Az idei szezonban már sokszor felmerült az igencsak heves vérmérsékletű Hamilton megfékezésének igénye, de sem monacói, rasszista húrokat is megpendítő, később poénosnak titulált megjegyzései, sem montréali csapaton belüli balhéja után nem került sor valós elrettentő erővel rendelkező elmarasztalásra.  Nyár elején már-már úgy tűnt, lehiggad a brit zseni, egyre többször húzott hideg fejű megoldásokat kiélezett szituációkban, de ahogy igazán nagy sikert érhetett volna el (Hungaroring, első hely, elered az eső), megremegett a keze, és rosszkor állt ki kereket cserélni. A nyilvánvalóan kedvező helyzetből elbukott győzelem után hiába jött egy hosszabb szünidő, Hamilton nem tudta kiheverni a megpróbáltatásokat: az őszi újrakezdés óta szétszórtabb, mint valaha, és a teljesítménye is már-már zavarba ejtő, főleg, ha időközben megtáltosodó csapattársáéhoz hasonlítjuk.

Elég a világbajnoki ponttáblára néznünk, hogy lássuk, Button idén alaposan elveri a 2008-as világbajnokot a házi versengésben, a közöttük lévő 17 pontos különbség ráadásul jóval több is lehetne, ha nyár közepén nem nullázik kétszer is önhibáján kívül a korábbi BAR-pilóta. A Hamilton-drukkerek számára viszont a tendencia lehet igazán aggasztó, már mi is külön cikkben értekeztünk arról, hogy a Button-kiesések óta a két versenyző párviadala egyértelműen az idősebbik brit javára látszik eldőlni. Egy hete Szingapúrban újabb léket kapott a csapaton belüli Hamilton-hajó, Button parádés versenyt futva lett második a már szinte világbajnoknak tekinthető Vettel mögött, miközben csapattársa csak esett-kelt a versenyen, a negyedik helyért csatázva belerohant Massába, és végül csak ötödikként zárt. Ezt megelőzően Monzában látványos fricskát kellett elszenvednie Hamiltonnak: miközben ő maga több, mint húsz körön keresztül üldözte hiábavalóan a harmadik helyen hajtó Michael Schumachert, a mögé sebtében megérkező Button előbb őt, majd fél kör elteltével Schumachert is megelőzte – és robogott tovább a dobogó felé.

Csak a vak nem látja – Hamilton szenved. Az igazi kérdés nem ennek ténye tehát, sokkal inkább az okok és a motivációk mibenléte; és természetesen az, hogy van-e kiút ebből a mostanság kilátástalannak tűnő szituációból.

Egy biztos, az igazán nagy bajnokok nem pusztán gyorsan tudtak vezetni, de ha kellett taktikusan, kivárásra játszva, dörzsölt eszközöket bevetve is képesek voltak nagy eredményeket elérni. Elég csak a versenyzőtársai által egy időben Patkánynak csúfolt Laudára, (egy idősebb ismerősöm a mai napig csak Niki „megváromamígkiesnekelőlem” Laudának csúfolja), vagy éppen a három világbajnoki címe közül kettőt is kevésbé erős autóval nyerő Piquet-re gondolni. De Alain Prost sem véletlenül kapta a Professzor becenevet, Michael Schumacherre is nagy hatással volt versenyzői filozófiája, mely szerint a „versenyek nem az első körben dőlnek el”. Egy szó, mint száz – csak abból válhatott sokszoros világbajnok, igazán nagy bajnok, aki hajlandó volt kompromisszumokat kötni, és néha inkább ésszel, mint sem erővel intézni a dolgait a versenypályán.

A dolog persze nem ilyen egyszerű, gondoljunk csak az igen találó mondásra, miszerint aki húsz évesen nem liberális, az biztosan bolond, viszont ez arra is igaz, aki negyvenen túl az marad… F1-es nyelven szólva, az igazán nagy bajnokok fiatalon biztosan hevesek, makacsul konokok és forrófejűek – viszont ha egy bizonyos koron túl is azok maradnak, akkor nem futhatják be azt a pályát, ami egyébként a képességeik alapján kijárna nekik. Nem kell messzire menni példáért, Michael Schumacher első teljes F1-es szezonjában ölre ment Sennával, összeakasztotta a bajszát Patrésével és Mansell rosszalló pillantásait is kiváltotta, majd 1994-ben úgy nyert bajnokságot, hogy időközben két futamot is ki kellett hagynia eltiltás miatt. 1997-ben megpróbálta kilökni riválisát, Jacques Villeneuve-öt a világbajnoki címből, majd egy évre rá a szerinte előtte szándékosan lassító David Coulthard orrát szerette volna betörni a belgiumi boxutcában. A 2000-es évekre azonban kádári módra, szinte észrevétlenül vált a szurkolókkal összekacsintó, bölcs, megfontolt és higgadtan cselekvő rutinos bajnokká, akiben már nyoma sincs a fiatalkori heves indulatoknak. Persze ebben a meseszerű pálfordulásban nyilván sokat segített neki a riválisok teljes hiánya, mégsem lehet elmenni mellette szó nélkül.

Hasonló pályaívet futott be egyébként Fernando Alonso is: F1-es bemutatkozása idején heves természetű, igazi latin temperamentumú pilótának számított, aki nem ment a szomszédba semmiféle keménykedésért. 2003-ban, nyeretlen kétévesként a többszörös világbajnoki dobogós Coulthardot féktesztelte a Nürburgringen, majd ugyanebben az évben, a Hungaroringen aratott győzelme után látványosan örömködött Michael Schumacher lekörözését követően. A 2005-ben és 2006-ban szerzett világbajnoki címek után aztán igazán kimutatta a foga fehérjét: előbb egy szintre helyezte magát Schumacherrel, majd aláírt a McLaren csapathoz úgy, hogy közben még egy szezont a Renault-nál húzott volna le. Az igazi truváj azonban a McLarennél jött, előbb Ron Dennisszel, majd a szerinte túlzottan nagyképű újonc csapattárssal, Lewis Hamiltonnal különbözött össze, hogy aztán Angliai ténykedését a korábbi munkaadója ellen tett kémügy-beli valsomással zárja le. 2008-ban a Renault-hoz visszatérve egy crash-gate még azért kirobbant vele kapcsolatban (bár itt közvetlen szerepe kevés volt), de azóta teljes a csönd. Megkomolyodott, érett, megfontolt, rutinos versenyzővé vált, a mai, Vettelekkel, Ricciardókkal, Alguersuarikkal teletűzdelt mezőnyben ő dörzsölt, rutinos rókának számít – és meg is próbál ennek megfelelően viselkedni.

Pedig milyen régen nyert már ő is, két gyors VB-címe óta eltelt már öt esztendő – és mégis, képes emelet fővel, látszólag nyugodtan kezelni a meglehetősen kétes-értékű Vettel-dominanciát, nincsenek stiklijei, ütközései, érthetetlen hibái. Vagy, ha mégis, akkor felkészülten, okosan kommunikálja őket, mint például a tavalyi hockenheimi balhét, amiből képes volt olyan jól kijönni, hogy az idény végén majdnem világbajnoki címet nyert egy, a Red Bullokkal össze sem hasonlítható erősségű Ferrarival.

Az igazság az, hogy Hamilton eddigi karrierje semmilyen személyiségfejlődést nem mutat a külső szemlélődő számára. Viharos sikerekkel és hangos botrányokkal indított, közben viszont magabiztos volt és erőtől duzzadó, egy igazi karizmatikus egyéniség a cirkusz színpadán. Mára, 26 évesen, egy kiégett, leszálló ágban lévő pilótára emlékeztet, akinek a nagy akarásából a legtöbbször pusztán nyögés lesz.

Lewis egy hatalmas tehetség semmi kétség, de túl hamar került nyerő autóba, túl hamar ízlelhette meg a siker semmi máséval nem összehasonlítható ízét. Már az első hetek után megvolt mindene, amire egy F1-es menő sokszor éveket, évtizedeket (lásd Barrichello) vágyakozik: pénz, siker, népszerűség, a rajongók majdnem osztatlan szeretete. Néhány hónappal később jött az első futamgyőzelem, a tabella első helye, és közben az újságokból más sem visszhangzott, mint, hogy megvan az F1 új királya, a legyőzhetetlen bajnok, Lewis Hamilton.

Korai volt. Úgyis mondhatom, el lett kiabálva.

Hogy erről Hamilton tehet-e? Nem vagyok róla meggyőződve. Ő valószínűleg a közeg áldozata, vagy épp a saját csapatáé, uram bocsá’ az édesapjáé, aki legalább annyira akarta a sikert és a csillogást, mint a vitathatatlanul tehetséges fiacskája. Véleményem szerint egyszerűen nem természetes, ha egy alig 22 esztendős fiatalember kívánságait egy egész csapat lesi, ha mást sem hall a környezetétől, mint, hogy ő a világ legjobbja, a szupertehetség, akinek nyernie kell, mindenáron – az ilyen teher még egy erős jellem mentális képességeit is megviseli, nemhogy egy könnyen befolyásolható, álomvilágban élő fiatal srácét.

Az élet viszont mindig kioszt pofonokat – hol kisebbeket, hol nagyobbakat, hol sűrűbben, hol ritkábban; de sosem marad adós, soha. Hamilton talán túlságosan is későn kapta meg ezeket a maflásokat. Addigra már elhitte, hogy neki a Formula-1-ben küldetése van, hogy neki szinte minden megengedett, mert tehetséges, és mert a szurkolók szeretik. Nem ő tehet róla, hogy rosszul reagált a pofonokra, egyszerűen az élet sajátja, hogy a későn érkező pofonokat nagyon nehéz kezelni és értelmezni. Az ember nem tudja miért kapja őket, s ha közben hirtelen arra is rájön, hogy talán teljességgel félreismerte magát, akkor kész is van a belső, mentális káosz.

Mint most Hamiltonnál.

Kár lenne érte, ha nem nőne be a feje lágya.