Sportgazdaság

Igazságos-e Platini gazdasági Fair Play rendszere?

megosztom

Már csak egy év, és megújhodhat az európai topfutball – életbe lép Platini UEFA-elnökségének vitathatatlanul legfontosabb intézkedése, a Financial Fair Play, amely szabályozási kereteket adna a legnagyobb európai csapatok gazdasági modelljeihez, fellépne a hatalmas adósságok, a veszteséges működés és a finanszírozhatatlan, vagy nem megfelelő forrásokból finanszírozott játékosvásárlások ellen. De vajon igazságos lesz az új rendszer? Egyáltalán, elvárható az, hogy egy fiskális szigort nem alkalmazó szervezet igazságos rendszert alkosson meg a túlköltekezés megfékezésére?

Platini

A futballvilág gazdasági mechanizmusait kutató sorozatunkban korábban már vizsgáltuk a Barcelona, a Real Madrid és a Manchester United üzleti modelljét is, és ezen elemzések fő irányvonalát is az UEFA Fair Play rendszerének való megfelelés adta. Az adatokat vizsgálva arra jutottunk, hogy a Real Madrid hatékony és diverzifikált bevételképzése még egy UEFA-források szerint 185 millió euróra rúgó adósság esetén is bőven nyereségessé teszi magát a klubot – így pedig Fair Play rendszer ide, fiskális szigor oda, a Real Madrid horribilis összegeket felemésztő játékos-vásárlási politikája támadhatatlan marad. A Manchester Unitednál és a Barcelonánál persze már nem ilyen rózsás a helyzet, a Fair Play szabályok a hatalmas adósságkupacot maguk előtt görgető, közben viszont veszteséges gigaklubokat már igencsak rosszul érintenék – ha ma kerülnének bevezetésre. Mivel azonban egy év még mindig a csapatok rendelkezésére áll, nincsenek kétségeim, a mínuszjelek rohamos csökkenésnek indulnak a számviteli beszámolóban, és mire a váltásra kerül a sor, majd’ minden csapatnak megfelelő értékek állnak majd az eredmény-kimutatásában. Papíron.

Sokkal érdekesebb viszont az egész hajcihőt az UEFA szemszögéből vizsgálni, lévén a nagy klubok céljai már javarészt ismertek előttünk: minél nagyobb profitra szert tenni, minél ismertebb játékosokat igazolni, minél több pénzt kivenni a merchandising-jogokból, és akkor a meccsnapi bevételekről, a TV-s jogdíjakról, vagy a kereskedelmi javakról nem is beszéltem. Vajon, hogy jön ide az UEFA?

Engem nem az adósság, a veszteség zavar - Michel Platini

Az egész 2007-ben kezdődött, Platini elnökké választásával. A korábbi kiváló francia középpályásnak ugyanis fixa ideája, hogy az európai futball túlnőtte saját magát, és az irányító nemzetközi szervezetnek egészen egyszerűen „kutya kötelessége, hogy megvédje a sportágat – az üzlettől”. Azt mondjuk ekkor még nem részletezte egészen pontosan, hogy ugyan miért és hogyan képzeli el a nagy védekezést; furcsa is lett volna ezt egy olyan szervezet elnökének első beszédében hallani, amelyik évi 900 millió euró bevételre tesz szert csak a TV-közvetítési jogdíjak és a kereskedelmi jogok eladásából. Az csak egy dolog, hogy hála Istennek az UEFA-val kapcsolatban nem kerülnek elő nap, mint nap újabb korrupciós esetek (mint ahogyan a FIFA-nál igen), viszont az alapvető igazságokról nem árt elfeledkezni. AZ UEFA-t és az európai futballt pontosan az tette ilyen naggyá és befolyásossá, ami ellen most küzdeni szeretne – az üzlet és a pénz.

Semmi sincsen viszont ingyen, így a hatalom és a befolyás sem: az, hogy az európai futball hihetetlen mértékű fejlődésen ment át az elmúlt pár évtizedben, megtízszereződött a beáramló pénz nagysága mintegy szükségszerűen magában hordozta az esélyegyenlőtlenség megjelenését. Ma már a nem csak nagy európai csapatok léteznek, hanem gigaklubok is, amelyek százmillió euró számban veszik fel a hiteleket, miközben persze nagyobb bevételeket hoznak ki az üzleti év végére, mint az amerikai major sportok képviselői. Az ilyen horribilis pénzeket eltapsoló sztárcsapatokkal már egy PSV Eindhoven sem tud versenyezni, nemhogy a magyar, a szlovák, vagy éppen a cseh bajnok – következésképpen a Bajnokok Ligája már inkább pénzes kirakatcsapatok házi bajnoksága mintsem valódi országok, valódi bajnokainak összecsapása. Cserébe viszont dől a pénz, hiszen az emberek akkor is a Real Madridot akarják látni, ha az éppen csak harmadik lett az előző évi spanyol pontvadászatban – és ezért a szponzorok fizetni is hajlandóak, nem is keveset.

Platini forradalmi javaslatrendszerének másik pillére az volt, hogy szeretne minél több bajnokot látni a BL csoportkörében, ezért megreformálta a selejtezők kialakítását. Való igaz, az elmúlt három-négy szezonban 5 újoncot is avatott a sorozat (köztük a magyar aranyérmes Debrecent) – viszont nem szabad elhallgatnunk azt sem, ezek az újonc bajnokcsapatok többnyire csak pofozógépnek voltak jók a főtáblán. De ne is várjunk mást, amíg a 900 millió eurós éves bevétel 75%-át a negyeddöntőbe jutó csapatok között osztják szét, addig aligha várható az esélyek kiegyenlítődése, a gazdasági olló összezáródása.

Nem látszik a konzekvens gondolkodás, nem látszik a hosszú távú stratégia – az eddig taglaltak mindössze populista húzások a kis országok szavazatának megszerzéséért, az emberek szimpátiájának elnyeréséért, miközben Platini és az UEFA is kínosan ügyel arra, hogy a G14 tovább őrizze versenyelőnyét felzárkózó, vagy épp fokozatosan lecsúszó országok csapataival szemben. Ez csak tovább konzerválja az erőviszonyokat, kiöli az izgalmat, a változatosságot az európai futballból, hosszú távon tehát mindenképpen szurkolók elpártolásához, nézőszám- és bevételcsökkenéshez vezet.

Juventus
A Juventus komoly bajba kerülhet az FFP bevezetésével: bevételeinek csak 8%-át teszik ki a meccsnapon befolyó bevételek, miközben a TV-közvetítésekből eddig befolyó 132 millió euró drasztikusan csökkenhet az új olasz keretmegállapodás értelmében. Igaz, az új stadion kihasználtsága egyelőre meglepően jó.

Ugyanez a helyzet a Financial Fair Play bevezetésével is: miközben az alapvető cél, az elérni kívánt hatás nyilvánvalóan és minden kétséget kizáróan pozitív, a megvalósításba előre jól látható hibák is csúsztak. Bár a csapatok minden bizonnyal rövidebbre fogják majd saját kiadásaik gyeplőjét, hogy meg tudjanak felelni a saját bevételeik nyújtotta határszámoknak, az UEFA elfelejtett számolni azzal, hogy a takarékoskodásnak nem csak pozitív hatásai lehetnek.

Gondoljuk csak végig: az új szabályozás elméletben véget vet azoknak az időknek, amelyben a tulajdonos akkor, és annyi pénzzel segítette ki a csapatát szezon közben, amikor és amennyivel csak akarta. Ilyetén módon a az európai topklubok megszűnnek különböző országok oligarcháinak pénzmosodáivá válni – ez nyilvánvalóan csak jót tesz az egyetemes futballéletnek. A másik oldalon viszont számításba kell vennünk azt, hogy egy ilyen szabályozási keretrendszerrel azok a klubok járnak túlságosan jól, amelyek saját, horribilis bevételeikre támaszkodnak. Ez persze megint a nagy európai topcsapatokat segíti, például a Real Madridot, amelyik mintaszerű bevételképzési rendszert alakított ki az évek folyamán – következésképp az olló nem zárul össze, sőt ellenkezőleg, még inkább néhány nagy európai klub játszóterévé válik a nemzetközi futball-porond.

A Financial Fair Play lényege abban rejlik, hogy az adósság növelése helyett bevételmaximalizálásra és költségcsökkentésre veheti rá a klubokat - elméletben legalábbis.

A szabályozás kulcsa tehát az, hogy, ha egy klub sokat szeretne költeni (játékosvásárlásra, infrastruktúrára), akkor sok bevételt is kell termelnie. Ez a nyilvánvalóan ultrakonzervatív üzleti elgondolás egészen egyszerűen ellehetetleníti a kisebb, jelenleg éppen feltörekvő csapatokat, megnehezíti a beruházások beindítását, kizárja a tőkeinjekciók lehetőségét. Hogy egy egészen egyszerű példát mondjak: egy közép-európai csapat hatalmas forrásbevonással edzőpályákat, utánpótlás-központot, stadiont építene, közben viszont jelen pillanatban nem szerepel európai kupákban, és a nézőszáma is igen gyér. Teljesen nyilvánvaló, hogy a befektetés csak hitelfelvétellel valósulhat meg, hiszen a bevételek a tervezett beruházások értékének töredékét sem fedezik, így viszont tárgyévi veszteség keletkezne, amit az UEFA határozottan elutasít. Nem nehéz belátni, a klubok expanziója a szabályozás hatásainak következtében teljesen ellehetetlenül, éppen a fejlődés motorja, a hitel kerül ki a mechanizmusból. Hosszú távon tehát a szabályozás megint a G 14 érdekeit szolgálja, konzerválja a jelenlegi erőviszonyokat, és felosztja néhány kivételezett klub között az európai futball-bizniszt.

Van azonban még valaki, aki rosszul jár: az egyszerű szurkoló. Gondoljuk csak át, mi történik majd a szabályozás végrehajtási szakaszában! A klubok rá lesznek kényszerítve, hogy minden lehetséges eszközzel növeljék a bevételeiket - ezt azonban már a gyakorlatban csak egyféleképpen tehetik meg. A TV-közvetítési jogdíjak ára az eget verdesi, a kereskedelmi bevételeket már jó tíz éve maximalizálták a legnagyobb csapatok; marad tehát a meccsnapi bevételek növelése. A közvetett következmény tehát hatalmas mértékű jegyár-emelkedés lesz majd, ezt egyébként már előre jelezte a tavalyi BL-sorozat döntőjének 220 fontos piaci ára, de nemrégiben az Arsenal, a Liverpool és a Manchester United is jelentősen megemelte bérleteinek és jegyeinek árát.

Érdemes lenne elgondolkodni azon is, hogy vajon a bevételképzés növelésére tett kísérletek eljutnak-e addig a pontig, hogy az angol és az olasz topklubok revideálják elképzelésüket a TV-s jogdíjak redisztribúciójáról, és újfent saját kezükbe vegyék a meccseik értékesítési jogát (mint a Real és a Barcelona) – ez azonban túlságosan messzire vezetne, és túl sok hipotézist fogalmazna meg, ezért inkább nem fejtem ki bővebben. Van itt ugyanis ezen kívül is, jó néhány érdekes kérdés…

A bérlet-és jegyár növekedése például egészen könnyedén kialakíthat egy olyan egészségtelen versenyt, amilyen a játékosok fizetésével kapcsolatban már kialakult: a klubok egymásra licitálva akarnak majd minél nagyobb stadionokat építeni, minél több luxus-elemet bevetve, hogy ezzel is becsábítsák a nézőket a mérkőzéseikre, szolgáltatásaikkal pedig igyekeznek majd okot adni a horribilis összegű árak megfizetésére.

Persze az is meglehet, hogy Platini terveiben a Financial Fair Play csak a kezdete egy hosszú útnak, amelynek végén a bevételek igazságosabb elosztása, és teljes gazdasági egyenlőség van. Én magam nem hinném, de az esélyt ennek is meg kell adni, természetesen.

Profit, vagy veszteség?
A nagy európai futballkulbok 2000 óta folyamatosan veszteséget termelnek. A legutóbbi üzleti év végén mindössze négy csapat zárt adózás előtti nyereséggel (Arsenal, Real Madrid, Bayern, Juventus)

Egyébként is, valahol az UEFA keze is meg van kötve. Amikor 2007-ben megválasztották Platinit, az elnök elvetette az ultraliberális gazdasági modelleket, bírálta azt az elgondolást, miszerint a piac majd megoldja az európai klubok túlköltekezésének problémáját, és gyakorlatilag meghirdette a háborút az futballklubok mérhetetlen mennyiségű adóssága ellen. Az általa csak „gazdasági doppingnak” nevezett hitelek ellen azonban egyszerűen nem tehetett semmit a szervezet, direkt beleszólása ugyanis nincsen a klubok gazdasági folyamataiba, az üzleti döntéshozatal kizárólagos – és egyébként is, a hitel felvétele nem bűn. Sőt, egy jól menedzselt adósság sokszor jóval többet érhet az üzleti életben, mint a szigorú gazdálkodási modell, amellett persze, hogy a nyilvánvaló kockázata megvan.

Ekkor jött a agy ötlet, miszerint nem a hitelek, hanem a veszteség ellen kell fellépnie az UEFA-nak. A veszteségek több mint 50%-át pedig a játékosok hihetetlen összegeket felemésztő fizetései adják össze mindegyik európai élklubnál, közvetve tehát a veszteség szankcionálásával az elszabaduló játékos-fizetéseket tudja támadni Platini. Visszásságok persze itt is vannak, nem feltétlenül csak a nettó veszteség számít vesztségnek, azonban döntő érvnek számított, hogy az UEFA két legyet üthet egy csapásra: a veszteség szankcionálásával megszüntetheti azt az áldatlan állapotot, hogy gazdag olajmilliárdosok pénzmosodának használjanak európai élklubokat, és az évről-évre megtermelt veszteségeket saját zsebükből finanszírozzák. Abramovics & Co.

Az UEFA-nak két jó oka is van arra, hogy tartson a kizárólagos vagyoni felelősséget vállaló tulajdonsoktól. Az első, hogy egy klub nagyon könnyen csődben találhatja magát, ha a mecénásnak elfogy a pénze, gondoljunk csak a Portsmouth-ra (Sacha Gaydamak lehetetlenült el), az izlandi válság kitörésekor percek alatt a csőd szélére kerülő, Bjorgulfur Gudmundsson által tulajdonolt West Hamre, vagy éppen a Thakshin Shinawathra, volt thaiföldi miniszterelnök korrupciós ügyekor a tönk szélére sodródó Manchester Cityre.

A második okot részben már említettem, egyszerűen nem egészséges az, ha egy klub a fizetéseit nem saját maga gazdálkodja ki, hanem, mint például a Manchester City esetében egy Abu-Dzabi olajsejk finanszírozza őket. Ebben az esetben túl nagy a vállalkozás kitettsége a tulajdonos felé, egy esetleges tulajdonos-váltás a természetesnél nagyobb likviditási problémákat okozhat, arról már nem is beszélve, hogy kiérdemeletlen versenyelőnyöket is biztosít a csapatnak a piacon.

A szellem azonban már kiszabadult a palackból, erre a legjobb példa az angol klubok elmúlt évi adataiban rejlik. A Premier League csapatai rekordot jelentő 2,1 milliárd fontot költöttek fizetésekre az elmúlt évadban, miközben veszteségeik 68%-a a fizetések elrugaszkodottságából fakadt. Az élvonal húsz csapata közül 16 veszteséggel zárta az üzleti évet, összesen mintegy 484 millió font értékben.

Csak összehasonlításképpen: a Platini-féle Fair Play rendszer szerint egy klub a 2011-2014 közötti három évben összesen 39 millió fontos veszteséget termelhet, miközben nem finanszírozza újra a veszteségeit egy dúsgazdag tulajdonos által. Ha ez nem teljesül, akár a nemzetközi kupákból is kizárhatják.

Nem is kérdés, politikailag jó kezdeményezés az FFP, ráadásul Platini erejét jól mutatja, hogy át tudta verni a kérdést a nagy európai csapatok ellenállásán. A kérdés már csak az, hogy egyetlen nyilvánvaló pozitív hozadéka (dúsgazdag milliárdosok üzletileg fenntarthatatlan szerepvállalása az európai futballban) lesz-e olyan erős, hogy elnyomja a teljesen evidens módon bekövetkező negatív hatásokat.

Ki, mire tippel? A kommentek között várjuk a véleményeket.

megosztom