Focitöri

A hűség mintaképe - Matt Le Tissier

  • Kele János
megosztom

Játszhatott volna a Chelsea-ben, lehetett volna kupagyőztes a Spurs-szel, ő mégis a Southamptont választotta. Egy legenda, aki soha, egyetlen trófeát sem nyert.

Matt Le Tissier
Minden szurkoló elismeri azokat a játékosokat, akik pályafutásuk során csak egyetlen klub mezét hordták; ők ugyanis a kiveszőben lévő klubhűség mintaképei. Maldini, Giggs, Totti, Del Piero, vagy Terry méltó példaképe lehet a legfiatalabb korosztálynak is, ám azt is meg kell jegyeznünk, nekik nem volt nehéz hűségesnek maradniuk, lévén a kontinens jelenleg legnagyobbnak számító klubjaiban kapták meg a lehetőséget a bizonyításra. Az igazi hősök tehát voltaképpen azok a local hero-k, akik fanatikus szurkolói érzéseiktől vezérelve sohasem hagyták magukat eladni, inkább a kis-és középszerűségben is kitartottak szeretett csapatuk mellett. Mint Matt Le Tissier.

Az egyik legjobb angol középpályás volt. Egyike az utolsó igazi „angol irányítóknak”, azoknak a fantasztikus játékosoknak, akik bár technikailag tökéletesen képzettek voltak, sohasem pengés megoldásaikról, sokkal inkább hálószaggató bombáikról, és tért ölelő átadásaikról voltak híresek. Angol focistacsemeték egész generációja számára volt Le Tissier a FUTBALLISTA, így csupa nagybetűvel – és ebben az sem zavarta a kis delikvenseket, hogy hősük évente kétszer utasította vissza mosolyogva a Liverpool, a Chelsea, vagy épp a Milan vezetőinek ajánlatát, pusztán azért, mert imádta azt a klubot, amelyikben játszott. A Southamptont.

Pedig nem indult épp hőskölteményként az karrierje, tinédzser korában az Oxford Unitednél egyenesen kinevették,a  túlsúlya miatt esélye sem volt megkapaszkodni a klubnál. Ehelyett elment inkább a Southamptonhoz, ahol 17 évesen már a felnőtt csapatban is szóhoz jutott, majd 16 esztendőn át maradt kiszoríthatatlan a kezdőcsapatból. Arrafelé ma is csak úgy nevezik, Le God, vagyis az Isten.

Pedig nem jártak rá jó idők, klubjának ő sem tudott bő esztendőket ajándékozni. Soha, egyetlen trófeát sem nyert, valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, nem volt nála jobb futballista a világtörténelemben, aki ezt elmondhatná magáról.

A parádés gólok mestere volt. Élete első felnőtt szezonjában 24 találkozón hatszor volt eredményes, de miután edzői megtalálták a neki leginkább fekvő posztot (a két csatár mögött közvetlenül), még tovább fejlődött. 1990-ben úgy lett az Év Fiatal Játékosa az FA-nél, hogy 20 gólt szerzett a bajnokságban, annyit, amennyit középpályás azóta is csak elvétve hoz össze. Hogy mi volt a titka? A tökéletes technikai képzettség, a fantasztikus lövőerő, a parádés helyzetfelismerés. Lőtt húszról, lőtt negyvenről, kapásból, vagy félfordulatból, de pattanás után is. Ha kellett esernyőcsel után, ha kellett kényszerítő után, ha kellett állított labdából – távolról egyszerűen nem volt nála jobb, olyan hatásfokkal tüzelt a tizenhatoson kívülről, hogy azon még a mai Cristiano Ronaldo is csak ámuldozna.

1994 táján volt a legjobb formában, összesen 30 gólt szerzett egy szezonban, ebből 25 jutott az akkoriban formálódó Premier League-re, ez pedig a Southampton góljainak több mint felét jelentette. Nem túlzás, egyedül mentette meg a kiesés ellen küzdő csapatot évről-évre, mégis,őt sosem hatották meg az igazi top klubok ajánlatai. Pedig vitte volna Dalglish Liverpoolba, érdeklődött iránta a Chelsea, a Tottenham, sőt, Silvio Berlusconi még Milánóba is el akarta csábítani, de mindhiába: Le Tissier hajthatatlan volt, és mindvégig hűséges maradt a kikötővárosiakhoz.

Teljességgel megmagyarázhatatlan, de egy ilyen kiváló játékos csak nyolcszor ölthette magára az angol válogatott mezét, miközben a Premier League-ben sokáig az egyetlen középpályás volt, aki képes volt száz gól fölé jutni. Kiváló rúgótechnikájának hála 1990-et követően mindig ő végezte el a Southampton tizenegyeseit, s higgadtságát, klasszisát jól jellemzi, hogy 49-ből 48-szor értékesíteni is tudta a lehetőséget – mindössze Mark Crossley, a Nottingham legendás tizenegyesölő kapusa járt túl az eszén.

Paul Gascoigne saját maga mondta róla, hogy zseni, ez pedig még talán annál is többet mond Le Tissier-ről, mint a tény, hogy 1992 után négyszer is képes volt mesterhármast elérni a ligában.

Nem is vitás, különc volt. Kiváló rúgótechnikáját is éjt-nappallá téve csiszolta, edzés után mindig kint maradt az ifik kapusával gyakorolni a tizenegyeseket - ráadásul mindig tétre játszott, minden kifogott tizenegyes után fizetett az ifjú portásnak.

Talán ezért nem vágyódott el soha Southamptonból, a városból, ahol ő volt a hős, az Isten, Le God. Itt megbocsátották neki, hogy sokszor nem volt kedve futni, hogy sokszor inkább 30-ról is lőtt, mintsem ziccerben kiugrassa a társat, sőt még azt is, hogy saját bevallása szerint is egy csomó meccset játszott le totálisan érdektelenül. Volt csapattársai közül többen mesélték később, hogy Matt egy-egy gólja után lélekszakadva rohant hozzájuk, hogy ugyan mondják már el neki mennyi az eredmény, mert akkor talán már meg is lehetne nyerni ezt a mérkőzést. Az is előfordult, hogy fogadott a saját meccsére (persze nem az eredményre), de még egy bedobást sem tudott összehozni a középkezdés után, így aztán amondó volt, inkább a három pontért köpi ki a tüdejét aznap. A Wimbledont az ő két góljával agyabugyálta el a Soton.

2002-ben, 34. életévét taposva búcsúzott – elsősorban a makacs sérülések miatt. 32 ezer ember búcsúztatta, a hangszórókból Sinatra May Way-e bömbölt, az igazi rutinos öreg drukkerekből még a sírás is kiszakadt. Nem csoda, annak idején, 2001 végén Le Tissier lőtte az utolsó gólt a Soton legendás stadionjában, a The Dellben; egy balos bombát kapásból az Arsenal kapujába...

Nem kétséges, zseni volt. Egy zseni, aki tehetsége és képességei alapján világhírnevet érdemelt volna. Helyette legenda lett…

megosztom