Kétség sem fér hozzá, Nico Rosberg az új évezred egyik legfénylőbb F1-es csillaga – lehetne, ha kapna végre egy használható autót a feneke alá, szól a közvélekedés. De vajon meddig várathat még magára a nagy áttörés? Vajon létezik az a pont, amelyik után, már hiába érkezik meg egy versenyző tarsolyába a győzelem, a nagy álmok végleg elúsznak?

Ha az ember két egymást követő szezonban is elveri a sportág legnagyobb élő alakját, a rekordbajnok Michael Schumachert, minden emberi számítás szerint a regnáló mezőny legjobbjai között a helye. Nico Rosberg megítélése mégis szerfelett vegyes, a szurkolók egy része peches zseninek, másik hányada viszont túlértékelt playboynak tartja, aki ereje teljében is csupán néhány pontocskával tudta maga mögé utasítani az aggastyán Schumachert. Hogy akkor hol van az igazság? Nem meglepő módon a két meredeken szembenálló álláspont között – valahol félúton.

Nico ugyanis azon kevés pilóta-csemete közé tartozik, aki örökölte az édesapa tehetségét.  Róla már egészen fiatalon szinte üvöltött, hogy nem Christian Fittipaldi, vagy Mathias Lauda-féle, javarészt mesterségesen felpumpált lufi – a teljesítménye ugyanis objektív mutatókon keresztül mérve is megközelítette korosztálya legjobbjaiét. Vagyis többek között Lewis Hamiltonét és Paul di Restáét…

Talán túl hamar került az F1-be, talán túl hamar aggatták rá a csodagyerek címkét. 2006-ban még alig múlt 21 esztendős, de máris a Cirkusz egyik legpatinásabb alakulatánál tekergette a kormányt, nem is akárhogyan: a bahreini futam után, ahol a szélsebes ifjonc hetedikként vágtatott a célba, Ron Dennis állítólag egy 20 millió dolláros csekkel rohant át a Williams garázsába, mondván azonnali hatállyal leigazolja a Rosberg-gyereket. És ez ugyanaz a Ron Dennis volt, aki annak idején Häkkinennek kétszeres világbajnokként sem volt hajlandó többet fizetni évi 11 millió dollárnál – hiába keresett a szomszédos vörös garázsban egy bizonyos Michael Schumacher 40 milliót…

Persze, sok víz lefolyt azóta a Dunán.

De még mindig nem elég ahhoz, hogy Nico Rosberg végre valahára képes legyen futamot nyerni. Persze tudjuk, sosem adatott meg neki az igazán jó autó, sosem játszott a kezére igazán a szerencse – de a 108 futam, akárhonnan is nézzük, 108 futam. Mindössze kilencen vannak az F1-es történelemben, akik ennél is több versenyt teljesítettek anélkül, hogy valaha, akár egyetlen győzelmet is arattak volna.

Ha viszont azt nézzük, kiknek kellett a legtöbbet várniuk életük első futamgyőzelmére, már árnyaltabb a kép: Mark Webber például csak karrierje 130. versenyén tudott először győzni, de Rubens Barrichellóra, vagy Giancarlo Fisichellára sem mondhatjuk, hogy különösebben elsiette volna a dolgot. Jenson Button is alaposan kiböjtölte első futamsikerét, később aztán mégis világbajnok lett (pedig az első és a második győzelme között volt 3 borzalmas évada is) – ez mind azt bizonyítja, a mai világban már nem sokat ér a mondás, miszerint győzni is meg kell tanulni. Ha jó autód van, győzhetsz, ha nem, megfeszülhetsz is akár, de nem tudsz felállni a dobogó tetejére.

Nico Rosberg az idén már 27 esztendős lesz. Ebben a korban Michael Schumacher és Fernando Alonso már kétszeres világbajnok volt, Kimi Räikkönen kétszeres ezüstérmes, Sebastian Vettel két évvel fiatalabbként is tömérdek futamgyőzelemnél és két vb-címnél jár. Az eredmények alapján tehát Rosberg nem több egy nyeretlen kétévesnél – mégis, amondó vagyok, rá még érdemes várni. Érdemes várni, hogy kapjon végre egy, a győzelemre legalább 10-20%-ban esélyes autót, egy olyat, amelyik elől nem kell minimum hat versenyzőnek kiesni és/vagy betliznie ahhoz, hogy ő felférjen a dobogó legfelső fokára.

Én a magam részéről biztos vagyok benne, hogy csak az első lökés kell. Csupán annyi, hogy ne őt kérdezze az összes riporter a szezon elején: „Na, mikor jön már össze…?” Aztán, ha egy üzlet beindul…