Kilenc éve jutottak vissza a Premier League-be, négy éve
nyílt ki a pénzcsap, fél éve jutottak be a BL-be - hogy aztán 2011. október
23-án már 6-1-re győzzenek a minden emberi számítás szerint bevehetetlen Old
Traffordon. Csak a vak nem látja, a
manchesteri City is tényező lett a világfutball porondján, apró baki, hogy
az Isten sem fogja lemosni róluk azt a nem éppen elhanyagolható tényt, hogy mindez
égből pottyant olajdollár-milliárdoknak köszönhető. Vagy mégis?
Azt mondja az egyszeri ember, manapság európai topbajnokságot az nyer, aki meg tudja venni magának. No persze nem kell rosszra gondolni, bár tudom, mindannyian a kicsinyes és zsugori magyar futball bunda-orientált évtizedein szocializálódtunk, maradjunk a nyugat-európai valóságnál: a klubok nem meccseket, vagy játékvezetőket vesznek, hanem játékosokat. Ki többet, ki kevesebbet, ki nagyobb, ki kisebb értékben – a végén általában úgyis az nyer, akinek nagyobb volt a cehhe. Ha elsőre nem is (csapatépítés, vagy mifene), de másodjára, vagy harmadjára már biztosan, egyébként a közmondás is ezt mondja, addig jár a korsó a kútra, amíg...
Nem nehéz belátni, hogy a futball az 1950-es évek közepétől beinduló gazdasági evolúciójának hatására szinte pillanatok alatt alakult ki egy mai napig élő és széles körben használatos futball-piramis rendszer: vannak a hatalmasak, a soha fel nem növő nagyok, és a kicsik.
Aki sokat költ, de cserébe olyan játékosokat kap, akik szakmailag is előrelépést jelentenek, abból előbb-utóbb hatalmas lesz. Így megy ez már idestova hatvan éve, nem kell meglepődni, hatalmasok, bár nem teremnek minden utcasarkon, időnként bizony lepottyannak valahová az égből. Hogy minden előzmény nélkül, azt azért nem mondanám, de, hogy feltétlenül számítani sem lehet rájuk, az teljesen biztos. Hatalmas tehát voltaképp bárki lehet, csak irdatlan mennyiségű pénz (ez az évtizedek alatt nyilvánvalóan exponenciálisan növekedett) és megfelelő minőségű szellemi munka kell hozzá. Csak halkan teszem hozzá, az utóbbit minden gond nélkül meg lehet vásárolni az előbbiből...
No, de hogy ne csak rébuszokban beszéljek, röviden vázolom a tényállást: Fergusonon a világ szeme, többek szerint ugyanis a skót mester feladata most megmenteni a világ futballját, mielőtt a gonosz Manchester City és a sötét oldalt rendületlenül támogató irdatlan mennyiségű olajdollár felülkerekedik. Ha nem cselekszik az őszülő halántékú Sir, könnyen lehet, hogy már késő lesz, a pénzzel bármit el lehet majd érni, akár azt is, hogy egy csapatból két esztendő leforgása alatt világlegjobbját varázsoljon egy ambiciózus olajmágnás.
Szomorú egy jövőkép, szó se róla.
De kérdem én, mi ebben az újdonság?
Mert akiket ma tradicionális nagycsapatként tisztelünk, akik nélkül nem lehet elképzelni a Bajnokok Ligáját (vö: Mi lesz ebből a BL-ből pubikám? Már ilyen City, meg Napoli-féléket is beengednek?), azok is voltak egykoron kicsik, bezony ám. Volt másodosztályú a Manchester United, kimaradt a Bundesliga alapítói közül a Bayern, a Barcelona tizenvalahány éveket tudott le bajnoki cím nélkül, de a Juventus is csak Torino második számú csapatának számított a supergai tragédia idején. Rá kell döbbennünk, hogy minden relatív, akikről ma azt hisszük, hogy mindig nagyok voltak és örökre azok is maradnak, könnyen lehet, hogy húsz esztendő múlva éppen oda jutnak, ahová a Borussia Mönchengladbach - az egykori rekordbajnokból kiesőjelölt is lehet.
A Bayern, a Manchester United, a Juventus vagy épp a Barcelona közös nevezője a pénz. Ők is voltak már egyszer betolakodók, őket is nézte felfuvalkodott műanyagcsapatnak a rivális szurkolója, mondván, az úgysem lehet soha, hogy München első számú csapata a Bayern legyen, mert bár játékost lehet venni, de szurkolót nem!
De kérem szépen, szurkolót is lehet venni, csak éppen kicsit több időbe telik. Pénz – játékosok – sikerek – népszerűség - az egyenlet következő együtthatója a szurkoló. És ez bizony így jön szépen sorjában, ha valamit el nem ront a vezetőség, az Isten sem menti meg az újgazdag csapatot attól, hogy tengernyi szurkolója legyen, s idővel, szépen lassan feledésbe merül az is, hogyan kezdte a menetelést a klub.
Mert a drukkerek már csak ilyenek: a régiek előbb-utóbb kihalnak, a fiataloknak pedig már voltaképpen természetes, hogy a Wolfsburg és a Hoffenheim első osztályú, hogy a Chelsea a BL-ben szerepel, hogy a Sahtar tele van brazil légióssal, és ne legyenek kétségeink, pár év múlva teljesen természetes lesz majd az is, hogy a Manchester City a Premier League egyik legnagyobb esélyese, és a BL-serleg állandó várományosa.
A nagy igazság voltaképpen az, hogy a City most rengeteg pénzből egy nagyon jó csapatot épít. Láttunk példát már arra, hogy valaki szintén rengeteg pénzből egy rettenetesen rossz csapatot épített, úgyhogy különösebben sok szó nem érheti a világoskékek házának elejét, főleg úgy, hogy az angol válogatott keretének gerincét ők adják (Hart, Richards, Barry, Milner, Lescott, Johnson). Hogy 20 milliókat fizetnek közepes focistákért? Majd az vesse rájuk az első követ, akinek a csapata nem veszi meg 70 millióért Ibrahimovicsot, nem fizet 7 millió eurót egy harmadosztályú portugálért, vagy nem tapsol el egyetlen nyár alatt 250 millió eurót játékosokra. Addig ugyanis úgy áll a helyzet, hogy a United-Barcelona-Real-Bayern vonulat képviselői egyszerűen a húsos fazék körül őrködnek, gondosan ügyelve arra, nehogy rajtuk kívül még valaki más is odaférjen, miközben a gyakorlatban ők sem különbek a deákné vásznánál, sőt, sosem voltak azok.
Az egész csak hozzáállás kérdése. A Bayern annak idején nyolc év alatt az amatőrligából indulva BEK-et nyert, miközben 18-19 éves korában elszipkázta nevelőklubjától Beckenbauert, Sepp Maiert, Schwarzenbecket, Gerd Müllert és Hoeness-t. Nem szégyellték költeni a pénzt, de közben dolgoztak is keményen, hogy oda juthassanak ahhoz a bizonyos húsos fazékhoz, amit most körömszakadtig is hajlandóak védeni az olyan kluboktól, akik pontosan azt csinálják, amit ők annak idején. A gond csak annyi, hogy 40 évvel megkéstek.
A Juventus 19 évesen a Piacenzából vette Del Pierót, a United a Nottinghamből csábította el az alig 20 esztendős Roy Keane-t, de Giggs is hamarabb fordult meg a City akadémiáján, aztán mégis vörös ördög lett belőle. Raúl tulajdonképpen Atlético-nevelt, Messi 12 évesen jött Argentínából, Owen pedig a Crewe Alexandrát hagyta ott idejekorán a Liverpool kedvéért. Vegyük észre, a tradicionális csapatok ugyanazt csinálják/csinálták, mint az általuk és szurkolóik által senkiházi műanyagcsapatnak titulált City: sok pénzért megveszik a legjobbakat, aztán azzal áltatják magukat, hogy nekik ez jár, mert van pénzük.
Vegyük észre, nincsen különbség.
Mindenki úgy él meg, ahogyan tud. A futballcsapatok többnyire pénzből képesek erre, a legjobb futballcsapatok pedig rengeteg pénzből - és ilyen szempontból tökéletesen irreleváns, hogy valakinek 1960-ban, vagy 2006-ban került a kezébe egy őrült milliárdos biankó csekkfüzete.
Csak gazdag és szegény csapat van, csak sikeres és sikertelen csapat van, csak jó és rossz csapat van. Olyan, hogy mű-topcsapat nem létezik, pontosan azért, mert ezzel az erővel bárkit lehetne annak nevezni, különbség csak abban lenne, hogy ki, mikor vált azzá. Vagy a műanyagcsapati titulus is elévül? Aligha.
És egyébként is, a pénz nem minden, a Bayern is azért tudott BEK-et nyerni egymás után háromszor, mert egy jó szemű edző kiszúrta Beckenbauert, egy második tökéletes szakember beillesztette a játékrendszerbe, egy harmadik pedig szerzett hozzá méltó társakat is. Ja, hogy a három szakember leigazolása is pénzkérdés? Nonszensz.
A Manchester City nem sajnálja a pénzt a kiváló játékosokra. De nem sajnálja a pénzt a nagyszerű utánpótlásedzőkre, a csilli-villi akadémiára, az edzőkomplexumra és a kiszolgáló személyzetre sem. Egyszóval egy világszinten is csodálatra méltó, nagy klubot építenek, és pontosan tudják, hogy a pénz még nem minden: van világos koncepció, van türelem, vannak teljesíthető elvárások.
Én speciel az ilyenektől nem sajnálom sem a pénzt, sem a sikereket.