Taktikai Zóna

Meddő fölény - avagy hová tűnt a spanyolok hatékonysága?

  • Kele János
megosztom

Az olaszok, az argentinok és a portugálok után az utóbbi évek legvérszegényebb támadójátékát felmutató angol válogatottja is legyőzte a világbajnok spanyolokat - de mi lehet a hispánok gyengélkedésének oka?

Anglia-Spanyolország
Kevesebb, mint egy év van hátra a 2012-es futball Európa-bajnokságig, és bár a kontinenstorna mezőnye még nem teljes, a közvélekedés szerint már a toronymagas favoritjai is megvannak az eseménynek. Nagy divat ma azt állítani, hogy a világbajnoki ezüstérmes hollandokon és a legutóbbi három világeseményen egyaránt érmet szerző németeken kívül nincs másik csapat, amelyik megszoríthatná az EB-VB kombinációt begyűjtő spanyolokat – az igazság viszont az, hogy utóbbiak az elmúlt egy évben egyáltalán nem mutattak olyan meggyőző és ellenállhatatlan formát, mint a dél-afrikai világbajnokságot megelőzően.

Egy szinte nevetségesen könnyű csoportból ugyan sétagaloppban jutottak ki az Európa-bajnokságra (Csehország és Skócia mellett még félig komolyan vehető alakulattal sem kellett összecsapniuk), de a barátságosnak álcázott felkészülési mérkőzéseken beleszaladtak jó néhány nagyobb pofonba is. A VB megnyerése után nem sokkal Mexikó ellen játszottak 1-1-et, majd Argentína gázolt át rajtuk 4-1-gyel, hogy nem sokkal később a szomszédvár Portugália is gurítson nekik ugyanennyit (0-4). Pár hónapja a legutóbbi két világversenyen betyárosan leszereplő olaszok is megverték őket, most pedig Anglia is megtréfálta az elviekben legerősebbnek számító nemzeti válogatottat, arról nem is beszélve, hogy korábban Chile ellen is csak nagyon nehezen húzták be a győzelmet Xaviék, a dél-amerikaiak már 2-0-ra is vezettek, hogy aztán egy utolsó perces góllal fordítani tudjon a Del Bosque-csapat. Az alábbi táblázat a spanyolok világbajnokság óta lejátszott mérkőzéseit mutatja, s jól látszik,az erősebb ellenfelekkel szemben bizony eléggé hervasztó a mérleg.

táblázat
A spanyol válogatott a VB-sikere óta tizenhét meccset játszott, ezek láthatóak a diagramon. A győzelmeket zölddel, a vereségeket pirossal, az egy szem döntetlent sárgával jelöltük, az oszlop nagysága pedig azt jelzi, mennyire volt fajsúlyos az adott ellenfél a világranglista alapján.

Ha húzunk egy képzeletbeli vonalat a világranglista 40. helyénél (a jövő évi Európa-bajnokságra zömmel olyan válogatottak fognak kijutni, amelyek a FIFA listáján ilyen magasságokban helyezkednek el), és csak azokat a meccseket vizsgáljuk, amikor a spanyolok az ennél a helyezésnél erősebb csapatok ellen játszottak, a mérleg érdekes képet mutat. Két győzelem mellett egy döntetlent és négy vereséget hozott össze Del Bosque legénysége, hét gólt szerzett miközben tizennégyet kapott – igencsak meglepő eredménysor ez egy olyan válogatottól, amelyik a tavaly VB-győzelme óta minden egyes olyan válogatásba bekerül, amelyik a történelem legerősebb válogatott csapatait gyűjti össze.

 Azt sem szabad elfelejteni persze, hogy a fentebb emlegetett hét mérkőzés egyike sem volt valódi tétmeccs – egyrészt viszont a spanyolokra eddig nem az volt a jellemző, hogy félvállról veszik a felkészülési mérkőzéseiket (gondoljunk csak a rekordhosszúságú veretlenségi sorozatukra), másrészt szinte mindig nagyon erős csapattal álltak ki. Del Bosque egyébként is határozott elképzelésekkel rendelkezik a keret kialakítását illetően, és bár nyilván előszeretettel próbál ki új arcokat is, egy-két régi matador mindig szerepet kap a kezdőcsapatban.

De vajon lehet hosszú távú következtetéseket is levonni a spanyolok nyilvánvaló visszaeséséből? Következik-e az igencsak szerény eredménysorból egy méretes bukás a jövő évi Európa-bajnokságon? A ZM jóvoltából most taktikai szempontok alapján próbálunk választ találni a kérdésekre, górcső alatt az angolok elleni mérkőzés.

Kétszer ugyanabba a folyóba?

Del Bosque angolok elleni pénteki kezdőcsapatára a legnagyobb jóindulattal sem lehetett ráfogni a tartalékos jelzőt – mégis, már önmagában magában hordozta a bukás lehetőségét. Számtalanszor láthattuk már korábban, hogy a 2008-ban még remekül működő spanyol szélsőjáték egyszerűen eltűnt, nincsen aki lendületet adjon a támadásoknak a vonal mellett, nincsen, aki széthúzná védelmet, hogy aztán mélységi indításokkal könnyebben mögé lehessen kerülni. A Wembley-ben Iniesta a bal, Silva pedig a jobb oldalról tört befelé, mindketten első szándékból támadták a kaput – cserébe viszont középen nagy lett a tumultus, a spanyolok játéka túl egysíkú, túl kiszámítható lett, az ilyet pedig korántsem nehéz hibátlanul levédekezni, játszanak bár a világ legjobbjai is a hispánok soraiban.

Hasonló volt a helyzet például a 2010-es világbajnokság nyitómérkőzésén, amikor a svájciak ellen nem használta ki a széleket Del Bosque: a helvétek simán kivédekezték a majd’ nyolcvan százalékos labdatartáson alapuló spanyol fölényt, sőt, egy szerencsés góllal be is húzták a mérkőzést. Kiválóan jellemzi a mérkőzést a lenti kép, amin jól látszik, tíz méteres sugarú körön belül áll négy spanyol támadó is, a széleken senki nem érkezik – a svájci védelem felveszi az embereket szűkíti a területet, ha kell lesre állít, és könnyű szerrel védi meg kapuját a góltól.

Spanyolország-Svájc

A VB-siker egyik alapköve volt az, hogy Del Bosque ráeszmélt a bajra, már a svájci mérkőzés végén bedobta csereként a klasszikus szélső Jesus Navast, a vereség következménye pedig az lett, hogy a legtöbbször a pálya közepe felé játszó David Silva nem kapott több lehetőséget a tornán. A későbbi meccseken csak egy inside forward-dal operáltak a spanyolok (Iniesta személyében), az ellentétes oldalon mindig egy klasszikusabb szerepkörben futballozó vonal mellett játékos kapott lehetőséget, volt, hogy David Villa, volt, hogy Jesus Navas, az utolsó két mérkőzésen pedig Pedro Rodriguez.

A spanyolok ezzel a húzással rengeteg támadási variációt szabadítottak fel, miközben egy játékosuk még mindig volt, aki a középre húzódásával biztosította a pálya centrumában is a mezőnyfölényt. Iniesta játéka volt a kulcs a világbajnoki győzelemhez, ő volt a mérleg nyelve a középpályán, rajta futott keresztül minden támadás, viszont azt is látni kell, hogy klasszikus szélső alkalmazása nélkül a Barca játékosának nem lett volna elég területe a védelem megbontásához, a támadók pedig felőrlődtek volna a pozícióharcban. Lehet, hogy a beadások nem záporoznak a kapu elé, de legalább egy szélső alkalmazása létfontosságú Del Bosque számára.

Spanyolrszág-Anglia

Az angolok ellen viszont szóról szóra az történt, amit a svájciak ellen már megtapasztalt a spanyol csapat: mind Iniesta, mind Silva középre húzódott, Villa visszalépve kereste az összjátékot, az angolok védői pedig egyszerű tömörüléssel és létszámfölénnyel képesek voltak megakadályozni a nagyobb helyzeteket.

Silva és a „hamis kilences”

Del Bosque természetesen most is hamar ráeszmélt, hogy még ez a meglehetősen sebezhető angol védelem is kottából játssza a középre tolódó spanyol szélsők ellenszerét, ennek megfelelően kénytelen volt változtatni: a félidő közepétől Villa kihúzódott a bal oldalra, Iniesta átvette Silva helyét a jobbszélen, a Manchester City játékosa pedig előrement „hamis kilencest” játszani.

Anglia-Spanyolrszág

Érdekes húzás volt, annyi szent, az embernek akaratlanul az jutott eszébe, hogy Del Bosque spanyolosítani akarja a Barcánál már bevált taktikát, mégpedig oly módon, hogy Messi szerepét egyszerűen ráosztja Silvára. A baj csak az, hogy egyrészt Silva éppen azoknak a képességeknek van híján, amitől Messi olyan piszkosul jó „ál-kilences” tud lenni, másrészt válogatott szinten még egyetlen csapat sem tudta sikerrel alkalmazni a Barcánál oly sikeres szisztémát, valószínűleg éppen az összeszokottság hiánya miatt.

A nyári Copa America nagyszerű tanulság volt ebből a szempontból, Messi a megszokott posztján kezdte a tornát, de egyszerűen borzalmasan játszott, a hazaiak szenvedtek, később pedig kénytelenek voltak átállni a klasszikus középcsatárt is használó szisztémára. Hasonló terített betli volt a braziloké is, Pato ugyan nem Messi-i értelemben véve játszott „hamis kilencest”, de kétségkívül nem klasszikus egyedüli csatárként működött. Menezes taktikájának eredménye aztán az lett, hogy a torna kései szakaszában egyre többször és egyre több lehetőséget kellett adnia a keret egyetlen igazi, klasszikus gólvágó centerének, az Európában egyszer már csúnyán meghasonlott Frednek.

Elméletben Silva hamis kilences szerepköre egyébként megoldhatta volna a spanyolok két befelé cselező szélsőjéből fakadó problémáit – a gyakorlatban azonban (az angolok stílusának okán) éppen, hogy csak rontott a helyzeten. Capello ugyanis agyafúrt módon teljesen hátra vonta a védőit, a jobb oldalon Glen Johnson alig poroszkált előre, következésképpen Villának egyszerűen nem volt helye belülről mögé kerülni, és Silva helyén a kaput támadni. A Barca támadója tehát továbbra is kénytelen volt a gólvonallal párhuzamosan középre cselezni magát, azon a területen viszont, ahová így betört, csak a visszahúzódó Silvát és a szintén befelé törő Iniestát találta, rendszerint két-három robosztus bekkel a nyakában.

Ahelyett tehát, hogy a spanyolok egy igazi csatárral és két gyors szélsővel operáltak volna, egyszerre három olyan játékosuk volt a támadóharmadban, akik gyakorlatilag ugyanabban a pozícióban játszottak. Egy ilyen helyzet előállása esetén pedig teljesen felesleges a 70%-os labdabirtoklás, a kapu előtt elfogynak a variációs lehetőségek, a védelemnek elég sablonjátékot játszani – végső soron bebizonyosodik a már sokat mantrázott alaptézis, miszerint a Barca és a spanyol válogatott labdabirtoklási fölénye nem a játékrendszer kiindulópontja, hanem a szisztémából fakadó természetes következmény.

Epekedés szélsők után

Az, hogy a világbajnoki szerepléshez képest, főleg a szélső-játék tekintetében érezhetően visszaestek a spanyolok, alapvetően két okra vezethető vissza. Az egyik, hogy kényszerű okokból mindkét oldalon szélsőhátvéd-cserére kényszerültek, az újak pedig korántsem képviselnek akkora potenciált támadásban, mint elődeik; a másik pedig Pedro sérülés miatti kiesése.

A fentebb részletezett problémákat könnyen meg lehetne oldani két nagyon támadó felfogásban játszó szélsőhátvéd szerepeltetésével – Del Bosque azonban érezhetően gondokkal küzd ezen a két poszton. A világbajnok gárda egyik alappillére, Capdevilla már nem válogatott, a csapat egyik legalulértékeltebb tagja ugyanis a Benficába szerződött, ahol azonban nem kap lehetőséget – ezzel egyidőben ráadásul feltűnt a Valenciában egy bizonyos Jordi Alba, aki eddig nagyszerű szezont fut. A fiatal bekk azonban még nem elég kiforrott, rutintalanságának köszönhetően keveset poroszkál előre, ráadásul az is meglehet, hogy sohasem lesz képes olyan hajszálpontos keresztlabdákat osztogatni, mint Capdevilla. A túloldalon furcsamód Puyol sérülékenysége okoz gondot, a Barca kapitánya egyre kevesebbszer utazik el a válogatott meccseire, a helyére így aztán az eddigi sztenderd jobbhátvéd, Sergio Ramos húzódik be. Ennek eredményeként Arbeola játszhat a vonal mellett, a Real bekkje azonban nem a tipikus modern szélsőhátvédek lahmi vonulatának tagja, ő inkább amolyan klasszikus full-back, aki akkor érzi magát jól, ha a középhátvédekkel egyvonalban, a saját térfelén tartózkodhat.

Pedro a spanyol taktikában

Pedro sérülése azonban talán még ennél is nagyobb probléma, főleg annak fényében, hogy a spanyol keretben egyszerűen nincsen olyan játékos, aki helyettesíthetné őt. A tavalyi világbajnoki győzelemnek is kulcsfontosságú alapja volt Pedro játéka, mint az egyetlen igazi spanyol szélső támadó, képes volt széthúzni a védelmet, gyorsaságának köszönhetően a kicsalogatott szélső bekkek mögé tudott kerülni, labda nélküli mozgása és passzjátéka élményszámba ment. Ha Del Bosque valóban a Barcelona szisztémáját akarja átültetni a spanyol csapatra, akkor nem nélkülözheti Pedrót. Nem véletlenül nyilatkozta a tavalyi szezonban David Villa, hogy „ha nem tudom éppen hol kell helyezkednem az adott játékszituációban, gyorsan kipillantok Pedróra a túloldalon, és lemásolom, amit ő csinál. Nincs a csapatban olyan, aki nála jobban tenné a dolgát ebben a tekintetben.”

Bár egyértelmű, hogy vannak Pedrónál jobb játékosok is a keretben, pótolhatatlannak egyedül a Barca szélsője számít, egészen egyszerűen azért, mert hozzá hasonló erényekkel és stílusjegyekkel bíró másik spanyol játékos nincsen.

Összegzés

Nem is kérdéses, a világ futballját az utóbbi három-négy évben a spanyolok majdnem tökéletes labdabirtoklásra épülő taktikája határozta meg – látnunk kell ugyanakkor azt is, hogy önmagában a labdabirtoklással nem lehet mérkőzéseket és trófeákat nyerni. Nyilvánvaló, hogy a spanyol keretben vannak a világ legjobban és legpontosabban játszó játékosai, ilyen kerettel öngyilkosság lenne a Stoke-hoz hasonló játékot játszatni, azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy ha pusztán remekül passzoló játékosokkal teszed tele a csapatod, akkor, bár a labda vélhetően az egész meccsen nálad lesz, gólt csak nehezen tudsz majd rúgni.

Biztos vagyok benne, hogy Del Bosque tanult a svájciak elleni tavalyi világbajnoki vereségből mi sem mutatja ezt jobban, mint a megszerzett trófea, és azt is vallom, hogy attól, mert néhány barátságos meccsen rosszul játszva szenvedett vereséget a csapata, még nem kell kivenni őket a jövő évi kontinenstorna esélyeseinek sorából. Fontos azonban, hogy Del Bosque elég könyörtelen legyen edzőként, létfontosságú, hogy a Xavi, Busquets, Xabi Alonso, Iniesta, Cazorla, Silva, Mata hetesfogatból ne legyen négynél több egyszerre a pályán – mert abban az esetben jön az angolok és a svájciak elleni szenvedés, a széleket be lehet hinteni sóval, az ellenfélnek pedig hirtelenjében triplájára nő az esélye, hogy kapott gól nélkül lehozza a találkozót.

Hogy mi a megoldás? Fabregas, Llorrente, vagy éppen Pedro bevetésével újfajta offenzíva-variácok létesítése, az ellenfél védelmének széthúzása, minél több direktnek számító, vertikális passz kivitelezése, mindezt pedig úgy, hogy a zavarba ejtően nagy labdabirtoklási fölény megmaradjon.

megosztom