Taktikai Zóna

Egy totális futballista - Yaya Touré

  • Kele János
megosztom

Taktikai Zóna című rovatunkban a világ talán leguniverzálisabb és legkomplexebb játékosának, Yaya Tourénak az erényeit vizsgáljuk, és magyar "klónját" is megemlítjük.

Touré

Mielőtt a Manchester Citybe igazolt volna, az egész világ védekező középpályásként ismerte az elefántcsontparti Yaya Tourét – sokan egészen egyszerűen őt tartották a Barcelona világklasszis középpályáját irányító védekező láncszemnek. Azóta viszont kiderült, a kisebbik Touré-fivér voltaképpen a világ egyik legkomplexebb játékosa, egy olyan univerzális középpályás, aki a pálya középső harmadának bármelyik részén úgy képes világklasszis teljesítményre, hogy közben alapját képezi a csapat védekezési szisztémájának.

Egy igazi holding midfielder

Már a Barcelonában is sokaknak feltűnt, mennyire hasznos játékos Yaya, ekkor azonban a világ szakértőinek nagy része amondó volt, az elefántcsontparti csupán egy tökéleteshez közeli játékot nyújtó holding midfielder. Azért használom az angol megnevezést, mert nehéz magyarra átültetni a kifejezést, a lényege az, hogy nem egy igazi verőlegényről van szó (aka De Jong), de nem is egy hátravont irányítóról (aka Marcos Senna) - Tourénak ugyanis az volt a feladata, hogy okos és rendszeres keresztbemozgással megakadályozza az ellenfelet kontratámadások kiépítésében, miközben a rengeteg megszerzett labdáját legalább 80%-ban jó helyre is osztja el. Nem túlzás azt állítani, az ő hibátlan játéka alapozta meg Guardiola kezdeti taktikáját, amiben végre egyszerre tudott képességeihez mérten remekül és hasznosan játszani együtt Iniesta és Xavi.

Azt sem szabad persze elfelejteni, hogy Touré nem pusztán egy klasszikus holding midfielder - gond nélkül hátra lehet zavarni például a védelembe, ott sem jön különösebben zavarba. A legjobb példa erre talán a 2009-es BL-döntő, ahol középhátvádként kapott lehetőséget, ám nem, hogy nem követett el nagy hibát, hanem egyenesen leradírozta a pályáról a Ronaldóval, Rooney-val és Tévezzel támadó Unitedet. Ezt a képességét egyébként Guardiola is észrevette, elsősorban Touré sokoldalúsága alapozta meg azt a rendszert, melyben a Barcelona labdabirtoklása és támadásvezetése során háromtagúvá alakul a hátvédsor - Daniel Alves üti fel tanyáját az ellenfél térfelén, miközben Yaya Touré szépen csendben visszahúzódik a védelem tengelyébe. Ez a felismerés volt az alapja a Barca által kifejlesztett modern WW-formációnak is, annak a szisztémának, amelynek az ellenszerét azóta is csak keresik a világ legnagyobb edzői.

Univerzialitás a köbön

Még mielőtt azonban valaki azt hitte volna, hogy Touré csak a védekezéshez ért, rövid úton elszerződött a Cityhez - természetesen irreálisan magasnak tűnő összegért és fizetésért -, majd bebizonyította, hogy sokkal több ő annál, mint, hogy elintézzük egy holding midfielder szófordulattal. Lehetne persze hosszan polemizálni arról, hogy vajon Sergio Busquets mi alapján szorította ki őt a Barcából, és miért nem fért be egy totális játékos egy totális futballt játszó alakulatba, de a lényeg nem ez, sokkal inkább az, hogy miképpen alakult át a játéka Roberto Mancini keze alatt.

Mert átalakult, ez itt a lényeg, persze akár az is benne van a pakliban, hogy a Barcában is tudott volna támadni, csak ott egészen egyszerűen nem volt rá szükség. A Cityben viszont élet-halál kérdése, hogy ő jól játsszon, máskülönben statikus rúgósfocivá alakul az angolok támadójátéka, az olyasmiben pedig sem Tévez, sem Agüero, sem pedig Dzeko nem érzi magát valami otthonosan.

Touré szerepe a Cityben azonban valójában kettős: egyrészt összeköti a támadósort a két brutálisan kemény védekező középpályással, s mint ilyen szereplőn, voltaképpen minden támadás keresztülfut rajta. Másrészt viszont ő az első, aki megkezdi a védekezést, amikor az ellenfél labdához jut, már egészen magasan letámad, zaklatja az ellenfél védőit, akiknek két választásuk marad: vagy kockázatos cselekbe bonyolódnak, vagy pedig felemelik a labdát, ez utóbbi viszont, elnézve a City brutálisan erőteljes és magas hátsó alakzatát igencsak hamvába holt ötletnek tűnik első blikkre. Könnyű tehát belátni, a City Touré játékának köszönhetően viszonylag sok labdát szerez az ellenfél térfelén, de ha ez nem is sikerül neki, egy preventív ellencsapással meg tudja oldani azt, hogy a támadás felépítése csaknem lehetetlenné váljon. Nyilvánvaló, hogy a gyors labdaszerzések elősegítik a pár húzásból felépülő kontrajáték alkalmazását, akkor pedig pláne, ha a hamis kilences pozíciójában futballozó Sergio Agüero is kiveszi a részét a letámadásból.

Yaya Touré tehát, bár nyilvánvalóan feljebb játszik a pályán, mint a barcelonai időszakában, voltaképpen ugyanazon tulajdonságait használja ki, csak éppen merőben más célokra. Hatalmas munkabírású, rengeteget futó játékos, aki nagyszerű szerelési készséggel rendelkezik, nagyon jó százalékban nyeri meg a párharcait, hosszú lábainak köszönhetően pedig keveset szabálytalankodik. Ráadásul az indulósebessége is megfelelő, bőven alkalmas például arra, hogy az esetlegesen mélyebben megszerzett labdával meginduljon, s 20-30 méteres folyosót bejátszva tálaljon a csatárok elé. Az pedig a fentebb leírtak alapján már szinte teljesen nyilvánvaló, hogy az ellenfél játékstílusától függően átveheti valamelyik ütköző középpályás szerepét, vagy éppen helyezkedhet közelebb a Barry-De Jong tengelyhez. Az univerzialitásának hála minden különösebb zökkenő nélkül, szinte észrevétlenül csöppent bele a szigetországi hagyományokat ápoló box-to-box középpályások szerepkörébe.

A magyar Yaya Touré?

Talán szentségtörés ilyeneket írni, de a magyar mezőnyben is van játékos, akinek a szerepköre és a játékstílusa leginkább az elefántcsontparti klassziséhoz hasonlítható: Elek Ákos, a Videoton és a válogatott középpályása termetéből és testfelépítéséből fakadóan hasonló játékelemekben kiváló, mint Touré. Elég csak visszanéznünk Elek finnek elleni megindulását az utolsó percben: nagy, már-már ormótlan léptekkel megindulva a középpályán helyet csinál a támadóknak, majd amikor kivált rá az utolsó védők egyike, halál nyugodtan és pontosan passzol a ziccerben kilépő társhoz.

Persze Eleknek nem a cselezés a legnagyobb erőssége (pont ahogyan Yaya Tourénak sem), viszont hosszú lábai, és nagy léptei megadják neki az esélyt, hogy testi erejét kihasználva le tudjon rázni magáról egy-két védőt, és be tudjon indulni a megnyíló üres területekbe. A hamis kilencessel operáló Manchester Citynél ez egyenesen kulcskérdés, hiszen hosszú labdákkal nem sok esélyük lenne megtalálni Agüerót, kell valaki, aki felcipeli a labdát az ellenfél védelmi vonala elé, hogy aztán ott elosztogassa a kreatívabb, gólerősebb társaknak.

Azt még mindenképpen meg kell jegyezni, hogy Elek védekező potenciálja messze van a Touréjétól, a Vidi fedezete nem szerel olyan hatékonyan, nem nyer meg annyi párharcot, mint a City játékosa, ráadásul a megszerzett labdákat sem képes olyan remek százalékban megjátszani, mint Yaya. A jó hír azonban az, hogy ezek a képességek fejleszthetőek, tanulhatóak, elég csak Tourét megnézni egy Monaco, majd egy Barcelona-mérkőzésen, és máris szemmel látható a különbség.

Összegzés

A fentebb leírtakból jól látszik, Yaya Touré egy igazi totális futballista, a mai játékrendszerekhez leginkább illő, több poszton, több feladatkörben bevethető játékos. Majdnem két méter magas, így a rögzített szituációknál is aranyat ér, arról már nem is beszélve, hogy védekező szerepköre mellett támadásban ő alapozza meg a hamis kilencesre épülő játékrendszert. Egy szó, mint száz: Yaya Touré manapság a világ talán legalulértékeltebb játékosa a szurkolók körében - miközben túlzás nélkül állíthatom, leginkább rajta fog múlni az, hogy a City képes lesz-e megfelelni az elvárásoknak, harcban tud-e lenni a bajnoki címért, és tovább masírozik-e majd a Bajnokok Ligájában.

megosztom