Valójában a cím gyenge minőségű közép-európai termékekről szól, a mérkőzést politikailag korrektebb módon ítélik meg: „Gól nélküli döntetlen a finnekkel”. Valamilyen oknál fogva mégis szükségem volt 10-15 másodpercre, hogy a fentebb említett írásos és képi információt elkülönítsem egymástól. Nem véletlenül. Kedd este a magyar válogatott elbúcsúzott az Európa-bajnoki selejtezőktől, egy szerény gól nélküli mérkőzést követően. Szerény. Ahhoz a kincstári optimizmushoz képest, amit a sajtó és a teljes magyar vezérkar hangoztatott, tényleg nem túl hízelgő ez az eredmény. A mérkőzés felvételének kazettája (vagy inkább CD-je, ez már a XXI. század) sem fogja ellepni a hipermarketek polcait, mint ahogy az ismétlések idején sem dönt majd nézőcsúcsokat a sportcsatorna. Lement, 19 pont, összességében nagyon szép teljesítmény.

Az ünnepekkel az a baj, hogy mindenki várja az önfeledt fiesztát, ezért nem szabad hibázni. Az elmúlt 25 év legjobb selejtezős szereplésének végén az volt a tét, hogy egy esetleges vereséggel a fiúk, ha nem is lerombolják, de megtépázzák azt a renomét, amit az eredmények és a sajtó támogatásának köszönhetően felépítettek. Itt hozzáteszem: nem érdemtelenül. De ne gondoljuk, hogy ez barátságos mérkőzés volt. Nem, erről szó sincs. Adott volt a teltház, a jegyeket még a nagyobb tét reményében kapkodták el. Adott volt a célul kitűzött 21 pont, de legalább a 19. Adott volt a finnek ellen 30 éve tartó veretlenség. Adott volt a médiahisztéria, a szeretet, a jövőbe bizakodva tekintő párás tekintetek, a harcolni képes és futballozni is tudó válogatott, a kis és ’soha le nem írható’ nemzet víziója, a mesebeli búcsú kényszere. Még mindig tét nélküli meccsről beszélünk?

Egervári Sándor is érezhette ezt, mert gálát várt ugyan a közönség, helyette egy küzdelmes, kevés helyzetet hozó mérkőzést kaptunk. Unalmas volt, na. Ha a kockázati tényezők súlyát egy képzeletbeli mérlegre tesszük, akkor a bátor támadójáték és az esetleges vereség „szégyene” grammra pontosan ugyanazt a súlyt nyomja. Ráadásul ez a finn válogatott már nem a tavalyi. Fiatalabb, harciasabb, bátrabb, keményebb, egyszóval olyan, mint a magyar válogatott. Ha egyéni játéktudásban nem is, de küzdőszellemben mindenképp, ezt tegnap este bizonyították. Ilyen előzmények után már nem is annyira meglepő ez a 0-0, csak épp kiábrándító. Már igaznak véltük a 21-ről szóló mesét. A szurkolók elhitték, hogy a csapat majd köszönetet mond a bizalomért és évtizedek óta nem látott rajongásért, de nem egészen így történt. Elhittük, hogy nincs tét, és nem lesz más dolguk, mint gólokkal, de legalább kockáztatni kész támadójátékkal rukkolnak elő. Nem ezt láttuk, nem ezt vártuk.

Itt szó sincs kérem a válogatott kritikájáról. Ha megdörgöljük a szemünket, láthatjuk, hogy tegnap este fontosabb volt ez a kiábrándító iksz, mint a vereség. Távozzunk tompán, de ne szemlesütve. Legalább egy álvigyort biggyeszthessünk az arcunkra, de ne fakó tekintettel hagyjuk el a Puskás Ferenc Stadiont, ráadásul utoljára. Kire haragudjunk? Magunkra, mert saját csapdánkba estünk: elhittük, hogy nincs tét és nincs ellenfél. Azért mégsem esett olyan jól a mérkőzés utáni sör. Mindegy is, nekünk mindent el lehet adni, mi a silányabbat is megvesszük, mert hitben még mindig nagyon jók vagyunk.