Tizenhárom forduló sem volt elég ahhoz, hogy a szezont nagy reményekkel kezdő Paulo Sousa belerázódjon a kétségkívül kemény magyarországi viszonyok által nehezített NBI-be - csapata mindössze 20 szerzett ponttal csak a hatodik helyen szerénykedik a táblázaton. Ez pedig, akárhogyan csűrjük-csavarjük is, borzasztóan kevés egy olyan csapattól, amely elviekben három éven belül a Bajnokok Ligája főtábláján szeretne szerepelni, s ennek érdekében évi kétmilliárd forintot sem szégyell eltapsolni.

A legnagyobb gond persze nem az, hogy a csapat - néhol egyébként már-már hatalmas balszerencse-áradat okán is - bőszen hullajtja a pontokat; sokkal inkább azzal van a baj, ahogyan teszi ezt. Mert lehet ugyan sopánkodni be nem fújt tizenegyeseken, meg nem adott lesgólokon, vagy a riválisoknak elnézett durva szabálytalanságokon, az igazság mégiscsak az, hogy a tavaly a komplett NBI-es mezőnyből bohócot csináló Videoton elfelejtett futballozni.

Mert azt azért talán mégsem kellene romantikus futballnak nevezni, hogy időnként Brachi felcaplat a támadásokkal, majd három teljesen fölösleges keresztbe passz után a hozzá kerülő labdába belerúg egy irgalmatlan nagyot - a játékszer landolásának helyére három lehetőség mutatkozik: a lelátó, a taccsvonal mögötti elkerített terület, vagy egy védő feje búbja. A célzott csapattárs, André Alves a legritkább esetben tud bármit is kezdeni ezekkel a céltalan és kétségbeesett próbálkozásokkal.

A Sturm ellen egyébként nyár közepén még volt foci, azóta azonban olybá tűnik, hogy a címvédő magyar bajnok lassan, de mind biztosabban indul el az enyészet felé vezető lejtőn. Eleinte csak idegenben nem ment a csapatnak (ezt persze lehetett mentegetni azzal, hogy korábban, Mezey György edzősködése alatt is halmozta a nyeretlen meccseket Sóstótól távol a csapat), majd az előző heti Kecskemét elleni vereséggel a hosszasan húzódó hazai veretlenségnek is búcsút inthetett a gárda, ráadásul tette mindezt közönséget elborzasztó, csapnivaló játékkal.

Az egyszeri szurkolónak ilyenkor persze mindjárt eszébe jut, hogy nyáron mennyit hallotta az erősödő játékoskeret, a hosszú távú koncepció és a folyamatos sikeresség jelszavakat. Mert ezt hangoztatta a klubvezetés szócsövének is tekinthető Paulo Sousa, aki a maga romantikus futballálmával úgy tette be a lábát Magyarországra, mint egy idealista nyugat-európai éltanuló a csehszlovákiai jutalomkirándulásra: csodálkozással vegyes kivagyisággal, a valósnál nagyobbnak mutatott és hangoztatott szaktudással.

Ne kerteljünk, Paolo Sousa megbukott.

Megbukott, de nem azért, mert időközben lefejelt egy újságírót, nem azért mert egyes magyar sajtótermékek nem hajlandóak közölni a nyilatkozatait, és nem is azért, mert a hazai szakma néhány prominens alakja bírálta őt egy TV-műsorban. Megbukott, mert a csapata gyengén játszik, pontokat veszít, és hiába telnek-múlnak a napok és a hetek csendesen, semmi sem utal a javulásra.

A Videoton ebben a szezonban folyamatosan játszott egyre gyengébben - ez egyértelműen az edző, a szakmai munkát irányító szakember felelőssége.

Pedig közben érkezett egy szekérderéknyi idegenlégiós a keretbe, jött egykori portugál válogatott, brazil védő Uruguayból, görög utánpótlás-válogatott, szerb irányító, és spanyol hátvéd – mind-mind Sousa kifejezett kérésére, személyes unszolására és megkeresésére.

Maradjunk annyiban, nem tűnik úgy, hogy bármelyikkel nagyot erősödött volna a magyar bajnok kerete. Már csak azért sem, mert bár a tavaly bajnokságot nyert keretből csak három meghatározó ember távozott (Andics, Lázár, Lipták), az eredmények sehol sincsenek az előző évi sikerszériához képest.

Pedig ritkán állnak Magyarországon úgy a csillagok, hogy egy edző maga válogathatja ki a játékosait, a maga bizalmi köréből, a maga csapatát építve. Nálunk legtöbbször a kényszer szüli a csapatösszeállítást, az jön, aki ingyen van, vagy épp sérült, hogy mást ne mondjak, a kutyának sem kell.

Az az érzésem, hogy Paulo Sousa alábecsülte a magyar bajnokságot.

Nem rosszindulatból, vagy előre megfontolt aljas szándékból, mindössze azért, mert külföldről úgy tűnik, ide bizony elég egy harmadosztályú spanyol (már megbcsássatok, de) bohóc, aki balhátvédben legtöbbször azt sem tudja melyik kapura támad az ellenfél. Nem, ennyire mi sem vagyunk lemaradva, főleg nem akkor, ha akad két nagyon jó stílusban futballozó, szenvedélyes focit játszó, ráadásul szerencsés kirakatcsapat, a Győr és a Debrecen, amely idén eddig röhögve tanítja móresre a fehérváriakat.

13 meccsen 17 gól: ez lenne Sousa romantikusnak beharangozott támadófutballja, a totális letámadáson alapuló 4-3-3, élén a tavaly utcahosszal gólkirállyá koronázott André Alvesszel. Gólözön ebben az évadban nincs, van viszont helyette teljesen haszontalan labdatologatás, alibipasszok három méterre, rossz labdaátvétel, céltalan ívelés, nevetséges védekezési hiba és annyira lassú tempó, amelyet nézni is rossz. Mindezt egy olyan kerettel, amit teljesen egészében az edző álmodott meg, formált a képére, hisz kapott hozzá mindent, amit kell: pénzt, paripát, fegyvert.

Egy igazi európai úriember ilyenkor veszi a kalapját, és vállalja a felelősséget a tetteiért.

Persze jó kérdés, hogy mit kezdene egy új edző Sousa embereivel, Sousa taktikájával, Sousa stílusával…? Az az érzésem, Fehérvárott a farok csóválja a kutyát. Ne legyen igazam.