Az esztendő vége és a közeledő ünnepek a sport világában hagyományosan számvetést idéznek elő, ilyenkor a média összegzi a mögöttünk hagyott évet, kiemeli a legjobbakat, és porba sújtja az arra érdemeseket. A Taktikai Zónában sem tehetünk tehát másképp, s mivel az elmúlt több mint fél év során arra a következtetésre jutottunk, hogy szeretitek az elemző írásokat, úgy gondoltuk, karácsony előtt meglepünk benneteket az elmúlt év legnagyszerűbb mérkőzéseinek taktikai látleletével.

Bár önmagában nem volt egy egetrengetően izgalmas meccs a Getafe-Barcelona, valószínűleg sokáig megismételhetetlen sportélményt adott azzal, hogy a legyőzhetetlen szupercsapat beleszaladt nem sokra hivatott vendéglátójának parasztlengőjébe. Mivel Spanyolországban az utóbbi évek a Real-Barca kettős masszív dominanciájának árnyékában telnek, minden olyan momentumot meg kell becsülni, amikor a két nagy legalább egy kicsit megégeti magát, pláne akkor érdemes felkapni a fejünket, ha éppen az a katalán gárda teszi ezt, amelyik vitathatatlanul számít egyszerre a modernkori futball-fejlődés alfájának és omegájának is.

A Getafe-Barcelona egyébként is kiemelkedett az idei katalán-ellenes hadjáratból (értsd, a Barcelona elleni stratégiák vonulatából), már csak azért is, mert a madridi kiscsapat látszólag semmiféle speciális haditervet nem készített nagynevű riválisa megfékezésére, az, amit bemutattak minden különösebb szívfájdalom nélkül jellemezhető a kétségbeesett bekkelés, vagy a töri a hátukat a háló szófordulatokkal.

Voltaképpen pontosan azt, és pontosan úgy csinálták, amiről tudni véltük, a Barcelona ellen biztos bukást eredményez. Letámadással kezdtek, majd ahogy fogyott a szufla, úgy maradt egyre több és több hely Messinek és Villának, úgy maradtak el egyre gyakrabban a megelőző szerelések, a jó ütemű becsúszások, és úgy szorult egyre hátrébb és hátrébb a Getafe utolsó védelmi vonala.

Klasszikus meccskép ez a Guardiola-érából.

És ezzel nem azt mondjuk, hogy a Getafe őrült nagy mákkal tudta csak behúzni a mérkőzést (még ha a győzelemben volt is része a szerencsének), sokkal inkább azt jelezzük, hogy mennyire kicsiny dolgokon múlik a legtöbb csata, elég egy apró edzői finomítás, néhány jól eltervezett séma, elég a fáradtság megfelelő módozatú előzetes kalkulálása, és máris meg lehet zavarni a világ valaha volt egyik legnagyszerűbb csapatát, azt a gárdát, amely ellen José Mourinho évek óta formálgatja a maga kis darabka antianyagát. Tény persze, hogy a Barcelona közel sem volt olyan éles, mint a Clásicókon, nem volt olyan hatékony, mint a United elleni BL-döntőn, és a szerencse sem szegődött olyan mértékben mellé, mint a minap, a Santos elleni világbajnoki döntőn.

Zóna és emberfogás egyszerre: a támadókat szorosan fogják a Getafe védő, középütt pedig egyszerre öt labdaszerzővel csapdázzák Xavit, nehogy az pontosan passzoljon.

Ebben azonban nem kis szerepe volt annak, hogy a Getafe milyen nagy hévvel vetette bele magát a meccsbe, a kapujuktól 30 méterre felhúzták az utolsó védelmi vonalat, miközben kínosan ügyeltek arra, nehogy Messi be tudjon férkőzni a fedezetek és a bekkek közötti résbe. A széleken a középpályások fegyelmezetten visszazártak, felvették az emberüket, míg a csatárok többnyire jóval a felezővonalon túlra is visszarohangáltak, csak azért, hogy a „sok lúd disznót győz” elvet érvényesíthessék.

A Barcelonát persze csak ideig-óráig lehet a saját kaputól 35 méterre fogadni, az irtózatos nyomás előbb-utóbb úgyis fogást talál az ellenfélen, ráadásul ahogy telik az idő, úgy lesz mind nehezebb kivágni azokat a 40-50 méteres sprinteket, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy a saját tizenhatos előterében is biztosítsa a brutális emberfölényt a sokszor hat emberrel támadó katalánok ellenében.

Guardiola ezen a mérkőzésen is meghúzta az idén már szokásosnak mondható 3-4-3-at, Alves az első negyedórát követően gyakorlatilag non-stop az ellenfél térfelén táborozott – mégsem tudott beavatkozni hatékonyan a játékba, hiszen a Getafe ügyet sem vetett rá, hagytak neki egy körülbelül 10 méter széles folyosót, amit ugyan kedvére szaladgálhatott körbe, a beadáson kívül azonban nem akadt számára más alternatíva. Ez pedig ugye, mint tudvalévő, egyáltalán nem fekszik a katalánoknak, Guardiola nem is ezért tolja föl a rendszeresen Alvest, sokkal inkább az ellenfél figyelmét szeretné megosztani vele, és elérni, hogy ne tudják az öt, gyakorlatilag teljesen szabadon mozgó támadójátékosa előtt hermetikusan lezárni a területeket.

Újabb csapdázás madridi módra: ezúttal viszont érdekesebb a kép szélén Alves, aki teljesen játékon kívül reked, a hozzá legközelebb álló védő is befelé tekintget, felismerve, hogy talán rosszul helyezkedik...

Ennek megfelelően a Getafe védelmi vonala is alkalmazkodott a kihívásokhoz, az első félidő vége felé már csak 20-25 méterre a kapujuktól tudták felvenni harcállásaikat, a védőnégyes előtt viszont tíz méteren belül további öt ember tömörült. Az alaptaktika az volt, hogy a labdás embert minél nagyobb nyomás alatt tartsák (legtöbbször Xavi futott bele egy a négy elleni szituációba), így kierőszakolva a pontatlan, vagy erőtlen továbbításokat, amelyet a védelem előtt söprögető liberójuk gond nélkül vághatott ki a mezőnybe.

A második félidőre természetesen már becsülettel felpörgött a Barcelona, Alves továbbra is rendíthetetlen kősziklaként ácsorgott a jobb oldali vonal mellett, ám nélküle is egyszerre öt ember vett részt a támadásépítésben. Messit, Villát, Alexist és az előretörő Thiagót emberfogással vette ki a játékból a Cata Diaz vezette hazai védelem, előttük viszont látszólag felbomlott a rend: a három középpályáshoz csatlakozott Sarabia és Castro, hogy valódi gyilkos csapdát kiépítve körbevegyék a labdás játékost, és lehetetlenné tegyék a tizenhatoson belülre szánt tűpontos indítások meghúzását.

Szorul a Getafe retesze: a támadókat továbbra is emberfogással követik, de már csak a tizenhatos vonalának közvetlen közelében képesek őket felvenni, miközben a labdás előtt öten zárják az utat. Alves őrt áll a jobbszélen.

Az utolsó védelmi vonal persze eközben folyamatosan csúszik mind hátrébb és hátrébb, Valera, Rafa és Mané már javában a tizenhatoson belül birkózik Villával és Alexis-szel, az ellenfél térfelén nincs egy fia lélek sem, egyedül Miku állomásozik a kezdőkörben, arra számítva, hogy talán megkísérelheti legyorsulni Mascheranót egy kósza előrevágott labdával.

Könnyű belátni, hogy a védelem fokozatos átalakulásával egyre szegényesebbé vált a Getafe támadópotenciálja, a mérkőzés végére eljutottak odáig, hogy esélytelenek voltak még a félpálya elérésére is, olyan mélyen voltak kénytelenek állomásozni a játékosaik, hogy már az is csoda volt, egyáltalán el tudták rúgni a felezővonalig a labdát. Cuenca és Pedro beállásával ráadásul a tizenhatoson belüli veszély csak fokozódott, a csapat átállt öt védőre, mellettük pedig négy középpályás továbbra is csak azzal foglalkozott, hogy valamilyen úton-módon körbevegye Xavit, és megakadályozza abban, hogy betegye a labdát a védelem mögé.

A Getafe sikerének titka tehát lényegében abban állt, hogy nem hagyta magát megvezetni Guardiola által, ügyet sem vetett az üresen tátongó szélekre, inkább minden erejével arra koncentrált, hogy középre tömörüljön, és hol emberfogással, hol pedig energiát nem kímélő (kézilabdás-nyelven szólva) pattogós zónával fojtsa meg a Barca minden támadását. Az ilyen bekkeléshez persze hatalmas szerencse is kell, mint láthattuk, olyan egyszerűen nincs, hogy Xavi egyetlen indítása se találjon célba, az viszont, ha Messi csak hatszor ér labdába a tizenhatoson belül, jóval nagyobb esélyt ad a túlélésre, mint ha minden harmadik percben szembefordulhat a kapuval.

A szerencsét azonban a futballban nem adják ingyen, a Barcelona ellen például hatalmas önfegyelem is kell hozzá, arról már nem is beszélve, milyen nehéz egy csatárnak meggyőznie magát a 75. percben, hogy „de igenis vissza kell sprintelnem a saját tizenhatosomra, ha kiköpöm a tüdőmet, akkor is, mert különben a balszellő gólt fog rúgni”. A közhiedelemmel ellentétben tehát meg lehet verni a Barcelonát kérlelhetetlen bekkeléssel, ehhez mindössze tele kell zsúfolni a csapatot olyan emberekkel, akik a tűzve is vigyorogva mennének az edzőért (Mint Eto’o Mourinhóért az Interben), és lehetőség szerint három, de inkább négy tüdővel rendelkeznek. És az sem árt persze, ha van egy villámléptű csatárod, aki egy az egyben bármikor le tudja futni labdával a Barca félpályánál posztoló védőit, még akkor is, ha ennek kipróbálására mindössze egyetlen lehetősége lesz az egész mérkőzésen.

Miku egy az egyben futhatott versenyt Abidallal, de nem tudta feltenni a koronát csapata teljesítményére.

Szerencse, fegyelem, szív. Ez a három dolog kell tehát a Barca szétbekkeléséhez. Pontosabban fogalmazva ahhoz, hogy tízből egyszer (ha nagy szerencséd van) legyőzd őket – ahhoz, hogy letaszítsd őket a trónról, több kell.

A Getafének viszont csak három pont kellett. Megszerezték….