Összeállítás

Bálványból ellenség - focisták, akik az ősi riválishoz igazoltak

megosztom

A szurkolók szemében egy valami számít megbocsáthatatlan bűnnek: ha egy focista az ősi ellenfél csapatához igazol. A játékosok viszont a legtöbbször nem érzelmi alapon választanak csapatot, sokkal inkább pénzügyi, szakmai szempontok alapján döntenek. Következzenek az elmúlt évek legnagyobb „árulói”.

„Halál Figóra!”

A legnagyobb árulást alighanem Luís Figo követte el, amikor 2000-ben a Barcelona gránátvörös-kék mezét a madridi fehérre cserélte… De nem ő az egyetlen, akin – szerencsére csak képletesen - leverték a Barcelona szurkolói, hogy az ősi ellenfélhez igazolt. A dán Michael Laudrup 1989 és 1994 között erősítette a katalánokat, majd a fővárosba igazolt. 1995-ben egy bajnoki mérkőzésen tért vissza a Nou Campba, egykori kenyéradóihoz, amire saját bevallása szerint élete legrosszabb napjaként emlékezik. Megváltást jelentett számára, hogy Jorge Valdano vezetőedző a 66. percben lecserélte. „Megláttam néhány őrjöngő drukker szemét, láttam az otrombaságokat mutató kezüket, s egyszerűen megbénultam”- nyilatkozta a meccs után.

A katalánok haragjának egyik jele

A portugál karmester a Sporting Lisszabonban érett nemzetközi szintű játékossá. 1995-ben jogi hercehurcák után (Figo a Juventushoz és a Parmához is aláírt, az UEFA ezért két évre eltiltotta attól, hogy olasz csapatokhoz igazoljon) a Barcelonához szerződött. Johann Cruyff kezei alatt világsztár lett belőle, megkapta a csapatkapitányi karszalagot, Barcelonában hősként tekintettek rá. A katalán csapattal Figo Kupagyőztesek Európa-kupáját, Világkupát, három spanyol bajnokságot, két spanyol kupát és egy Szuperkupát nyert - a BL kivételével gyakorlatilag mindent. Sir Alex Ferguson David Beckhamet is odaadta volna érte, de ő inkább Madridba igazolt. A Real új elnöke, Florentino Pérez kampányában megígérte Figo megszerzését, és megválasztása után állta szavát.

Akkor világrekordnak számító összeget, 65 millió eurót fizettek érte. A Barca és a Real ellenségeskedése a csúcson volt ekkor, október 21-én pedig következett a Barcelona elleni El Clásico, ráadásul a Nou Campban. A katalánok 2-0-ra nyertek, a találkozó pikantériáját az adta, hogy a két csapatban öt olyan játékos lépett pályára, akik mindkét klubnál megfordultak korábban: Dani, Alfonso, és Luis Enrique a Barcelonában, Celades és Figo a Madridban. A gyűlöletáradat viszont kizárólag Luís Figóra zúdult.

A Barca szurkolói még a meccs előtt létrehozták az antifigo.com weboldalt, ahová be lehetett küldeni a portugál csillagot káromló versikéket, rigmusokat, rajzokat, plakátokat. A TV3 katalán adó lisszaboni jutalomutat ajánlott fel a legjobb Figo-ellenes plakát elkészítőjének. Joan Gaspart elnök személyesen is felszólította a Barcelona híveit, hogy füttykoncerttel, pfujolással kísérjék a portugál minden megmozdulását. A találkozó előtt a Real Madrid nem merte saját buszát használni a barcelonai közlekedésre, ezért egy helyi rendszámú járművet bérelt. A királyi klub játékosai a mérkőzés előtti éjszakát - a szokásoknak megfelelően - már a katalán városban töltötték. Kevés alvással, ugyanis a Barcelona szurkolói pillanatokra sem lankadva csörömpöltek, dudáltak, trombitáltak és szirénáztak a szállodai ablakok alatt. Figo minden lépését négy testőr kísérte, ám a pályán már nem vigyázhatták a bálványból ellenséggé, a kedvencből árulóvá váló sztárt. Madridi társai kiálltak mellette, folyamatosan éreztették, hogy vele vannak. A mocskolódó feliratok közül a „Júdás”, „Fösvény”, „Zsugori” a szelídebbek voltak, 90 percen keresztül zengett a ”Halál Figóra!” üvöltés. A meccs után egykori csapattársai szeretettel ölelték meg Figót, szerencsére ők nem osztoztak szurkolóik viselkedésében. Roberto Carlos a mérkőzés után azt nyilatkozta, egyetlen gondolat járt a fejében végig, csak el, minél gyorsabban, minél messzebbre innen. Minden madridi játékos elismerte, hogy a Barca ezúttal gólokkal volt jobb, de ezen a találkozón a futballtudás számított legkevésbé.

A Barcelona - Real Madrid bajnoki találkozó 2002/2003-as szezonban

Ibra útja: Milánóból Milánóba

Zlatan Ibrahimovic, a hórihorgas svéd csatár 2004-ben igazolt Olaszországba a holland Ajaxból. Előbb a Juventust erősítette, ahol két év alatt két bajnoki címhez segítette a csapatot (a 2005–06-os címet utóbb a bundabotrány miatt elvették a torinóiaktól). 2006 nyarán Milánóba szerződött, az Interhez, eddigi legnagyobb sikerei színhelyére. A pletyka szerint a másik milánói alakulat, az AC Milan is csábította, ám a támadó az Intert választotta, mert elmondása szerint gyermekkora óta nekik szurkol. Három olasz bajnokságot és két olasz szuperkupát nyert a Nerazzurrival. 2009 nyarán Barcelonába igazolt, mivel Josep Guardiola, a Barca trénere nem tartott igényt Samuel Eto’o-ra, és a két klub kvázi támadót cserélt.

Ibrahimovic bevonulás Milánóba
A 2009/2010-es idényben a katalánokkal négy címet is nyert, de az idény végére Bojan Krkic kiszorította a csapatból, és Guardiolával sem volt felhőtlen a viszonya. 2010 nyarán ezért visszatért Milánóba, de nem az Interhez, hanem a városi rivális Milanhoz. Új klubjában mindenesetre gyorsan elfelejtették, hogy Ibra korábban is a San Siroban játszott az Internél, és hivatalos bemutatásán, a Lecce elleni bajnoki szünetében nagy üdvrivalgás fogadta. Sőt, filmsztárokhoz hasonló fogadtatásban részesült, vörös szőnyegen vonult be a pályára, a szőnyeg két oldalán Milan-mezbe öltöztetett gyerekek álltak sorfalat. Más kérdés, hogyan fogadják majd az Inter szurkolói a két Milánóban egyébként sem ritka a cserebere, a stadionon is közösön osztozó két klub az utóbbi időben általában olyan játékosokkal üzletelt, akik nem váltak be. 2001-ben a Milan megvásárolta Andrea Pirlót, aki az Internél nem tudott beilleszkedni a csapatba, a vörös-feketéknél aztán világklasszis irányító vált belőle. Egy évvel később hasonló körülmények között került a Milanhoz Clarence Seedorf, aki azóta is a csapat egyik kulcsembere. Az Interben már kevésbé váltak be a riválistól érkezett játékosok: Francesco Coco, Ümit Davala és Thomas Helveg nem alkotott maradandót fekete-kék mezben.

Roberto Baggio: Fiorentina, Juve, Milan, Inter

Minden idők egyik legnépszerűbb olasz labdarúgója pályafutása során mindhárom tradicionálisan nagy olasz klubban megfordult (Juventus, AC Milan, Internazionale). Firenzében vált klasszis játékossá, a Violáknál 1985 és 1990 között szerepelt. Kultikus imádat övezte a Fiorentina szurkolói között, ahonnan 1990-ben a Juventus vásárolta ki, akkor világrekordot jelentő 19 millió dollárért. A firenzei utcákat ennek hírére elözönlötték a tiltakozók, A „kis Buddha” azonban kijelentette, hogy kénytelen tudomásul venni a két klub megegyezését. Egy évvel később nem volt hajlandó pályára lépni a Juve mezében korábbi csapat ellen, a torinói klubvezetés természetesen megbüntette, de Baggio ekkor kijelentette, hogy szívében mindörökre firenzei marad. Torinóban is öt évet húzott le, az öreg hölgyet pedig a Milan kedvéért hagyta el. Milánóból Bolognába majd vissza Milánóba vezetett az útja, 1998 és 2000 között kipróbálta magát a San Siro másik oldalán, az Internél is.

Júdások a szigetországból

A futball hazájában, Angliában is találunk példát hasonló esetre. Londonban az Arsenal és a Tottenham között a legnagyobb a rivalizálás, ezért hatalmas botrány tört ki, amikor 2001-ben a Spurs saját nevelésű védője, Sol Campbell az Ágyusokhoz igazolt, ráadásul ingyen, mivel szerződése lejárt. Az addig bálványozott Campbell közellenség lett, ráadásul alig egy hónappal klubváltása előtt még 2009-ben is több Tottenham-drukkert tiltottak ki az angol stadionokból, mert a középhátvédet gyalázó dalokat énekeltek.

Az Everton szurkolóinál Nick Barmby az első számú közellenség, aki 2000-ben a Liverpoolt választotta a Manchester United ellenében. Az Everton akkori tulajdonosa, Bill Kenwright szerint hat szót nem tudnak megbocsátani a Goodison Parkban: „inkább a Liverpool csapatában akarok játszani". Egyébként a Liverpool több, saját nevelésű játékosa is az Evertonnak drukkolt gyermekkorában: így például Robbie Fowler vagy a később hűtlenné vált Michael Owen is.

A legendás skót csatár, Dennis Law karrierje kezdetén, 1960-61-ben a kisebbik manchesteri alakulatot erősítette, majd egy rövid torinói kitérő után 1962-ben a Unitedhez igazolt. Tizenegy év alatt 309 alkalommal öltötte magára a Vörös Ördögök mezét, 1973-ban pedig elkövette a focisták főbűnét, a vöröst a kékre cserélte, a Man. Cityhez szerződött levezetni. A Citynél egy évet húzott le, de ezalatt egy város rangadón az 1973/74-es szezonban éppen az ő találata miatt esett ki az élvonalból korábbi kenyéradója. Mint később kiderült, a Vörös Ördögök egy győzelem esetén sem kerülhették volna el a kiesést, de a köztudatban máig úgy maradt meg az eset, hogy Law gólja ejtette ki egykori csapatát a legjobbak közül. Ennek ellenére Dennis Law a mai napig az egyetlen futballista, akire egész Manchesterben szívesen emlékeznek.

Carlos Tévez két éven keresztül, 2007 és 2009 között játszott az Old Traffordon, a manchesteri szurkolók egyik kedvence volt. Kölcsönben szerepelt a Vörös Ördögöknél, a klubvezetés nem volt hajlandó kifizetni a több mint 25 millió fontos vételárat. Utolsó hazai meccsén vastapssal köszönték meg szolgálatait a szurkolók. Valószínűleg teljesen máshogy reagáltak volna, ha tudják, hogy az argentin csatár épp a Manchester City ajánlatát fogadja el, úgy, hogy a Man. United mégiscsak hajlott volna kifizetni a kért árat a Tévez játékjogával rendelkező West Ham Unitednek.

Tévez sikeresen kivívta a United-szurkolók utálatát
Ashley Cole 2006-ban egy évig tartó huzavona után szerződött az Arsenaltól a Chelsea-hez. A hátvéd az Ágyúsoknál nevelkedett, de 2005-ben megérett benne az elhatározás a váltásra, és épp a másik londoni sztárcsapatot, a Chelsea-t nézte ki magának. 2005 júniusában komoly pénzbüntetést is kapott, mert még januárban titokban találkozott a Chelsea menedzserével José Mourinho-val, vezérigazgatójával Peter Kenyonnal és ügynökével, Jonathan Barnettel. Az egyes szereplőkre kirótt büntetéseket végül mérsékelték, Cole pedig meghosszabbította szerződését az Arsenallal. Végül 2006. augusztus 31-én aláírt a kékekhez. Előtte már nyíltan támadta az Arsenal vezetését akkor megjelenő önéletrajzi könyvében, a klub szerinte bűnbakként kezelte őt. Cole szándékosan nem ment el az Arsenal 2006-es csapatfotózására, ezzel is jelezve, hogy már a Chelsea játékosának tekinti magát.

Fordított transzferre is van példa: William Gallas 2010 nyarán szerződött a Tottenhamhez. Helyzete annyiban különbözik a lista többi szereplőjétől, hogy a francia védőre nem tartottak igényt az Emiratesben, de a szurkolókat ez kevésbé izgatja, az viszont annál inkább, hogy a korábbi csapatkapitány miért éppen a városi riválist választotta mellőzöttségében.

Amikor Isten is közbeszól

Skóciában a két glasgow-i élcsapat, a Celtic és Rangers rivalizál egymással. A Rangers sokáig csak protestáns, a Celtic csak katolikus játékosokat alkalmazott. Persze aztán ezt az íratlan szabályt áthágták mindkét alakulatnál, a focisták - ha erre került sor - egyszerűen eltitkolták vallási hovatartozásukat. Aztán a Rangers 1989-ben leigazolta a korábban a Celtic-ben futballozó Mo Johnstont, aki nyíltan vállalta, hogy katolikus. Sok szurkoló ezután nem volt hajlandó ünnepelni, ha Johnston gólt lőtt.

Aki miatt egy egész csapat bűnhődött

A botrány a szerb válogatott és a Partizan Belgrád kapusához, Vlagyimir Stojkovicshoz fűződik. A hálóőr még tíz évesen került a belgrádi Crvena Zvezdába. Aztán 2003-ban kölcsönadták a bosnyák FK Leoterhoz, majd kisebb kitérők után Franciaországba igazolt. Megjárta szinte egész Európát, majd idén nyáron a portugál Sporting Lisszabontól került kölcsönben ismét hazájába, csak épp a Zvezda ősi riválisához, a Partizan Belgrádhoz. A szerb szurkolók ezt nem bírták megemészteni, no meg az új szövetségi kapitány, Vladimir Petrovics személyével sem értenek egyet a belgrádi ultrák, akik az Olaszország-Szerbia Európa-bajnoki selejtező mérkőzésen „fejezték ki” nemtetszésüket. 2010. október 12-én a genovai mérkőzésen füstbombákat, petárdákat, görögtüzeket dobáltak a pályára, a mérkőzést a 6. percben lefújta a bíró. A drukkereknek ezzel nemcsak a kapust sikerült megfélemlíteniük, hanem a szerb válogatottal is alaposan kitoltak. Az UEFA végrehajtó bizottsága 3-0-s gólkülönbséggel az olaszoknak ítélte a meccset, akiknek 100 ezer eurót kell fizetniük rendezési hiányosságok miatt, a szerbeket 120 ezer euróra büntették, és egy hazai találkozójukat zárt kapuk mögött kötelesek játszani.

megosztom