Focitöri

Út a tökéleteshez - legendás edzők, legendás módszerek

  • Kele János
megosztom

Mitől más Ferguson, Paisley, Herrera és Happel? Mi az, ami még a taktikánál és az igazolásoknál is fontosabb? A Karizma.

Ferguson
Sir Alex Ferguson
békésen üldögél a United carringtoni edzőközpontjának ebédlőjében. Süt a nap, ami Anglia ezen részén egyenesen csodaszámba megy, pláne egy dolgos februári hétköznapon. Ebédidő van - a játékosok valósággal nyüzsögnek, a fiatalok a munkából kiszakadva végre összefuthatnak a Premier League-t éppen igába hajtani készülő sztárokkal, akik viszont örülnek, hogy szusszanhatnak végre. Hiába, a Mester csökönyös egy alak, már jó húsz éve a fejébe vette, hogy a bajnokságot tavasszal lehet csak megnyerni - következésképpen februártól májusig igencsak meg kell becsülni a pihenőidőt.

Pláne, ha a Sir éppen nem figyel - legalábbis látszólag. Carringtonban persze általában se szeri se száma a befolyásos vendégeknek, játékosügynökök, menedzserek, igazgatók, transzfer-guruk adják itt egymásnak a kilincset, miközben mindegyikük vált néhány szót a Mesterrel is: Ferguson tehát elfoglalt.

De figyel. Mindig figyel, éber, pontosan úgy, ahogyan egy kiváló edzőhöz illik. Profi.

Amellett viszont dörzsölt öreg róka is, aki a legapróbb részletekben is felismeri a lehetőséget; egyetlen apró dialógusból képes levonni a megfelelő következtetést, majd a legjobb pillanatban közbeszólva felhasználni azt a csapat érdekében.

Most is, bár látszólag elmélyülten beszélget egy öreg cimborával, a szeme sarkából pontosan látja, ahogy az ifi-csapat sorban áll az ebédért - és Cristiano Ronaldót is abban a pillanatban észreveszi, amint a portugál feltűnik az ajtóban.

Érzi, itt és most érdemes lesz nyitva tartania a szemét. És nem is csalódik: az egyik ifjú reménység, Robbie Brady már éppen szólásra nyitná a száját, nyilván az ebédet kérné; ám Cristiano Ronaldo blazírtan mellészökken, szóba elegyedik az ebédet osztó klub-alkalmazottal, majd szinte észrevétlenül, de befúrja magát a sor elejére. Robbie Brady nem tehet mást, udvariasan hátralép egyet, és visszaszívja a már szinte kimondott rendelést. Hiába, mégis csak a friss aranylabdás az elébe szemtelenkedő…

Pár pillanattal később persze már kezében a tálca, rajta gőzölgő finomságok - az ifjú szemmel láthatóan éhes. Ferguson azonban - pontot téve egyúttal saját beszélgetésének végére - felpattan, és magához hívja a megilletődött ifjút.

-Miért engedted előre a sorban, fiam?
-Nos, tudja Mester… Hát ő Ronaldo…

-Na és? Azért vagy itt, hogy egy napon kiszorítsd őt a csapatból, és te fuss ki helyette a pályára, nem? Még egyszer meg ne lássak ilyet.

Csak egy egyszerű történet. Egy mindennapi sztori, amit soha, senki nem erősített meg - mégis, afféle városi legendaként terjed szájról szájra a United-drukkerek között.

Amondó vagyok, ez többet megmagyaráz Ferguson sikereiből, mint a taktika, vagy az igazolások…

***

A dologban viszont az a legszebb, hogy az egyedüli edző, aki még Fergusonnál is sikeresebbnek mondható az európai kupaporondon, minden bizonnyal pontosan ellentétesen járt volna el. Elismerően bólintott volna, látván a fiú udvariasságát, sőt, talán félre is hívja, és megdicséri. Mert tudta mi fán terem az a napjainkban egyre kevésbé ismert fogalom, melyet tiszteletnek neveztünk egykoron.

Bob Paisley - hiszen róla van szó - egyedüliként volt képes eddig arra, hogy három BEK-et is nyerjen edzőként; miközben megrögzötten régimódi volt. Egy interjújában egyszer úgy fogalmazott, olyan játékosokat kedvel, akik „az edzőmeccseken szívfájdalom nélkül húzzák be a kötényt Kevin Keegannek, de aztán az öltözőben és a folyosón bármikor félrelépnek előle.”

Paisley

Helenio Herrera, a harmadik zseni, sohasem foglalkozott behatóbban a fiatalokkal. Nem érdekelte senki és semmi, csak a győzelem lebegett a szeme előtt: ha valaki elég jó volt, nem nézte a korát, betette a csapatba. Cserébe viszont nem ápolgatta senkinek a lelkét, csupán dirigált, kőkeményen és ellentmondást nem tűrően. Viszont nem is töltött, tölthetett el annyi időt egyetlen csapatnál, mint Paisley és Ferguson, diktatórikus módszereivel előbb-utóbb mindenütt megutáltatta magát - nem egy olyan korábbi játékosáról tudunk, aki később nemes egyszerűséggel gyilkosnak nevezte. És mégis, a valaha volt egyik legnagyobb edző.

Hogy miért? A válasz csupán egyetlen szó: karizma.

- Az apám ács volt. Éppen úgy, mint Jézusé. Az anyám ugyan nem tud írni, de elképesztően intelligens személyiség…

Elképesztően intelligens, és én ezt örököltem tőle - ez lett volna a végkövetkeztetés, amit Herrera nem mondott ki. Már nem érezte illendőnek… Persze előtte azért Jézushoz hasonlította magát.

Paisley és Ferguson is tisztában volt a saját képességeivel, és bizony nem álltak hadilábon az önbizalommal sem; mégis, Helenio Herrerához képest mindketten kispályásnak számítanak. Amit senki más nem mert volna kimondani, azt Herrera valósággal belekiabálta a mikrofonokba.

„Utálom, amikor egyesek a szerencsét emlegetik, én ebben egyszerűen nem hiszek. Ha valaki túl sokszor nyer, akkor mindig előveszi valaki et az átkozott szerencsét, mintha az bármit is megmagyarázna. Én mindent magamnak köszönhetek - mégis megnyertem már mindent, többet, mint bárki más eddig a világon. Példa nélkül állok”

Példa nélküli - de egyszersmind embertelen is. Beszélhetnénk itt a kokszról, a megvett bírókról, a Juventus ellen dacból kiküldött és agyonveretett ificsapatról, de egyik történet sem érne a nyomába annak, hogy 1969-ben Herrera voltaképpen a halálba edzette a Roma játékosát, Giuliano Taccolát. Nem kérdéses, hogy zseni volt, egy karizmatikus zseni - mégis, a sötét történetek egyre több árnyékot vetnek csodálatos eredményeire.

Helenio Herrera

Ernst Happel, aki elsőként ért fel Európa trónjára két különböző csapat edzőjeként is, a játékosai egészsége helyett a sajátját hanyagolta el a siker érdekében. 1986-ot írtunk, amikor levelet kapott hamburgi orvosától. Sietve felbontotta, majd türelmetlenül végigfutotta, egészen addig, míg meg nem látta leírva a bűvös szócskát: „rák”. Itt megállt egy pillanatra, majd komótosan összegyűrte a levelet, elhajította a sarokba, és visszatért íróasztalához - a csapat nem várhatott. A dolognak persze híre ment, és amikor egy újságíró végre vette a bátorságot, hogy rákérdezzen az osztrák mesternél a halálos kórra, az csak értetlenül pislogott:

-Felejtsék már el ezt a történetet! Ha rákom van, akkor rákom van. Mi a fenéért olyan fontos ez?

Neki nem volt az. Nem értette, hogy hogyan lehet mással is foglalkozni az életben, mint a futballal…

Négy edző, négy, talán mindenki másnál sikeresebb futball-szakember - és négy teljesen különböző személyiség. Négy, egymástól fényévnyi távolságban lévő karakter, akik mindannyian különböző elvekben hittek. Másképpen akarták elérni a győzelmet, más módszerekre esküdtek, mégis, mind a négyük egyedülállót alkotott a maga korában.

Mert a futball voltaképpen a személyiségről szól. Mindegy milyen vagy, csak legyen karaktered. Légy karizmatikus, menjenek érted tűzbe a játékosaid. Higgy abban, amit teszel. És nem mellékesen: hitesd el másokkal, hogy a győzelemhez csak a te utadon át vezet az ösvény.

Állítsd a klub erőforrásait a saját szolgálatodba, és sajtolj ki belőle annyit, amennyit csak tudsz. Ha kell, szoríts hátérbe másokat, ne engedj az elviedből. A karizma a közösség felett. Kockázatos, szó se róla.

Nincs jó, vagy rossz személyiségű edző. Az adott helyzet és az adott pillanat dönti el, hogy hős, vagy áldozat lesz belőle, és mivel mindig a saját bőrét viszi a vásárra, joga van ahhoz, hogy ezt azon az úton tegye, amit elképzel magának.

És így lehet négy teljesen eltérő elvrendszerű, teljesen különböző személyiségű edző a világ valaha volt négy legsikeresebb mestere. Nincs tökéletes recept.

De vajon tökéletes edző létezik?

megosztom