Taktikai Zóna

Az év meccse II. - tort ült a Juve az Inter koporsója felett

  • Kele János
megosztom

Folytatjuk év végi összesítő sorozatunkat - taktikai látlelet a szezon legjobb olasz meccséről: Inter-Juve 1-2

Inter-Juventus 1-2

Az esztendő vége és a közeledő ünnepek a sport világában hagyományosan számvetést idéznek elő, ilyenkor a média összegzi a mögöttünk hagyott évet, kiemeli a legjobbakat, és porba sújtja az arra érdemeseket. A Taktikai Zónában sem tehetünk tehát másképp, s mivel az elmúlt több mint fél év során arra a következtetésre jutottunk, hogy szeretitek az elemző írásokat, úgy gondoltuk, karácsony előtt meglepünk benneteket az elmúlt év legnagyszerűbb mérkőzéseinek taktikai látleletével.

Az esztendő végére ugyan Ranierinek sikerült kissé gatyába ráznia a szezont pocsékul indító, szakmai hibákból várat építő Intert, de október közepén még úgy festett a kép, hogy a Nerazzurri bőven jogosan tanyázott közelebb a kiesőhelyekhez, mint a Scudettóhoz. Gasperini villámgyors hazazavarása, és Ranieri kinevezése úgy tűnt, éppen időben érkezett ahhoz, hogy Moratti még megmentse a baljós előjelekkel induló évadot, de a váltás nem ment simán: és az október végi, Juventus elleni rangadón tort is ültek a BL-győztes Inter teteme fölött.

Mindehhez persze volt némi köze a Juventust a pokol legmélyebb bugyraiból szisztematikus és következetes munkával újjáépítő Antonio Conténak is. Nem, nem azt mondjuk, hogy sebtében tökéletes csapat lett az elmúlt két esztendőben egyaránt csúfos betliket egymásra halmozó torinói gárdából, de annyi bizonyos, a szezon elején bevetett 4-2-4 sikerével alaposan fel lett turbózva az önbizalmuk, ez pedig úgy tűnik pontosan elegendő ahhoz, hogy egy összességében középszerű csapat immáron fél éve őrizze veretlenségét a Serie A-ban.

Pedig Conte nem egy nagy taktikai mágus, nincsenek világmegváltó ötletei, nincsenek kiadásra is érdemes játékelméleti innovációi; cserébe viszont pontosan olyan bulldog-szerű következetességgel akarja megvalósítani az elképzeléseit, mint játékoskorában. Ahogyan a középpályán robotoló Antonionak nem volt elveszett labda, úgy a kispad mellett üvöltőzőnek nincsen előre elvesztett meccs, sohasem jó az iksz, csak a győzelem számít. Pláne az örök rivális, reszketve gyűlölt Inter ellen, pláne mikor az ellenfél a padlóról éppen csak fellocsolva érkezik, és pláne akkor, ha a nyerő taktika nyélbe ütése olyan egyszerűnek látszik, mint egy pofon.

Az Inter ellen ráadásul nem csak olyan egyszerűnek látszott, hanem valóban olyan egyszerű is volt.

Azt ugyebár tudjuk, hogy Ranieri alapjáraton szerelmes a 4-4-2-be, ki tudja, talán még angliai kalandozásai során évődött bele kitörölhetetlenül az emlék, a lényeg az, hogy évek óta képtelen szabadulni tőle. Ez persze önmagában véve nem is baj, a 4-4-2 egy nagyon biztonságos, szerfelett konzervatív vázat ad az őt használó csapatoknak, Olaszországban pedig egyébként is nagy hagyományai vannak, történelmi távlatban is megjelenik a szisztéma, mégpedig elsősorban egyfajta aktív területvédekezési értelemben, ahol a négy középpályás és a négy védő négyesláncokat alkotva nyírja ki az ellenfél támadójátékát. Talán még azt sem túlzás állítani, a csizmaszárban minden ebből indul ki, Capello is ezzel rombolt a Juvés sikerokorszakában, Ancellotti BL-győztes karácsonyfája is ide vezethető vissza, sőt, maga Mourinho is ebből a változatból formázta meg mindenható 4-2-3-1-ét.

Az alap tehát adott volt, bele kellett volna viszont illeszteni Sneijdert, akiről ugyebár még az újszülött csecsemő is pontosan tudja, hogy használhatatlan a 4-4-2-ben, egészen egyszerűen azért, mert semmi máshoz nem ért, csak az irányításhoz. Így lett tehát Ranieri 4-4-2-jéből rövid úton 4-3-1-2, Sneijderrel a szabadon mozgó irányító szerepkörében. Igen ám, csakhogy ez a szisztéma teljességgel haszontalan az olyan ellenfelek ellen, akik szétfutják a széleket, mégpedig azért, mert a két szélsőhátvéden kívül egészen egyszerűen nincsen benne szélső. A Sneijder mögött futballozó Zanetti-Cambiasso-Obi hármas persze akár meg is oldhatta volna a feladatot, elviekben mind az argentin, mind a fiatal nigériai könnyedén ki kellett volna, hogy váltson a vonal mellé, de a gyakorlatban valami egészen másfaja képet mutatott a mérkőzés.

A Juventus ugyanis kedvére rohangálhatta be a széleket, Lichtsteiner gyakorlatilag állandóan az ellenfél térfelén állomásozott, nem volt ugyanis olyan Inter-játékos, aki fel tudta volna őt venni, és megpróbálta volna semlegesíteni.  Ez a hiányosság egyébként a 4-3-1-2 lényegéből fakad, nincsen támadó szélső, így pedig értelemszerűen nincsen olyan konstans veszély sem a vonal mellett, amely kordában tudná tartani az ellenfél szélső bekkjeit.

Inter-Juve 1-2
Az Inter-védelem gyermeteg bakija állandónak számított a meccsen, Licthsteiner előtt kétpercenként nyílt meg 40 méteres folyosó - a képen épp az első gólt eredményező beadását megelőzően galoppozik előre.

Ennek ellenére öngyilkosság lett volna, ha a Juve szélső védői fejetlenül rohamoznak az ellenfél térfelén, Sneijder szerepe és a két csatár ugyanis azt is magával hozta, hogy a Juvénak nem maradt szabadon megjátszható védője a saját harmadban. Conte viszont erre is zseniálisan reagált, kikötötte Chiellininek, hogy még véletlenül se mászkáljon feleslegesen előre, inkább segítsen hátra a középső védőknek, és zárjon be melléjük, amikor csak kell. Ilyen módon kaptuk meg azt a gyakorlatban szinte háromvédősként funkcionáló rendszert, amely kevés levegőt hagyott az Inter támadásainak, ám ezzel egyidőben biztosított egy szabad embert a támadóharmadban.

Ez volt az első csapás megrendítő ereje.

De nem az egyetlené. Ott volt ugyanis a legszebb napjait idéző Pirlo, aki tökéletesen szabadon szervezhette a játékot, köszönhetően annak, hogy elég mélyen helyezkedett ahhoz, hogy se Obi, se Zanetti, se Cambiasso ne lépjen ki rá – Sneijderről pedig tudjuk, jobban irtózik a védekezéstől, mint török piaci árus az APEH-ellenőrtől. Ezt tudván mondjuk még érthetetlenebb Obi szerepköre, aki gyakorlatilag teljesen feleslegesen tömörítette a középpályát szénné, Vidalra és Marchisióra bőven elég kellett volna, hogy legyen Cambiasso és Zanetti, ő pedig követő emberfogással vehette volna ki a meccsből Pirlót, esetleg szentelhetett volna nagyobb figyelmet a jobboldalon megállás nélkül galoppozó Lichtsteinerre. Mert a gyakorlat azt hozta, hogy többnyire 25-30 méteres távolságból figyelte a támadásokhoz zárkózó svájcit…

Októberben tehát az Inter elszállt, a Juventus pedig akkora lendületet vett, ami máig kitart. De vajon hogyan alakul a két gigász versenyfutása tavasszal?

megosztom