javarészt José Mourinho zsenialitását dicséri, ő volt az, aki az Inter személyében megalkotta a formációt tökéletesen alkalmazó, történelmi hivatkozási alapnak is tekinthető kirakatcsapatot. Pedig nem tett mást, csupán gyakorlati alapokra helyezte azt a wengeri alapelvet, mely szerint „egy csapat fejlődésének az a mértéke és egyben az edzői munka művészete, hogy miként tud a csapatjátéka úgy fejlődni, hogy minél jobban előrefelé játszanak védői, pozícióvesztés nélkül". Mourinho 4-2-3-1-ében csaknem minden játékosnak vannak védőfeladatai, ám közben minimális elvárás az, hogy a csapat minden támadásszövésében benne legyen a gól veszélye. Gyorsaság, fegyelmezettség, állóképesség és taktikai érettség - ezek a tulajdonságok tesznek valakit alkalmassá arra, hogy a 4-2-3-1-ben megtalálja a helyét.

És, hogy miért foglalkozom most ezzel? Mert bár Mourinho a kupa-párharc odavágóján papíron 4-3-3-mal kezdett, gyakorlatilag minden gondolatát az általa megalkotott, és eddigi legnagyobb sikerét hozó, leginkább egy összenyomott rugóra emlékeztető 4-2-3-1 határozza meg. Számára ez a játékszervezés alapja, és mivel ezzel sikerült először két vállra fektetnie egy ereje teljében lévő Barcelonát, nyilvánvalóan hisz abban, hogy az újbóli siker letéteményese is ennek a játékrendszernek az átszervezésében rejlik.

Mourinho persze egyáltalán nem buta, pontosan tudja, hogy a sablonos, ma már könnyedén kiismerhető 4-2-3-1 önmagában nem kecsegtet a Barcelona felülmúlásával, ehhez jóval több, jóval speciálisabb játékszervezési megoldások kellenek. Az sem jó persze, ha túlságosan elvész a részletekben, mint tette azt a két csapat tavalyi BL-párharca esetében, de így még mindig közelebb járt a megoldáshoz, mint amikor feltetette a mágnestáblára a Madridra szabványozott 4-2-3-1-ét, és úgy leégett a Nou Campban, mint a Reichstag. Választ kell találnia arra a kérdésre, hogy mennyi ideig akarja birtokolni a labdát, ez pedig nyilván abból az egészen egyszerű játékszervezési stratégiából épül fel, hogy mennyire akarja megrövidíteni a labdaszerzési metódus és a támadásbefejezési ciklus közötti időintervallumot.


Így kezdődött: A Real védelme a kaupjától 40 méterre áll fel vonalban, előttük alig 5 méteres távolságon belül veszi fel pozícióját a Pepe-Diarra-Alonso hármas. 14 játékos egy 20 méteres sugarú körön belül, egészen elképesztő.

Azt már a két együttes decemberi bajnokiján is láthattuk, hogy a Madrid 20-25 percekre képes teljesen ellehetetleníteni Guardiola szisztémáját, mivel azonban az egész pályás letámadás huzamosabb ideig nem tartható fenn, egyszerűen badarság pusztán ebben a játékelemben látni a Barcelona elleni győzelem kulcsát. Ezt a tanulságot Mourinho is észrevehette, hiszen bár a mérkőzés elején agyig feltolt védelemmel fogadta a vendégeket, később szemmel láthatóan visszahúzódott valami olyasféle sündisznóállásba, ami leginkább a tavalyi BL-csörtékre emlékeztetett. Hogy ebben mekkora szerepe volt a korán megszerzett vezető gólnak, az persze vitatható, nem állítom, hogy ha a 20. percben még mindig 0-0 a meccs állása, Mourinho akkor is visszaáll, de hagyjuk meg ennek az elméleti lehetőségét.

Az egész pályás letámadás tehát pusztán egy lehetőség, mert bár nem nehéz belátni, minél magasabban szerzünk labdát az ellenfél térfelén, annál gyorsabban, annál kevesebb húzásból érünk fel a kapu elé - következésképpen nagyobb esélyünk van gólt szerezni, még azelőtt, hogy a Barca hat másodperces szabálya érvényesülne - azt azért nem lehet kihagyni a számításból, hogy elképesztően fárasztó, amolyan kamikaze-megoldás.


Rendezetlen védelem ellen jön az elencsapás: Benzema ugratja ki a gyönyörűen helyezkedő Ronaldót, Alves már a félpályánál le van maradva, nyugodtan varrjuk az ő nyakába a gólt.

Mourinho tehát valójában abban bízott, hogy az elején, a maximum negyedórásra elnyújtott hiperagresszív védekezési stratégia a teljesen feltolt védelemmel majd csak eredményez egy gólt, utána pedig lehet majd valami olyasmit játszani, ami egyszer már fényesen bejött neki az Interrel - pozíciós védekezést, minimálisra szűkített területekkel.

Ennek szellemében aztán 1-0 után azon nyomban ragasztott egy-egy kullancsot a Barca középpályás játékának szervezőire: Messi megkapta a nyakába Pepét, Fábregas szorosabb barátságot köthetett Alonsóval, Lassana Diarra pedig átadhatta névjegykártyáját Xavinak. Mivel Iniesta egy ilyen embersűrűben kevéssé tudta volna kamatoztatni kivételes rágyorsításait, kihúzódott hát a balszélre, és elfoglalta helyét a némi meglepetésre a kezdőbe került Hamit Altintoppal szemben.


Így folytatódott: A gól után a Real érezhetően visszább állt, a négy védő most már a tizenhatoson húzza meg a védelem utolsó vonalát, és még Ronaldo is visszagaloppozik védekezni, a saját alapvonalától 20 méterre veszi fel Alvest.

Ez utóbbi egyébként két szempontból is rendkívül fontosnak bizonyult később: egyrészt Iniesta (vagy Guardiola, hagyjuk meg ezt a lehetőséget is) helyzetfelismerésének köszönhetően a Barcelona elkerülte azt a hibát, hogy túlságosan leszűkítse saját támadásvezetéseinek területét, másrészt pedig Iniesta, mint a Barca rendszerének talán legerősebb láncszeme a Real leggyengébb pontjával nézhetett farkasszemet a pálya egy olyan pontján, ahol igencsak kevésszer van remény a gyors besegítésre. Ugye látjuk, hogy máris megvan az első csapás megrendítő ereje.


Guardiola (?) válasza: Iniesta kicaplat a bal oldalra, ahol azonban senki nem fogja szorosan, Altintop úgy dönt, marad a másik három védő vonalában. Az eredmény egy szabadon játszó Iniesta lett, aki bármikor szabadon rágyorsíthatott az őt állva váró törökre.

Hasonló párharc persze a túloldalon is akadt, a Ronaldo-Alves párharcok a klasszikusok örök párbajának számítanak lassan, ráadásul még mindig vannak olyan szakértők, akik úgy vélik, ennek a párharcnak a végeredménye egyben a mérkőzés végeredményét is adja. Ha másra nem, ennek az állításnak a cáfolására tökéletes volt a mérkőzés, Ronaldo ugyanis bár összességében felülkerekedett Alvesen, csapata mégis elveszítette a mérkőzést. Pedig Guardiola ezúttal nem állt át az első félidő közepén három védőre, sőt, egyáltalán nem állt át, Alves mindvégig mélyen helyezkedett, mintha félne attól, hogy a mögé belődözött labdák utáni versenyfutásban a portugál legyőzi őt. Ennek mondjuk ékes példája volt a Real vezető gólja, feltehetőleg ez intette óvatosságra Guardiolát is. Érdekesség még a kérdéssel kapcsolatban, hogy a Barcelona két középső védője ezúttal a korábbi hagyományoktól eltérően nem cserélt helyet Ronaldo helyezkedését látva - vagyis Piqué maradt Alves oldalán, nyilván azzal a feladatkörrel felruházva, hogy segítsen be a brazilnak, amikor igazán szükséges. Anélkül, hogy pálcát akarnék törni Guardiola fölött, megjegyezném, hogy az első gól egy fordított Puyol-Piqué szereposztásban akár elkerülhető is lehetett volna…

Ahol eldőlt - a középpályás emberfölény

Kétségkívül lenne értelme egy olyan mérkőzés után a rögzített helyzetekről beszélni, amelyiken szöglet után szerez gólt a kontinens legalacsonyabb átlagmagasságával rendelkező Barca, mégsem teszem, hiszen van egy jóval fontosabb vetülete a mérkőzésnek – már persze abban az esetben, ha nem a konkrét mérkőzés-szituációt, hanem a két iskola párbajának folyamatát kívánjuk elemezni.

Ez pedig a Barcelona konstans középpályás emberfölénye.

Ameddig ezzel a jelenséggel nem tud mit kezdeni Mourinho, badarság elvárni a Barcelona elleni győzelmet, egészen egyszerűen azért, mert ha sikerül is, mindössze ad-hoc történéseknek lesz majd köszönhető, javarészt. Kicsikét sarkítva: a Real sikere a Barca ellen voltaképp azon múlik, hogy összejön-e végre nekik a nagy terv, vagyis sikerül-e egyszerre maximalizálni Ronaldo és minimalizálni Messi szerepét. Az előbbiről már volt szó, utóbbi kulcsa pedig egyértelműen a középpályás védekezés.

Mondhatnánk persze, hogy Messi nem játszott jól a Bérnabeuban, és nem is tévednénk nagyot – csakhogy az a helyzet, mégiscsak kiosztott egy pazar gólpasszt, amivel eldőlt a mérkőzés, a Barca a Király-kupa negyeddöntőjének első meccsén 2-1-re nyert a Bérnabeuban, úgyhogy a Real szempontjából valami, valahol elromlott. Én magam elsősorban a középpályás védekezési rendszert okolom, illetve magát a tényt, hogy Mourinho még mindig nem látja be, teljesen felesleges négy védő a Barcelona ellen, legtöbbször ugyanis például senki nem tartózkodik Guardiola csapatából a tizenhatoson belül, vagy annak közvetlen közelében - cserébe viszont egyszerre öten-hatan kísérlik meg átvenni az uralmat a középharmad fölött. Ennek lehettünk tanúi most is.

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a kérdést, azt mondom, a Barcelona sima 4 a 3 ellen jöhetett át a Real középpályáján: Busquets, Xavi, Fabregas és Messi állt szemben Alonsóval, Diarrával és Pepével. Ha ehhez hozzáveszem, hogy közben Alexis Sanchezre egyszerre figyelt teljesen feleslegesen Carvalho és Ramos is, szerintem máris közelebb kerültünk a Real nagy problémájának felfedezéséhez.


Így fejeződött be: 4 a 3 ellen támad a bekarikázott területen a Barcelona, miközben Iniesta bántóan üres a balszélen. Az is tökéletesen látszik, mennyire feleslegesen álldogál a négy védő vonalban, sem Ramos, sem Carvalho nem fog például senkit. Sánchez is töküres a jobboldalon.

Összegzés

Leszámolhatunk azzal az illúzióval, hogy a Barcát előnyből kifejezetten könnyű megverni; vagy legalábbis a Real és a jelenlegi kerete egészen biztosan leszámolhat ezzel, hiszen egymás után kétszer fordul elő, hogy vezetésről buknak Clásicót, ami azért valljuk be, sok minden lehet, de véletlen biztosan nem.

A kérdés most már tehát pusztán annyi, hogy mikor látja be Mourinho, nem a taktikája, hanem a kerete nem eléggé opponens a Barcelonáéhoz képest, hiába kiváló futballista ugyanis Xabi Alonso, ha nem a Barcelona ellen kamatoznak legjobban az erényei, felesleges belezsúfolni a csapatba. Az már sokkal inkább előremutató kérdőjel, hogy vajon meg meri-e húzni a háromvédős rendszert Mourinho egyszer, és ha igen, mikor - én amondó vagyok, veszítenivalója már nem sok van, így aztán a próbálgatás ellen sem szól sok érv. Az is a változtatás mellett szól egyébként, hogy eddig mindegyik Clásicóból levonta a következtetést a portugál mester, ráadásul többnyire helyesen, a tendencia azt mutatja, előbb vagy utóbb el fog jutni a 3-4-2-1-es rendszer alkalmazásáig is.

Mert, hogy elméletben már eljutott, abban egészen biztos vagyok.

Király Kupa, negyeddöntő, első mérkőzés:
REAL MADRID-FC Barcelona 1-2 (1-0)
Madrid, Estádio Santiago benabéu, vezette: César Muñiz Fernández
 
REAL MADRID: Casillas - Altintop, Ramos, Carvalho, Coentrao - Alonso, Pepe (Granero, 80.), L. Diarra (Özil, 66.) - Higuaín (Callejón, 66.), Benzema, Ronaldo. Cserepad: Adán, Albiol, Marcelo, Granero, Özil, Kaká, Callejón.
 
BARCELONA: Pinto - Alves, Puyol, Piqué, Abidal - Busquets, Xavi (Thiago, 86.), Iniesta - Fabregas (Cuenca, 88.), Messi, Sánchez (Adriano, 82.). Cserepad: Valdés, Montoya, Adriano, Dos Santos, Mascherano, Sergi Roberto, Thiago, Cuenca. Vezetőedző: Pep Guardiola.
 
Gólszerző: Ronaldo (11.), illetve Puyol (49.), Abidal (77.)
Sárga lap: Pepe (17.), Coentrao (59.), Callejón (68.), Carvalho (87.), illetve Piqué (20.), Busquets (55.)
 
További eredmények:
Athletic Bilbao-Real Mallorca 2-0 (1-0)
Kedden játszották:
Espanyol-Mirandes (III. osztályú) 3-2 (0-1)
Csütörtök:
Valencia-Levante 21:30

A mérkőzés összefoglalója


 

megosztom