Focitöri

Így kezdődött itthon a bundázás

  • Kele János
Címkék:
megosztom

Csaknem kilencvenéves múltra tekint vissza itthon a bundázás, még 1926-ban a VAC kezdte. És persze belekeveredett majd' mindenki...

Sokan azt tartják, a bunda egyidős a futballal. Ez persze otromba ferdítés, mutasson nekem valaki egy embert, aki tudja például, hogy pontosan mennyi idős is a futball, vagy, hogy mikor és hol bundáztak meg először egy mérkőzést. Lehetetlent kérek, a bunda ugyanis nem a futballal, mint játékkal, hanem a futballal, mint társadalmi közeggel, mint szociológiai jelenséggel egyidős, következésképpen igen nagy szerepe van abban, hogy ma jóleső érzéssel bólogatunk, amikor beszélgetőpartnerünk szájából azt halljuk: „hát igen, a futball több mint egy játék.”

Mert ugyebár, tényleg több.

Mélyenszántó szociológiai értekezések tárgya lehetne (sőt, az is), hogy miképpen vált a futball a labdajátékok mindenhatójává, miképpen jutott történelmi szerephez, és vajon minek köszönhető az, hogy az egyes nemzetek futballtörténetét vizsgálva kristálytisztán csillan szemünkbe a kollektív néplélek. Mert a szemünkbe csillan, ez egyértelmű, kezdve az angolok racionális pragmatizmusától, a németek szívós kompromisszumképtelenségén keresztül, egészen az olasz lélek bugyrait megvilágító calcio-ig.

Igen, a futball több mint egy játék.

Következésképpen a győzelem sem manifesztálódik pusztán pontokban, és egy csapat sikerességét sem a gólkülönbségben, vagy a megnyert trófeákban kell mérnünk. Az NSZK 1954-es világbajnoki címe például később történeti munkák alapja lett, miközben lassan a magyar kánonban is elfogadottá válik a tény, miszerint Puskásék berni veresége nélkül lehetetlen megérteni az 1956-os eseményeket. Brazíliában minden idők egyik legnagyobb hatású fotója készült az 1982-es VB-kiesést követően, az argentinok pedig már az 1930-as VB-n lelőtték kis híján a bírót csapatuk veresége felett érzett bánatukban. Észak-Koreában egy egész rendszert legitimált az 1966-os „csoda”, nálunk viszont ugyanekkor kavart politikai vihart a szovjetek elleni negyeddöntős kudarc.

A futball a modern idők háborúja – azzal a kiegészítéssel, hogy nem pusztán nemzetek játszhatják. Mert a fociban még a sarki szatócs is győzni akar, ami persze egyszerű szurkolóként pusztán a maró gyötrődés lelki traumáját ígéri, ám mindjárt más megvilágításba kerül, ha hősünk a helyi csapat egyetlen mecénása. Innentől kezdve ugyanis maga is tehet valamit a győzelemért, a szomszéd falu ádáz komiszainak nyilvános megalázásáért. S mivel a mi világunk már csak ilyen tökéletlen, aki igazán győzni akar, az nem válogat az eszközökben.

Solti és az Inter

Órák hosszán át lehetne sorolni a történeteket Vittorio Pozzo világbajnoki győztes olasz válogatottjától kezdve, Sepp Herbergeren át, a rengeteg játékosa által csak gyilkosként emlegetett Helenio Herrerával bezárólag – a nagy győztesek ugyanis általában nem riadtak vissza semmitől, volt itt minden, mint a búcsúban, koksz, vesztegetés, bunda, bíróküldés, ami csak szem-szájnak ingere. Kevesen tudják ugyan, de akkoriban még mi magyarok is nyakig benne voltunk a nagyobb bizniszekben, Solti Dezső nevét például ma is imába foglalja minden Inter-szurkoló - ő vásárolta össze ugyanis az Herrerával mindent megnyerő Grande Intert, ő fedezte fel Jairt, és… És ő volt az, aki az Inter BEK-meccsein rendre megvette a bírókat, így segítve elő az olaszok minél könnyedebb útját a kupagyőzelem felé. Persze volt, hogy ő is melléfogott, Vadas György például a felajánlott öt Mercedesnyi summa és a sebtében megvillantott aranyóra láttán sem volt hajlandó meghátrálni, tisztességgel levezette az Inter-Real BEK-elődöntő visszavágóját 1966-ban – ám Solti keze messzire elért, és mivel az Inter kiesett, Vadas soha többé nem vezethetett az európai porondon.

A csalás, az ügyeskedés, a csibészség pontosan azóta része a futballnak, amióta egy mérkőzés többet jelent a játék puszta öröménél.

Hazánkban az első bundabotrány 1925-ben robbant ki, és bár csak másodosztályú csapatokat érintett, voltaképpen azonmód kiborította a bilit egy roppant fontos ügyben, nevezetesen, hogy akkor most maradjunk-e amatőrök, esetleg kövessük a világ nyugatabbi felét, és ugorjunk fejest a profizmusba, fizetett játékosokkal és főállásban dolgozó edzőkkel. Nos, a vita olyannyira elhúzódott, hogy 1926-ban érkezett a második bunda-saga, amelybe már az első vonal is belekeveredett,s amely végül jó húsz esztendőre lezárta a lényegi kérdést.

Az 1920-as évek végére ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az álamatőr bajnokságot nem lehet fenntartani, nyílt titok volt, hogy minden egyesület pénzeli valamilyen úton-módon a játékosait, ráadásul, mivel azok hivatalosan nem kaphattak egy petákot sem a játékukért, igencsak egyszerű volt vesztegetéssel befolyásolni a mérkőzések eredményeit. Az 1924/25-ös évad végének másodosztályú hajrája már kőkemény bunda volt a javából, a feljutásért küzdő mindhárom csapat (Ékszerész, Húsos és Terézvárosi TC) lefizette ugyanis ellenfeleit, a Húsos ráadásul az egész évadot megkoronázó 12-0-s mérkőzéssel zárta az bajnokságot, melynek során a jó előre megvásárolt játékvezető öt ellenfél futballistát is rendőri erővel távolíttatott el a pályáról.

Az Attila

A sportági szövetséget (már akkoriban is MLSZ) persze nem ejtették a fejére, négy sportvezetőt is örökre elmeszelt például, de a csapatokat is kőkeményen megbüntette, a Húsos pedig maradt a második vonalban. Arra is ráeszméltek ráadásul a korifeusok, hogy a lassan nevetségessé váló amatőrizmust fel kell számolni, a helyét pedig behinteni sóval. Határoztak tehát, és döntöttek: az 1925/1926-os évad lesz az utolsó, amelynek során az első osztály küzdelmei amatőr módon zajlanak, a következő szezontól megalakul a történelem első profi magyar futball-bajnoksága.

A salamoni döntés persze nem bizonyult maradéktalanul jó döntésnek, az, hogy egy esztendős haladékot adott a kluboknak az MLSZ, csak még inkább felkorbácsolta az indulatokat. Senki nem nagyon akart ugyanis kiesni az első osztályból (kísért a jövő, alig nyolcvan esztendővel később már az ősz végén bedobja a törülközőt a Sopron és a Tatabánya…), ugyanis ezzel együtt a profizmus mannáinak is búcsút kellett volna mondania.

Itt jön a képbe a Vívó- és Atlétikai Club (VAC), a korábban stabil középcsapatnak számító fővárosi gárda ugyanis igencsak szenvedett az utolsó amatőr szezonban, a Törekvéssel, a BEAC-cal és az Erzsébetvárossal karöltve tulajdonképpen a túlélésért vívott élet-halál harcot. Így érkeztünk el az utolsó fordulókig, és bizony a VAC szénája nem állt éppen a legjobban: bár a Törekvés már matematikailag is kiesett, nekik még az FTC-vel, az MTK-val és az Újpesttel is meg kellett mérkőzniük, miközben a riválisok már letudták a fővárosi nagyok elleni meccseiket. Sőt, mi több, az Erzsébetváros az utolsó körben éppen a BEAC-cal találkozott, így ezen a mérkőzésen valamelyikük óhatatlanul gyűjtött be pontokat…

Itt bizony már nem lehetett semmit sem a véletlenre bízni, a VAC vezetőit az sem zavarta különösebben, hogy csapatuk immáron tizenhét mérkőzés óta nem tudott nyerni a bajnokságban, elhatározták, hogy kerül, amibe kerül, ők bizony benntartják az együttest. Ennek megfelelően a VAC áprilisban legyőzte a III. Kerületet, és bár a Sporthírlap megemlítette, hogy az ellenfél bizonyos játékosai meglehetősen indiszponáltan ténferegtek a pályán, bundára még csak gondolni sem mert senki. Bár a lap tudósítása utólag már kicsit gyanús, főleg, ha hozzátesszük ezt az idézetet is: „szebb lett volna, ha Boros (VAC) labdája kettő perccel a befejezés előtt nem Neuhaus kezén, karján, és hátán végzett körutazás után gurul be a hálóba"…

Egészen a következő hét elejéig, amikor is egy bizonyos Polgár Sándor könyvkereskedő írásban jelezte az MLSZ felé, hogy „biztos forrásból” tudja, a VAC játékosa, Breuer II 30 millió koronát ajánlott néhány kerületi játékosnak a mérkőzés lelazsálásáért cserébe. Jól értesültek persze ekkor már azt is tudni vélték, a mérkőzés tulajdonképpen barter-üzlet volt, a Kerület ugyanis néhány esztendővel ezt megelőzően éppen egy VAC elleni 16-0-s sikernek köszönhette, hogy a beszédes nevű Urak csapatával szembeni versenyfutásban kivívta a feljutást…

A bajnokság azonban robogott tovább, a VAC Kispesten sem kapott ki, ám helyzete így is reménytelennek látszott, főleg annak fényében, hogy éppen a bajnokság három legerősebb csapata ellen kellett még felhúznia a kesztyűt. A soron következő UTE ráadásul bombaformában volt, a III. Kerületet például 7-0-ra gyalulta le, mindenki biztosra vette, hogy a menthetetlennek látszó VAC-ot is beledöngöli a földbe. Nem meglepő módon másképpen alakult, igaz, mai szemmel szinte elképesztő mennyire, hogy mennyire „elfelejtettek” adni a látszatra… Az Újpest ugyanis kiválóan kezdte a meccset, éppen csak a gól hiányzott a játékukból – hogy aztán a második félidőre teljesen leálljanak, és a félpályát se lépjék át. Az avatatlan szemnek is nyilvánvaló volt, az UTE játékosai a szünetben megkapták a bánatpénzt…

Innen már meseszerűen alakult a folytatás, mit ad Isten, a tizenhét meccsen át egyetlen árva győzelmet sem szerző VAC hirtelenjében megtáltosodott, előbb legyőzte az addig a bajnokságban csupán egyszer kapituláló, már bajnok Ferencvárost, majd az MTK ellen összehozta a bennmaradáshoz feltétlenül szükséges döntetlent.

FTC

Bolondság lenne persze azt hinni, hogy eközben a BEAC és az ETC tétlenkedett, nem akart itt senki az amatőr mocsárban ragadt másodosztályba alászállni, így aztán kénytelen volt mindenki jó mélyen az erszényébe nyúlni. Az utolsó fordulóra mondjuk ez pont lehetetlenné vált, lévén egymással játszottak… A liga megtette, amit tehetett, az összes mérkőzést egyidőben kellett megrendezni, kizárandó az olyasfajta trükközéseket, amivel a BEAC és az ETC összefoghatna a VAC ellen. Utóbbi veresége esetén ugyanis elég lett volna, ha az Erzsébetváros és a BEAC ikszel egymással. A fő cél tehát a mérkőzés elhalasztása lett, a BEAC drukkerei a lágymányosi pálya kapufáit kísérelték meg elfűrészelni a meccs előtti éjszaka, míg az ETC a játékvezető zsebébe dugdosta a pénzt, mondván, csak tizenöt percet kell késnie...

A pályán tehát a VAC maradt első osztályú, ám közben összedugták a fejüket a szövetség korifeusai, és tüzetesebben megvizsgálták a csapat III. Kerület és UTE elleni meccsét. Előbbiről villámgyorsan bebizonyosodott, hogy bunda volt, Breuer II. valóban 30 milliót adott az egyik Kerületi hátvédnek, hogy ossza szét azt a megfelelő emberek között, majd „ügyetlenkedjenek” kicsit a pályán. Breuert a szövetség örökre eltiltotta a futballtól, ám a csapathoz egy ujjal sem nyúlt. Egyelőre.

Alig pár nappal később ugyanis az UTE-VAC meccset is felgöngyölítették az MLSZ-nél, s kiderült, itt jóval nagyobb konspirációk zajlottak a háttérben. Csángó és Deutsch, a VAC játékosa és edzője összesen hat millió koronát ajánlott négy újpesti játékosnak a mérkőzés elveszítéséért cserébe. Közülük ketten azonban visszadobták az ajánlatot, és jelentették azt a klubvezetőknek – innen pedig már egyenes út vezetett a vádlottak padjához. Buza Lajos azonban a mérkőzés után, mint, aki jól végezte dolgát rohant is a pénzéért, hogy aztán a jogszabályi kereteket teljes mértékben betartva nyugta ellenében(!) vegye át azt. Ez a bizonyos nyugta persze a későbbiekben még okozott gondot, ennek a birtokában ugyanis kevéssé volt hiteles a Buza által bociszemekkel előadott „Én semmiféle pénzt nem kaptam…” történet. Buza aztán később odáig gabalyodott a hazugságokban, hogy még az ETC játékosaitól és vezetőitől is pénzt kért a beismerő vallomás fejében – igazi magyar búsképű lovag. Az sem jött persze éppen kapóra, hogy a pénzt szintén elfogadó Török József beismerte a bizottságnak, hogy 2,5 millió koronát kapott a meccs után Buzától, hozzátéve természetesen, hogy „fogalma sincsen milyen okból”. Na persze…

FTC-VAC

Az MLSZ-t mindenesetre nem hatotta meg a komédia, Csángót örökre eltiltotta még a pályák látogatásától is, a VAC edzőjét, Deutsch Árpádot pedig örökre felfüggesztette, bűnsegédlet miatt. Buzát másfél, Törököt egy évre tiltotta el a szövetség, miközben az UTE mindkettejüket kitette a csapatból. Az ítélet legérdekesebb része azonban a VAC-ra vonatkozott, a csapat működését ugyanis egy évre felfüggesztette a bizottság, ilyen mértékű büntetést azóta sem róttak ki bundázás miatt egyetlen csapatra sem a világban. Főképp furcsa az ítélet, ha azt vesszük, hogy egyetlen mérkőzés eredményét sem törölte a szövetség, és újrajátszást sem rendelt el…

A VAC persze ettől még nem tűnt el, mivel 1926-tól korlátlanul lehetett profi csapatokat alapítani, Városi AC néven azonnal újjászerveződött, és indult a profi másodosztály küzdelmeiben. Legjobb játékosait éveken keresztül a III. Kerület szipkázta el…

Buza Lajos letöltötte büntetését, majd profiként visszatért Újpestre, de a háborúig megjárta a Vasast, és a Millenárist is. Breuer II. külföldre ment játszani, Török viszont itthon maradt, még évekig rúgta a bőrt – profiként.

Merthogy voltaképpen innen datálódik a honi magyar professzionális futball története, amely világklasszis edzők és játékosok egész sorát adta a világnak, az olasz bajnokságot szinte elárasztották a magyar futball-szakemberek – miközben a legnagyobb siker kapujában éppen Pozzo gárdája állított meg bennünket az 1938-as VB-döntőben. Persze, hogy témánál maradjak, állítólag a döntő előtt az olasz kapitány átballagott néhány döntéshozóval a szomszédos öltözőbe – hogy aztán pár perccel később a magyar csapat egy teljesen felforgatott összeállításban fusson pályára…

(Kárpáti Tamásnak és a Rubiconnak köszönjük a történetet. A képekért a Magyar Futball Könyvtárnak és a magyarfutball.hu-nak tartozunk hálával.)

megosztom