Bár André Alves hivatalosan még a Videoton játékosa,
alighanem a mai események után már nem sokan mernének nagy összegben fogadni a
maradására: a bajnoki címvédő fehérváriak ugyanis hivatalosan is bejelentették,
a 42-szeres válogatott Torghelle Sándor három éves szerződést írt alá hozzájuk.
De vajon mennyire volt jó döntés mindenki kedvenc Sanyijának leigazolása?
Mennyire illeszkedik az ellentmondást nem tűrő, hajtós, agresszív, ugyanakkor
viszont technikailag és taktikailag is kissé bárdolatlanabb játékstílusa a Paulo
Sousa által épített klub-és játékfilozófiába? Erre keressük a választ a
Taktikai Zóna legújabb epizódjában.
Mivel a rovat alapvető profilja a jelenségek, mérkőzések, vagy épp átigazolások taktikai szemüvegen keresztül történő, alapvetően játékelméleti boncolgatása, jóhiszeműen elsiklunk azon tény fölött, hogy Torghelle megszerzését esetlegesen milyen üzletpolitikai célok vezérelték - egyébként is, sok ilyet nem tudnánk mondani egy közel harmincéves játékossal kötött három éves szerződés esetében. Az is megérne persze egy misét, hogy a Garancsi István és Paulo Sousa által bőszen hangoztatott három éves nemzetközi tervbe (a cél ugyebár az egyik európai kupa főtáblájára kerülni), miképpen keveredik bele egy már bevallottan pályafutása végéhez közelítő magyar játékos igazolása - aki ráadásul, bár korábban azért volt rá lehetősége, nem tudta bebizonyítani, hogy jelentős erőssége tudna lenni egy nemzetközi kupában szereplő gárdának. Nem elrugaszkodva a tényektől: Torghelle Sándor öt BL-meccsén nulla, huszonegy válogatott tétmérkőzésén pedig hat gólt szerzett. Vagyis átlagban több mint négy meccsenként egyet…
Nem, szó sincsen arról, hogy a fenti eredménysorra ne lehetnénk büszkék, vagy épp ne ismernénk el kellőképpen: úgy is fogalmazhatunk ugyanis, hogy Torghelle tizenegy válogatott góljából hatot tétmeccsen szerzett, vagyis, ha van olyan futballista a mai magyar mezőnyben, akit nem érhet kritika amiatt, hogy tétmérkőzéseken nem tudja hozni magát, akkor az éppen ő. Ne felejtsük el, volt olyan idő, amikor négy napon belül hat világbajnoki-selejtező pontot köszönhettünk a szemfülességének és a gólerősségének - arról nem is beszélve, hogy válogatottunknál az utóbbi években nem hemzsegtek az olyan csatárok, akik három egymást követő mérkőzésen is eredményesek tudtak lenni címeres mezben.
Mindössze arról van szó, hogy a Videoton jelenlegi helyzetében, az eddig mutatott játék, és a látottak alapján valószínűsíthetően meghonosítani kívánt, sokszor emlegetett játékfilozófia alapján Torghelle bizony egy elhibázott igazolásnak tűnik.
Korábban írtunk már arról, hogy Sousa valósággal szerelmes abba a 4-3-3-ba, ami a pályán látottak alapján inkább 4-5-1-nek tűnik, ha pedig a szívünkre tesszük a kezünket, be kell látnunk, a legközelebb a 4-6-0-hoz áll. Ez a formáció egyébként a szakirodalom szerint nem más, mint a 4-2-3-1 talán legmodernebb, egészen speciális módosulása, amelyben a korábban hagyományos centerként funkcionáló támadó visszalép a hajdanánvolt klasszikus 10-es helyére. A gyakorlatban tehát valójában az edző beáldozza befejező csatárát egy mobilisabb, hatékonyabb támadógépezet érdekében. A hangsúly ebben az összetételben a gépezeten van, nagyon lényeges, hogy a támadójátékba többen is bekapcsolódnak, a szó gyakorlati értelmében tehát nem marad csatár nélkül az együttes, csak éppen játékszituációtól függ az, hogy ki bukkan fel a befejező támadó helyén. A rendszer nagy előnye, hogy változó összetételű lehet a támadóegység, így az ellenfél a hagyományos emberfogással sokra nem megy, kénytelen átállni zónavédekezésre, ami nyilvánvalóan nem egy egyszerű feladat, így első blikkre. A 4-6-0 logikája egyszerű, cserébe viszont átkozottul hatékony: a középpályás emberfölény kialakításával, és a támadóalakzat folytonos helyváltoztatásával el kell érni, hogy a védők elhagyják a konzervatív értelemben vett pozíciójukat (hiszen minden jó érzésű bekk szereti követni a támadót), így pedig lehetőség nyílik arra, hogy kényszerítőkkel, hosszú indításokkal mögéjük kerüljenek.
Egy ilyen szerepkörre a magyar mezőnyből egyértelműen Alves a legjobb választás, sőt, tovább is lehet menni, gyakorlatilag ő az egyetlen választás, hiszen az övéhez hasonló párosítása a technikai képzettségnek és a gólérzékenységnek egyetlen másik játékost sem jellemez az OTP Bank Ligában. Alves egyszerre zseniális kiszolgáló és könyörtelen befejező, amolyan igazi „kilenc és feles”, aki akár a szélekről is tud indulni, és minden egyes megmozdulásában benne van a gól veszélye. Sokoldalú, több poszton bevethető univerzális támadójátékos tehát - pontosan olyan, amilyennel kiválóan lehet játszani a 4-6-0-s formációt.
Torghelle ehhez képest maga a megtestesült erőcsatár, 186 centiméteréhez legalább 80 kg színizom, valamint megsüvegelendő súlypontemelkedés is társul. Ilyen a mai nemzetközi mezőnyben a klasszikus kilencesek örökébe lépő magányos ékek többsége; Torghelle tehát nem feltétlenül rosszabb csatár, mint Alves, pusztán más erényekkel rendelkezik, olyanokkal, amelyek másfajta formációban és játékszemléletben lehetnek a siker letéteményesei.
Elég csak megnézni néhányat a góljai közül: beadás utáni bombafejes, elcsípett hazaadás, felívelt labdából való gyors összjáték, és lesipuska - Torghelle erényei ezek alapján kevésbé illeszkednek a labdabirtokláson alapuló, kreatív, latinos játékstílusba; vagyis abba, amit eddig ebben a szezonban, akár jelentős áldozatok árán is, de Sousa mindvégig erőltetett.
Persze nézhetjük másképpen is: Torghelle sohasem volt az a klasszikus gólkirály alkat, eddig egyetlen klubcsapatában sem tudott a házi góllövőlista élén végezni, sőt, soha nem jutott egy szezonban tíz gól fölé. Ő az a fajta támadó, aki, bár illeszkedik a hagyományos centre-forward hagyományokba, nem szerez annyi gólt, mint a klasszikus kilencesek - cserébe viszont kilencven percen keresztül megállíthatatlanul küzd, robotol, az esetek többségében olyan helyre dugja a fejét, ahol garantáltan fájni fog, egy perc nem sok, annyi nyugta sincs tőle a védőknek.
Nem nehéz belátni, egy ilyen típusú csatár mellé nem tíz labdaművész dukál, sokkal jobban mutat mellette például két szellőlábú szélső, aki megbízhatóan kanyarítja középre a labdát; két támadó középpályás, akik lendületes játékukkal folyosókat nyitnak meg, átlövéseikkel bekk-párokat bontanak meg; vagy éppen egy vérbeli pontrúgás-specialista, aki tízből legalább hat szögletet minden mérkőzésen képes hősünk fejére csavarni.
A Videoton jelenlegi keretében sem kimagasló szélsők, sem lendületes támadó-középpályások, sem pedig pontrúgás-specialisták nincsenek. Sőt, ha Alves a várakozásoknak megfelelően távozik a téli átigazolási szezonban, akkor sem góllövő csatáruk nem lesz, sem pedig olyan kiemelkedő támadójátékosuk, akire nyugodt szívvel lehetne építeni a Sousa által megálmodott „romantikus” támadófutballt.
Az az érzése az embernek, mintha gombhoz vettek volna kabátot: volt egy kétségkívül jó képességekkel megáldott magyar támadó a piacon, akiért ráadásul fizetni sem kellett, ők pedig lecsaptak rá. Csak épp arra nem figyeltek, hogy a kabát méretre jó legyen…