Ő kért elnézést, de én jöttem zavarba. Őszintén sajnálta, hogy nem tudott eljönni a megbeszélt találkozóra, pedig készült rá. Idejében felöltözött, ing, öltöny, nyakkendő, ahogy az egy úriemberhez illik. Csak az az átkozott cipő, abba nem tudott sehogy belebújni. Ekkor rám telefonált, éreztem a hangján az elkeseredettséget. El tudna jönni hozzánk? - kérdezte alig hallhatóan, majd miután természetesen igent mondtam, elmagyarázta, mikor, merre forduljak, melyik háznál álljak meg, milyen színű a kerítés, hol csöngessek…
- Üdvözlöm Gyula bácsi!
- Jó napot kívánok! Ne haragudjon, de tényleg nem jön föl egyik cipő sem a lábamra, két hónapja törött el a sarokcsontom, alig vártam, hogy levegyék a gipszet, végre megtörtént, a bokám azonban időközben megdagadt. Jöjjön, üljön le, ha nem zavarja, itt a nappaliban is beszélgethetünk.
A felesége, Ildikó asszony is hellyel kínál, kávét főz, a kutyát kiküldi a teraszra, majd magunkra hagy.
- Kezdhetjük - mondja az egy hónap híján 86 éves kapuslegenda, majd miután az egészségi állapota felől érdeklődöm, visszakérdez: - Soroljam? Ha csak az utóbbi négy évben velem történt eseteket felidézném, a futballra nem maradna időnk. Most azért a körülményekhez képest jobban vagyok, három infarktus után pacemakerrel élek, a levegőt kissé nehezen veszem a korábbi tüdőproblémáim miatt, de hát, nincs mit tenni, mindannyian a sors kezében vagyunk. Az egész életemet végigkísérték olyan események, amelyek a mai napig megmagyarázhatatlanok számomra. Nem véletlenek voltak ezek, mert azok nincsenek. Mindenkinek meg van írva a sorsa, és ez így van jól.
Grosics Gyula
Született: 1926.02.04., Dorog
Pályafutása játékosként
1941-1943 Dorogi AC
1943-1947 Dorogi Bányász (61 mérkőzés)
1947-1950 MATEOSZ MSE (85 mérkőzés)
1950-1955 Bp. Honvéd SE (125 mérkőzés)
1956-1962 Tatabányai BSC (123 mérkőzés)
2009-ben a Ferencváros szimbolikusan leigazolta
Edzőként
1963 Tatabányai Bányász
1964-1965 Salgótarjáni BTC
1966 KSI
1966-1968 Kuvait
Válogatottság
1947-1962 (86 mérkőzés)
59 győzelem, 14 döntetlen, 13 vereség
Gólkülönbség: 258-96
Teljesítmény: 76,74%
Sikerei, díjai, címei
Olimpiai bajnok (1952)
Európa-kupa győztes (1953)
Világbajnoki ezüstérmes (1954)
Háromszoros magyar bajnok (1950, 1952, 1954)
Az Év sportolója (1952)
Az Év labdarúgója (1959)
MOB olimpiai érdemrend (1995) Magyar Szabadságért díj (2008)
Szent István-díj (2007)
Prima Primissima-díj (2009)
A Nemzet Sportolója (2011)- Azért néha irányítani is lehet. Ahhoz például, hogy valakiből világhírű kapus legyen, nem elég csak a sorsban bízni, arra hagyatkozni.
- Pedig, ha hiszi, ha nem, a legkevésbé rajtam múlott a dolog. Négy-öt éves lehettem, amikor a súlyosan beteg édesanyám egy év után felkelt az ágyból. Azt hittem elájulok, nekem mint gyereknek ez megmagyarázhatatlan volt. Hosszú ideig nem értettem meg, hogy mi történt, az számomra csoda volt, és ma is ez a véleményem. Ez alatt az egy év alatt édesanyám nagyon vallásos lett, miután rendbejött, jószerével minden nap templomba járt. Engem is vitt magával, azt akarta, hogy pap legyen belőlem. A plébánost is beavatta a tervébe, aki ezután felkarolt, egyengette az utamat, és később elintézte, hogy felvegyenek egy szemináriumba. De valamiért elblicceltem a beiratkozást, a következőre pedig már betelt a létszám.
- Így utólag azt mondhatjuk, hogy szerencsére. Ön is így gondolja?
- Nem teljesen. Én tényleg teljesíteni akartam édesanyám kívánságát, nem futballistának készültem, más kérdés, hogy mivel a házunk és az iskola között volt a pálya, nem tudtam kihagyni, hogy bemenjek. Vagy odafelé, vagy vissza, de volt, hogy oda-vissza. Ez akkor sem volt több kíváncsiságnál, néztem a nagyokat, lejártam az edzésükre, szedtem nekik a labdát. Az iskolacsapatban játszottam, és mivel láttak bennem fantáziát, leigazolt a Dorog, az ifjúsági együttesbe kerültem.
- Innen aztán egyenes út vezetett a hírnév felé. Melyik volt az a pillanat, amikor végképp eldöntötte, hogy a reverenda helyett a futballmezt választja?
- Nem én döntöttem el, vagy legalább is nem volt tudatos az elhatározás. Mondhatnám azt, hogy véletlenek sora játszott közre, de mivel már említettem, hogy ezekben nem hiszek, inkább úgy fogalmaznék, nekem az volt megírva, hogy 1940 augusztusától a labdarúgás határozza meg az életemet.
- De hiszen akkor még szinte gyerek volt, tizennégy és fél éves, minek kellett történnie ahhoz, hogy édesanyja akaratával ellentétben ne papnak tanuljon, hanem labdarúgónak készüljön?
- Egy teljesen váratlan dolognak. Vasárnap délelőtt a tíz órási nagymisére mentünk volna. Édesanyám készülődött, én már puccban voltam, de mivel még korán volt, felültem a biciklire, és a pálya felé vettem az irányt. Tudtam, hogy a felnőtt csapat akkor indul Komáromba bajnoki mérkőzésre, gondoltam, kimegyek bámészkodni. Az volt a gyanús, hogy már háromnegyed tíz elmúlt, és még mindig ott volt mindenki. Csak a két kapus hiányzott, mindketten katonák voltak, egyiküket sem engedték el a laktanyából. Ott tébláboltam, idegeskedtem, mert tudtam, hogy édesanyám már a templomban van, sejtettem, hogy ebből otthon balhé lesz. Ekkor egy félmondat megütötte a fülemet, az egyik játékos azt mondta az edzőnek, hogy ,,ha nincs Papp, jó lesz a ministráns is…”. Merthogy a kapust Pappnak hívták. Abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy valójában miért mondja ezt, azt hittem, hogy a csapat a meccs után el akar menni a templomba. A biciklit odaadtam az egyik gyereknek, hogy vigye haza, és mondja meg édesanyámnak, elmentem Komáromba. Mikor odaértünk, sietni kellett, mert késő volt, én még mindig nem tudtam mire vélni a dolgot, amikor odajött hozzám az edző, átölelte a vállamat, és azt mondta: kisfiam, ma te fogsz védeni. A fejemből azonnal kiment a vér, szóhoz sem jutottam, csak arra emlékszem, hogy még hozzátette: ne izgulj, az én felelősségemre fogsz játszani, aztán lesz, ami lesz. Szörnyen nézhettem ki, szerelésem nem volt, a Pappét kellett felvennem. Na most, ő körülbelül húsz centivel és harminc kilóval volt több, mint én, úgy állt rajtam a mez meg a nadrág, mint a reverenda. A cipőről nem is beszélve, a negyvenötös jól mutathatott a negyvenes lábamon. Hát így álltam be a kapuba, de ez engem egyáltalán nem érdekelt. Túlfeszült állapotba kerültem, arra sem emlékszem, hogyan ment a védés, csak azt tudom, hogy csíptem, rúgtam, haraptam, és a végén nyertünk kettő-egyre.
- A mérkőzés közben hányszor jutott eszébe, hogy a szülei otthon várják? Bár így, hogy győztek, gondolom, könnyebb volt felkészülni a hazaérkezésre.
- A meccs alatt nem foglalkoztam én semmivel, a védésre koncentráltam, utána viszont csak az járt a fejemben, mit mondok otthon? Azt tudtam, hazudni nem fogok. Éjjel tizenegykor értünk vissza Dorogra. Látom ám, hogy édesapám kint áll a kertajtóba. Elhatároztam, hogy nem megyek közel az öreghez, legalább is ütőtávon belülre nem. Megálltam előtte, ő rám nézett, és soha nem hallott kedves hangon megkérdezte tőlem, hol voltál kisfiam. Azt hittem, tudja, hogy játszottam, ezért megkönnyebbülve mondtam neki, hogy Komáromban. Szerette a focit, kijárt minden mérkőzésre, annyira nyugodtnak tűnt, hogy közelebb léptem hozzá, mire kaptam egy bődületes nagy pofont. Ezt azért kaptad, mert Komáromban voltál, mondta, majd megkérdezte, mit csináltam ott. Hát játszottam a csapatban…Be sem tudtam fejezni, adott még egy hatalmas pofont. Ezt meg azért kaptad, mert hazudsz is, tette hozzá az öreg, majd bezavart a házba. Lefeküdtünk, másnap délután találkoztunk újra, ő már addigra hallotta, hogy egy gyerek védett a Dorog első csapatában Komáromban. Abban állapodtunk meg, hogy elfelejtjük az előző éjszakát, meg a pofonokat. Ekkor kezdődött valójában a labdarúgó-pályafutásom.
Grosics Gyula három világbajnokságon védte a magyar válogatott kapuját (1954, 1958, 1962), hatszor választották be az aktuális év világválogatottjába, négyszer jelölték Aranylabdára, mindegyik alkalommal a legjobb tíz között szerepelt. 1999-ben beválasztották a világ valaha élt tíz legjobb kapusa közé. A Dorogi FC Örökös Tagja, Dorog, Tatabánya, Budapest XI. kerülete és Budapest díszpolgára (utóbbi kitüntetést nem vette át). 2008. novemberében a kelenföldi Budai Sport Általános Iskola vette fel a nevét. 2009-ben megalakult a róla elnevezett Grosics Gyula Katolikus Labdarúgó Akadémia. A Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia tiszteletbeli elnöke.- Ami azon túl, hogy sikerek, elismerések sorát hozta, képletesen ugyan, de újabb pofonokat is tartogatott. A legkevésbé a pályán, ott szinte verhetetlen volt, azon kívül viszont kijutott bőven a kellemetlenségekből, a megalázó helyzetekből. Volt olyan, amikor Ön is hibázott?
- Abba a szökési tervbe talán nem kellett volna belemennem. Már a MATEOSZ-ban futballoztam, amikor 1949-ben szólt egy játékostársam, hogy nem akarok-e disszidálni? Voltunk vagy húszan, akik nekivágtunk volna a kalandnak, de lebuktunk. Értem a Pipa utca és a Tolbuhin körút sarkához jött volna egy autó, meg is érkezett, ám nem a barátaim, hanem az ávéhások ültek benne, és nem a határ felé indultunk, hanem az Andrássy út hatvanba. Ott aztán megtapasztaltam, hogy mind igaz, amit addig csak innen-onnan hallottam az államvédelmisekről, a módszereikről. Iszonyú volt. Végül is kiengedtek, bár abban az időben ez korántsem volt természetes. A leginkább persze az fájt, hogy két évre eltiltottak a labdarúgástól, amit később a válogatott kapcsán egyre mérsékeltek, a klub vonatkozásában pedig egy évre felfüggesztettek. 1950 tavaszán a lengyelek ellen kerültem vissza a nemzeti csapatba. Sokáig úgy nézett ki, megúsztam a dolgot, de 1954 novemberében újra megtaláltak. A Vasas ellen játszottunk a Honvéddal a Népligetben, jöttünk ki bemelegíteni, amikor odajött hozzám az edzőnk, Kalmár Jenő bácsi, és annyit mondott, Gyula, öltözzön föl, maga nem játszhat. Először azt hittem, viccel az öreg, de nem. Megkérdeztem tőle, kitől kapta az utasítást, ő azt válaszolta, hogy nem mondhatja meg. Sebes Gusztáv ott állt az öltözőfolyosón, akkor már sejtettem, hogy köze van az ügyhöz, odamentem hozzá, és csak annyit kérdeztem tőle, igaz ez? A reakció rövid volt és velős: igaz, öltözzön át, meglesz a fegyelmi és maga mindenhonnan ki lesz tiltva. Köpni, nyelni nem tudtam, de volt annyi lelkierőm, hogy nem omlottam össze. Felöltöztem, hazamentem, toprongy voltam. Előugrott negyvenkilenc, az ávéhá, a kihallgatás, a vallatás, a pince…
- Mi volt a vád?
- Kémkedés, hazaárulás, és hogy én voltam a csapat fő csempésze. Kész forgatókönyv szerint zajlottak az események. Minden héten jöttek értem kocsival, és vittek be. A vádat végül ejtették, de eltiltottak, akkor lettem ismét válogatott, amikor Sebes helyett Bukovi Marci bácsi lett a szövetségi kapitány. Azóta már tudom, hogy négy ügynököm volt, aki rendszeresen jelentett rólam.
- A két ügy között azért hál’ Istennek történtek kellemes dolgok is Önnel. Aranycsapat, olimpiai bajnokság, Európa-kupa-győzelem, 6:3, világhírnév… Apropó, London. Az volt a csúcs?
- Akkor valóban nagyon jól játszottunk, de tulajdonképpen az angoloknak köszönhető, hogy az a meccs az évszázad mérkőzéseként vonult be a köztudatba, ők csináltak belőle világszenzációt. Tíz nappal előtte az akkor felépült Népstadionban játszottunk a svédek ellen, az angol szövetségi kapitány is megtekintette a mérkőzést, amelyen kegyetlenül rosszul futballoztunk, kettő-kettő lett a vége. Winterbottom látott előtte többször minket, de ennyire gyengének szerintem soha. Hazament, és egy interjúban elmondta, a következő válogatott találkozójuk a magyarok ellen azt hivatott eldönteni, hogy melyik csapat a világ legjobbja. Ezzel persze nem nekünk akart kedveskedni, magukat fényezte előre, hiszen élénken élt még benne a svédek elleni játékunk. Hát, nem úgy alakult a meccs, ahogyan elképzelte. Ráadásul még ott a Wembley-ben a két szövetség vezetői a következő év májusára lekötöttek egy visszavágót Pesten, ami ugye megint nem az angolok szája íze szerint végződött, hét-egy lett a vége. Ez egyébként meglepő volt számomra, hiszen egy edző ilyen előzmények után felméri, hogy hol hibáztak, hol kell esetleg cserélni, vagy taktikát változtatni. Mindez nem történt meg, úgyhogy duplán szívességet tett nekünk. Végül is igaza lett, akkoriban tényleg az Aranycsapat volt a világ legjobbja.
Terítéken az Aranycsapat
Az Aranycsapatot sokan sokféleképpen értékelték már. A leghitelesebb közülük minden bizonnyal az az ember, aki mindvégig tagja volt a labdarúgás történetének egyik leglátványosabban futballozó együttesének, aki a legjobban átláthatta, mi történik előtte a pályán - a kapus. Grosics Gyulát arra kértük, osztályozza, és röviden értékelje társait. Kis gondolkodás után - kizárólag a játék kedvéért, de azért kellő komolysággal - szívesen vállalkozott a feladatra. Magáról nem állított ki bizonyítványt, azt mondta, megtették, megteszik ezt majd mások helyette. Annyit fűzött még hozzá, hogy ez a csapat a világszerte elismert és irigyelt támadójátékával írta be magát a történelembe, ezért aztán neki jobbára amolyan alkalmi munkás szerep jutott. Szerénységből - 10-es.
Buzánszky Jenő (7)
A legnehezebb dolga volt a védelemben, mert a Bozsik mögött kellett hátvédet játszania, és hát a Cucu szinte csak a támadásokkal foglalkozott. A Jenőnek két ellenfélre kellett egyszerre figyelnie, a balszélsőre és a balösszekötőre. Nem irigyeltem, nagyon sokszor bekerült a darálóba.
Lóránt Gyula (8)
Az általam ismert középhátvédek közül a jobb kategóriába tartozott.
Lantos Mihály (7)
Lóránthoz hasonlóan a játékstílusa, a képességei alapján magasabb osztályzatot érdemelne, a gyorsaság hiányzott belőle. Érdekes, hogy a góljaink kilencven százalékát mégis a Jenő oldaláról kaptuk.
Bozsik József (10)
A legképzettebb játékos volt a csapatban, borzasztó esze volt a futballhoz, és végre is tudta hajtani, amit elképzelt. Pillanatok alatt átlátta az adott szituációt, rendszerint a legjobb megoldást választotta, ballal, jobbal egyformán remekül, pontosan passzolt.
Zakariás József (7)
Zaki nem a látványt, sokkal inkább a megbízhatóságot képviselte. Bozsikkal ellentétben inkább a védekezésben, a labdaszerzésben jeleskedett, ez volt a feladata. Nélküle nem működött volna olyan jól a csapatjáték.
Budai II. László (8)
A játékstílusa adott volt, nem kellett mást csinálnia, mint beindulni, tízszer-húszszor, vagy ahányszor kapta a labdát, elfutott a jobbszélen, általában a Kocsis Sanyit kereste belül, és az esetek többségében meg is találta őt a beadásaival.
Kocsis Sándor (10)
Az egyik legfontosabb láncszem volt, a fejével uralta nem csak a magyar, hanem a világ labdarúgását is. Nem láttam azóta sem olyan játékost, aki ennyire képes lenne kihasználni adottságát az ütemérzéktől, a ruganyosságon át a pontos, erős fejesig.
Hidegkuti Nándor (10)
Hátravont csatárként a technikai készségével, a gólérzékenységével tűnt ki. Bozsik és ő olyan párost alkotott, amit nem lehetett utánozni.
Puskás Ferenc (10)
Kocsissal együtt az Aranycsapat legfontosabb játékosa volt. Sokat változtatta helyét meccs közben, remekül cselezett, nagyszerű ballába volt, oda rúgta a labdát, ahova kellett. Vagy inkább, ahova akarta. Zseniális futballista volt.
Czibor Zoltán (9)
A legnagyobb adottságát, a kivételes gyorsaságát rendszerint kihasználta, hihetetlen sebességgel tudott elfutni a bal oldalon. A másik, amit vele kapcsolatban megemlítenék, nem érezte jól magát, ha nem forr körülötte a levegő. Az élettere volt a balhé a pályán, amire, ha az ő, vagy a csapat érdeke úgy kívánta, rá is tudott játszani.- Volt valami titka ennek?
- Semmi. Egyszerűen arról volt szó, hogy több kimagasló képességű, támadószellemű futballista játszott egyszerre a válogatottban. Egy ország labdarúgásában kétszáz évente verődik össze egy ilyen társaság.
- Azért védők is kellettek hozzá, nem beszélve a kapusról.
- Persze, de a mi taktikánk alapvetően támadásra épült, és ehhez megvoltak a tökéletes emberek. Viszonylag sok gólt kaptunk, de mivel az esetek többségében többet rúgtunk, általában mi nyertünk.
- Az 1962-es chilei világbajnokság után jelentette be a visszavonulását, pedig harminchat évesen még védhetett volna tovább. Netán az elkeseredettség miatt döntött így?
- Igen, de nem a vb-n történtek érlelték meg bennem az elhatározást. Ott egészen jól játszottunk, sajnos egy-nullra kikaptunk a csehszlovákoktól, így ők jutottak az elődöntőbe, ahol a jugoszlávokat kapták, akiket egyébként mi harminc éve mindig megvertünk. A döntésemet egy levél miatt hoztam meg. Annyi történt, hogy mielőtt kiutaztunk volna a világbajnokságra, kértem az akkori klubom, a Tatabánya vezetőit, járuljanak hozzá, hogy Budapesten folytathassam a pályafutásomat, elegem volt ugyanis az ingázásból, a családom közelében szerettem volna lenni. Nem is volt semmi kifogásuk, beleegyeztek az átigazolásba, a vb után a Fradiba mentem volna. A csehek elleni meccset követő vacsorán kaptam egy lezárt borítékot, amit először eltettem a zsebembe, de aztán piszkálta a fantáziámat, hogy mi lehet benne, és felnyitottam. Az OTSH és az MLSZ küldte, a lényege annyi volt, hogy nem járulnak hozzá az átigazolásomhoz. Kis gondolkodás után felálltam, és ott az asztalnál bejelentettem, hogy köszönöm az eddigi bizalmat és a lehetőségeket, befejeztem a labdarúgást. Amúgy sem volt túl jó a hangulat a vesztes meccs után, ezek után pedig pláne nem.
- Kivéve Tatabányán. Ott nyilván tárt karokkal várták vissza.
- Igen, lett volna rá lehetőségem, de mivel Lakat Karcsi akkorra már levitte a Gelei Jóskát, meg ott volt a Rapp Imre, közel a harminchéthez harmadik kapus nem akartam lenni. Utólag belegondolva, hülyeség volt befejezni, talán elhamarkodottan döntöttem, de akkor ezt tartottam a legjobb megoldásnak.
- Mégsem a csehek elleni volt az utolsó válogatott meccse. Útközben meggondolta magát?
- Nem, de mivel hazafelé volt egy lekötött mérkőzésünk az osztrákok ellen, és Baróti Lajos megkért, hogy Bécsben vállaljam még a játékot, igent mondtam. De még mindig nem ez volt a búcsú, hanem októberben a Népstadionban a jugoszlávok elleni mérkőzés. Ők kérték, hogy szerepeljek pár percig, szeretnének elbúcsúztatni. Nem a magyarok, a jugók. A negyedik percben jöttem le, Szentmihályi állt be helyettem, ott volt vége.
- Szokott álmodni a futballról? Meccsekről, játékosokról, gólokról…
- Egy mérkőzés a mai napig meghatározó része az életemnek. Ha fociról van szó, ha álmodom, csak az jön elő. 1954. július 4. A berni döntő. Minden pillanata előttem van.
- Ezerszer megkérdezték már, most én is megteszem: miért nem sikerült?
- Gyártottak ezzel kapcsolatban különféle elméleteket, ebbe most nem szeretnék belemenni. Két nevet mondanék csupán: Ling és Schäfer. Utóbbi volt ugye a németek balszélsője, aki tizenöt évvel később egy beszélgetésen bevallotta, hogy a szövetségi kapitányuk azt az utasítást adta, neki semmi dolga nincs, csak hogy engem megakadályozzon a labda megszerzésében. Szabályosan, szabálytalanul, ahogy sikerül. Ennek, mármint inkább az utóbbinak ő tökéletesen eleget is tett, a szögleteknél, a szabadrúgásoknál nem csinált mást, mint beugrott elém, hátulról átkarolt és lerántott. Az angol bíró meg hagyta. De Lingnek nagyobb bűne volt ennél, amikor két perccel a németek vezető gólja után a 86. percben nem adta meg az Öcsi teljesen szabályos gólját. Azaz először megadta, aztán visszavonta. Ha csak ezt a két eseményt tisztességesen ítéli meg, akkor mi nyerünk három kettőre, és nem ők. Egyszerűen arról volt szó, hogy az angolok unták már a sikereinket.
- A mai futballt mennyire követi nyomon?
- A tévében meg szoktam nézni egy-egy meccset. Kicsit mindig rácsodálkozom a Barcelona eredményeire és a játékára. Óriási előnye a sok jól passzoló csapattal szemben, hogy nem álló helyzetben adják a labdákat. Állandó mozgásban vannak, és ezáltal az ellenfelek többsége nem csak fizikailag, hanem idegileg is elfárad ellenük. Azért van náluk sokat a labda, mert azonnal letámadnak, az egész csapat mozgásban van. Ez nélkülözhetetlen eleme a rövidpasszos játéknak. A mieink is helyenként jól csinálják ezt, csak sokszor álló helyzetben. Ez egy régi magyar rossz tulajdonság.
- A válogatott szereplésére gondolom megkülönböztetett figyelmet fordít. Mekkora esélyt lát arra, hogy ’86 után ismét ott lehessünk a világbajnokságon?
- Várjuk meg a selejtezőket. Olyan csoportba kerültünk, amiből ha sikerülne továbbjutni, akkor azt lehet mondani, hogy a magyar csapat nagy javuláson ment keresztül.
Grosics Gyulát szabálytalanul támadják a második német gól előtt a berni vb-döntőn
- A nyolcvanhatos szám az előbb kétszer is elhangzott. Ha azt mondom, hogy 86/86, arról mi jut eszébe?
- A válogatottságaim száma és az életkorom. A kettő nemsokára tökéletesen megegyezik, bár meg kell mondjam, hogy a születésnapokból inkább leadnék, a másikból viszont hiányzik legalább harminc. Ha nincs a két eltiltás, és ha '62-ben nem hagyom abba, bőven száz fölött lehetnék.
- Elégedett az életével Gyula bácsi? Azt kapta a sorstól, amire számított?
- Nehéz erre röviden válaszolni. Csak ismételni tudom magam, ez volt nekem megírva. A labdarúgás messze terelt az eredeti elképzelésemtől, mármint hogy édesanyám akarata szerint pap legyek. Úgy is mondhatnám, a futballnak köszönhetem, hogy nem lettem pap. Bár ez a megfogalmazás így nem igazán helyes, hiszen ha jól belegondolok, akkor fordítva is igaz. Ha azon a bizonyos augusztusi délelőttön nem a templomba indulok, lehet, hogy nem lettem volna kapus. Büszke vagyok rá, és örömmel tölt el, hogy huszonegy évesen, amikor a MATEOSZ-ba igazoltam, segíteni tudtam a családomnak, az elnöktől ugyanis kaptam ötvenezer forintot, amit odaadtam a szüleimnek. Az akkor óriási pénz volt, a Balatonnál egy kétszázas telket ötezer forintért lehetett venni. Mondtam édesanyáméknak, hogy nekem nem kell a pénz, mit csináljak vele, költsék el ők. Vettek is egy háromszobás házat húszezerért. Két dolog, ami elválaszthatatlan az életemtől, az egyik a hit, a vallás, a másik a labdarúgás. Én úgy lettem kapus, hogy nem is akartam az lenni. Csak hát, Dorogon úgy alakult a sorsom, hogy nem volt más kiút. Mintha bedeszkázták volna azt a keskeny járdát a házunk, a pálya és az iskola között, és én csak ott közlekedhettem volna. Nem tudom… Az biztos, hogy a Jó Isten jól döntött, még akkor is, ha a sikerek mellett több fájó élményben volt részem.
- A beszélgetés elején említette, hogy az utóbbi négy évben sok egészségi problémája volt. Ugyanerre az időszakra tehető jó néhány díj, kitüntetés is, amit kapott. Nem érzi úgy, hogy kicsit előbb is jöhettek volna ezek az elismerések?
- Hm…Nem…Ha az ember valami jót kap, az soha nem késő.