Taktikai Zóna

Vissza a valóságba - magyar-finn meccselemzés

  • Kele János
megosztom

Hazai pályán soha nem jó rúgott gól nélkül zárni, pláne nem akkor, ha egy egész ország sziporkázó győzelmet vár a csapattól. A gond persze az, hogy erre esélyünk sem volt.

Ha jogos volt, ha nem, bizony zúgott az ébresztő a magyar válogatott idei utolsó tétmérkőzésén – azt persze nem tudni, hogy unalmas játékunk, vagy impotens támadópotenciálunk váltotta ki a szurkolók rosszallását. A szurkoló egyébként is egészen különleges „állatfaj”, pláne itt Magyarországon; akit ma az egekig emel, holnap a földre sújtja kritikáival. De tényleg ennyire rossz meccs lett volna a magyar-finn?

Azoknak, akik azt remélték, hogy a svédek (valljuk be, kissé szerencsés) legyőzése után mostantól minden ellenfelünket menetrendszerűen porig alázzuk, pláne itthon, azoknak biztosan. Én azonban másképpen gondolom, ez a csapat még mindig nem tartozik az európai középmezőny elejéhez, mindössze van egy nagyon jó első sora (Szalaival, Dzsudzsákkal, Juhásszal, Komannal, Rudolffal), akik bármikor képesek nemzetközi szintű tétmeccseket is eldönteni. Ha azonban az ilyen játékosaink kidőlnek, már semmivel sem vagyunk jobbak mondjuk a finneknél: néhány Nyugat-Európában edződő helyi sztár, ki öregebb, ki fiatalabb kiadásban, megspékelve egy hihetetlenül masszív kiegészítő személyzettel.

A magyar válogatott kedd esti kezdőcsapata például erősségben szinte teljesen megegyezett a finnekével, azt, hogy a Rudolf, Dzsudzsák, Gera, Szalai nélkül felálló magyar támadósor majd ízekre szaggatja az egyébként nem feltétlenül gyenge alapokon nyugvó finn hátvédsort, dőreség lett volna várni. Nem véletlenül lett a legutóbbi svédek elleni meccs után írott elemzésem címe Rudolf, a pótolhatatlana magyar válogatott jelenlegi keretében hozzá hasonlóan komplett csatárjátékot bemutatni képes egyéniség nem található. Egyszersmind tehát azt is látnunk kell, hogy az ikszes meccseket eldöntő egyéni villanásokra jóval kevesebb az esély, ha Rudolf helyén a teljesen formán kívüli Priskin, az erényeit jól használó, de komplexitásban Rudolf mögött jócskán elmaradó Szabics, vagy éppen a nagy jóindulattal is csak 50-60 percet bíró Koman játszik.

Magyarország-Finnország 0-0

Mert nem a felállásunkkal volt a baj. Hajnal bal oldali játéka ugyan támadható, de hát láttuk a második félidő közepétől, hogy középütt sem igazán képes többre, mint amit négy-öt meccse konzisztensen művel a válogatottban. Nem tudjuk miért, de amint a meggypiros mez közelébe kerül, egy minden hájjal megkent, technikailag és taktikailag tökéletesen képzett irányítóból nyeretlen kétévesekre hajazó hibákat vétő, pattanásos tinédzserek önbizalmával felvértezett nettó emberhátránnyá válik a stuttgarti légiós – és nem először karrierje során. Én a magam részéről nem bántani akarom őt, hiszen pontosan tudom mire képes, és milyen erényei jogosítják őt fel arra, hogy a válogatott karmesteri pálcájára elsőként jogot formáló játékos legyen: ahogy mondani szokás, nem rá haragszom, inkább érte.

Pontosabban a csapat érdekében, a csapat szeretete miatt haragszom rá, pont úgy, ahogyan Koman Volira, aki még egy évig biztosan enni fogja a kefét a Sampdoriánál, holott neki egy sokkal jobb csapatban kellene sokkal többet játszania. Már persze a válogatott teljesítménye alapján. Hiszen amíg bírta (cirka egy félidő) megint a csapat egyik legjobbja volt, forintos labdákat szórt ötpercenként, potenciális gólpasszból legalább hármat kiosztott – hogy aztán érezhető meccshiánya miatt úgy essen össze a második félidőre, mint egy nedves zokni.

Nehéz taktikailag elemezni a finnek elleni darálást, mert voltaképpen két olyan csapat találkozott, amelyeknek a lehetőségei erősen behatárolódtak már a kezdő sípszó pillanatában. A vendégek edzője, Mixu Pataalainen Forssell kezdetésével felvállalta a merevebb, konzervatívabb játékstílust és a hozzá tartozó 4-5-1-et, mi pedig, bár látszólag a svédek ellen oly sikeres felállásra építettünk, formán és játékon kívüli kulcsembereink miatt meg sem tudtuk közelíteni egy hónappal ezelőtti teljesítményünket. Ez egyébként várható is volt, gondolom senki nem gondolta komolyan, hogy Priskin Tamás két hónapnyi padon ücsörgés után majd jön, és bevág kettőt a finneknek, csak mert most éppen neki adtuk oda a kilences mezt.

Temetni viszont nemhogy felesleges, egyenesen tilos a csapatot. Egyrészt, mert amennyiben az első játékrészben lövünk egy gólt (értsd: nem Priskin, hanem Szabics kerül oda a ziccerek befejezéséhez), akkor röhögve nyerjük a meccset, másrészt pedig, mert így is uraltuk 75 percig a játékot – aztán valamilyen érthetetlen okból teljesen leeresztettünk. Illetve dehogy is, az ok egyáltalán nem érthetetlen, tele vagyunk klubjaikban alig játszó légiósokkal, akiktől az lenne a csoda, ha bírnák egy nemzetközi tétmeccs tempóját kilencven percig. Pedig nem is volt nagy az iram, mondhatnánk jogosan.

Magyarország-Finnország 0-0

Arra persze ez sem magyarázat, hogy miért sétálgattak többen is olyan békésen egy finn kontra után a nyolcvankettedik percben, mintha éppen a kettes villamos megállója felé andalognának egy őszi reggelen – de most már mindegy is, megúsztuk, Király Gabi nagyokat védett, reméljük egyébként, hogy neki ez volt a búcsú-performansza tétmeccsen a magyar kapuban. Amit tudott megtett értünk, csak a szépre fogunk emlékezni, ígérjük, de 23 évesen lassan itt lenne az ideje, hogy Bogdán átvegye a stafétát és a következő selejtezősorozatban már minden meccsen az ő nevével kezdődjön a magyar csapat összeállítása.

Nehéz elemezni a keddi mérkőzést, és nem csak azért, mert nem rúgtunk gólt, a második félidőben nem alakítottunk ki helyzeteket, vagy mert nem a legerősebb összeállításunkban játszottunk – egyszerűen azért, mert a magyar csapatot gúzsba kötötte a közönségnek való megfelelni akarás és a nyilvánvaló formát illető hiányosságok. Annyit persze azért jegyezzünk meg, hogy egy egészen eredeti 4-2-2-2-ben kezdtünk, a két belső középpályás közül Elek indult mélyebbről, Sándor pedig próbált második-harmadik hullámban még a támadások befejezéséhez is odaérni. Amennyiben Elek is meg tudott indulni, a két elviekbeni szélsőnk, Koman és Hajnal az oldalvonal mellé húzódott, egyébként azonban egy huszárvágással befelé húztak és Sándorral keresték az összjátékot a támadóharmad közepén. Ezekben a periódusokban már inkább 4-1-3-2-re hajazott a játékunk, felfutó szélsőhátvédekkel, közülük is leginkább a meccset végigrobotoló Varga volt a hasznosabb. És hogy miért nem működött Dzsudzsák beállításával aztán elviekben lendületesebbé tett formáció? Hiányzott az a kapocs a fedezetsorból, aki hatékonyan össze tudta volni kötni a támadókat és a középpályásokat, aki egy csellel, egy jó beindulással meglepte volna a finn védelmet, és aki egyetlen egyéni villanással képes lett volna helyzetbe kerülni. Hívhatjuk ezt a láncszemet Gerának, Rudolfnak, végső soron édesmindegy – pontosan az a faktor hiányzott a játékunkból, aminek köszönhetően az utóbbi 25 év legkiválóbb selejtezősorozatát produkáltuk.

Javaslom is, hogy inkább ez utóbbira koncentráljunk, két okból is: egyrészt már mást úgysem tehetünk, másrészt pedig, mert az önbizalom nem fog ártani a következő selejtezőcsoportunk megkezdése előtt. Amibe ugye az ötödik kalapból sorsolták azt az észt válogatottat, amelyik most a pótselejtezők sorsolását várja – a miénknél kevesebb szerzett ponttal…

megosztom