Taktikai Zóna

Minden út Barcába vezet

  • Kele János
megosztom

Van az a bizonyos szurkoló-típus, aki idestova két és fél esztendeje minden Barcelona-mérkőzés elé abban a reményben ül le, hogy majd most jól megnézi, miképpen lehet legyőzni a katalánokat. Nem tagadom, én magam ebbe a típusba tartozom, kétkedéssel vegyes kárörömmel várom, mikor jön egy dicső lovag (tizenegy hű fegyverhordozóval), akinek végre sikerül megalkotni az elixírt, és ledönteni az egyetemes gránátvörös-kék hegemónia égbe nyúló falait.

Emery, a Valencia edzője

Régóta tervezem egyébként azt is, hogy ezen sorozat keretein belül vázolom fel viszonyomat a taktikához, megfogalmazván azt, hogy számomra mit jelent a játékelmélet, mit gondolok a már sokszor szóba került „vetésforgóról”, és hogy voltaképpen milyen hitvallást is képviselek az olyan, kézzel nehezen megfogható dolgokról, mint a tökéletes csapatjáték, a szép foci vagy épp a progresszív és a regresszív formációk örökös harca. Egy ilyen írásban szükségképpen előkerülne az, hogy a világfutball porondján még sosem létezett tökéletes és legyőzhetetlen csapat - egyszerűen azért, mert a fogalom által meghatározott halmaz üres. Nincsen olyan, hogy legszebb, legjobb focit játszó csapat, mert soha senki nem próbálkozott még azzal, hogy megfogalmazza, mit is kell érteni szép meg jó foci alatt.

Örök közhely, de ez a játék éppen azért szép, és éppen azért a legsikeresebb a maga műfajában, mert minduntalan változik. Nincsen két egyforma meccs, nincsen két egyforma csapat, nincsen két egyforma játékos. Rendkívül sok a bizonytalansági tényező, még a labda birtoklásának ténye sem olyan könnyen és tisztán értelmezhető, mint más, általában kézzel játszott labdajátékokban - következésképpen a pályán a legváratlanabb fordulatok is megeshetnek. Ilyen előfeltevések mellett egészen egyszerűen badarság arról beszélni, hogy van egyetemlegesen értelmezett szép foci: ugyan ki merné például azt mondani, hogy a Levante Real felett aratott győzelme nem volt szép; a sokkal kisebb meglepte a nálánál sokkal nagyobbat, és saját erősségeit tudatosan kidomborítva tüntette el ellenfele erősségeit. Ugyanez történt egyébként a 2010-es BL-elődöntőben, amikor Mourinho kiénekelte a sajtot a Barca szájából. Az Inter sokak szerint nem játszott szépen - de, hát kérem, hol vagyon az megírva, hogy mi a szép játék?!

Valencia-Barcelona 2-2
Támad a Valencia: a kép tetejéről félig lemaradó Mathieu egy barcelonai labdaeladást követően lendületből indul a vonal mellett, vele pedig menetrendszerűen zárkózik Alba és Canales is. Mascherano nem kap segítséget, Xavi, Busquets és Dani Alves is végzetesen lemeradva kullog. 4 a 3 elleni támadás, mi más is lehetne a vége, mint gól.

És, hogy miért eresztettem látszólag teljesen feleslegesen ennyire bő lére a bevezetőt? Nos, az ember csak ámulta és bámulta a szerda esti Valencia-Barcelona mérkőzést, és minduntalan a fentiekhez hasonló gondolatok jutottak az eszébe. Arról, hogy bár a katalánok jelenleg vitathatatlanul a futballvilág origóját képezik, voltaképpen nem feltétlenül az egyedi helyes utat kínálják a játékelmélet evolúciója számára. Írtam már másutt is, a Barcelona nem a futball kvintesszenciája, pusztán egy jelenség - a megkerülhetetlen fajtából. Olyan, mint Sacchi Milanja, Cruijff Barcelonája, Michels Ajaxa, vagy éppen Herrera Intere volt: új dimenziókat felvázoló, sokáig verhetetlennek hitt kirakatcsapat; történelmi távlatokat tekintve azonban pusztán az egyetemes futball-fejlődés katalizátora.

Mert hiszitek vagy sem, a futball további fejlődését nem az határozza majd meg, hogy Guardiola mit tud kitalálni jövőre, vagy éppen két év múlva, de még csak nem is, hogy Messit éppen milyen pozícióban állítja a pályára, hanem az, hogy ki, és hogyan lesz képes letaszítani a futballvilág éléről a jelenlegi uralkodót.

Kísérletet már láttunk bőven, azt is mondhatnánk, nincs olyan edző és csapat már széles-e világon, aki nem értekezett volna hosszan arról, hogy miképpen is lehet legyőzni a Barcelonát. Hiddink volt az úttörő, aztán következett Ferguson felsülése (kétszer is!), majd Mourinho pszichiátriai mellékhatások jelentkezésével megspékelt egyszemélyes háborúja - és mindeddig úgy tetszett, időben előrehaladva nemhogy javulnának, inkább csökkenek az esélyek a Barcelona legyőzésére.

Csakhogy megfeledkeztem, megfeledkeztünk valamiről.

Arról, hogy Unai Emery már tavaly majdnem rátalált a legjobb receptre, s bár félidei vezetése után csapata, a Valencia végül kapitulált a Camp Nouban, a titkos összetevők azért nem kallódtak el, sőt mi több, értékes tapasztalatokkal kiegészülve aduásszá formálódtak a hispán mester kezei között. Elővette a Barca fegyverét, és lesújtott. Kegyetlenül.

Valencia-Barcelona 2-2
Messi semlegesítése: a valenciaiak védelmi vonala majdnem centire pontosan 17 m-re a kaputól áll fel, gyönyörűen vonalban a négy védő. Előttük szinte mértani pontosságú rombuszt rajzol Albelda, Canales, Banega és Alba, a folyamatosan helyüket váltó Fabregast és Messit véve körbe. Felnézni sincs idő, már tenni is kell tovább, egyébként biztos szerelés a vége. 

A szerda éjszakai mérkőzést látva, esetenként az volt az ember érzése, hogy íme, megvan a tökéletes Barcelona elleni taktika, emeljük Emeryt pajzsra, majd vigyük világkörüli útra, hadd mutassa be az egész golyóbisnak tudományát. A dolog persze, hogy egyszerű szakzsargont idézzek, korántsem ennyire egyszerű - Guardiola felelősségének keresése is indokolt ebben az esetben. Már hallom is a feleselő kánont: igen, 3-4-3, Daniel Alves, Busquets, Messi, Fabregas. A tegnapi mérkőzés kulcsszereplői, már, ami a katalánok szemszögét illeti.

Napok óta dolgozom egy átfogó elemzésen, ami a Barcelona majdnem összes idei mérkőzését górcső alá vette volna, arra a kérdésre kutatva a választ, hogy vajon szükségből fakadó, vagy előremutató jelleggel történő kísérletező kedv szülte Guardiola 3-4-3-mát. Szinte már megvolt a válasz, ám még meg sem száradt a tinta a bejegyzésemen (képletesen, persze), jött Emery, jött a Valencia, és egy mérkőzésbe tömörítve összefoglalta minden eddigi tapasztalatomat.

Az, hogy a Barcelona három védővel játszik, nem pusztán Piqué sérüléséből fakadó szükségszerűség - hanem újítási kísérlet, ha úgy tetszik, innováció. Pragmatikus szemmel nézve az ember csak annyit lát, hogy eltűnt egy védő a Barca kezdőcsapatából, miközben megérkezett Fabregas, ergo Guardiola inkább beáldozott egy védőt annak érdekében, hogy az egyébként is igen orrnehéz csapatjáték még határozottabbá váljon a tizenhatos előterében. Elméleti síkon egyértelműen igaza volt, a négy védő teljesen felesleges akkor, amikor a legtöbb labdát a saját kapujától 60 méterre szerzi a Barca, arról már nem is beszélve, hogy egy spanyol középcsapat ellen péntek hajnal háromkor is hozná a 70%-os labdabirtoklási arányt.

A Barcelona játékstílusa voltaképpen pazarlássá devalválta a négy hátvéd szerepeltetését.

Az azonban, hogy egy rendszer elméleti síkon hibátlan, mi több, alkalmazása szükségszerű, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a gyakorlatban hibátlanul működve azonnal többgólos győzelmek elérését teszi lehetővé. Pláne nem, ha a szisztéma még kiforratlan, a játékosok csak keresik a helyüket, az ellenfél pedig percre pontosan előre lebontott menetrend szerint tervezi meg a védekezését. Emery a Barca játékának minden négyzetcentiméterét kielemezte, és elérte azt, hogy a csapat ne törődjön mással, csak az ő utasításaival. Így történhetett meg, hogy Messi pontosan oda, és pontosan akkor érkezett, amikor és ahol várták; hogy Xavi pontosan akkor és pontosan ott találta magát szembe egy hazai játékossal, amikor és ahol labdát kapott volna; és az sem volt véletlen, hogy Alves hasztalan héderezett 70 percet a jobb oldalvonal mellé szegezve. Egy valenciai védő nem sok, annyi sem fordított rá figyelmet.

Valencia-Barcelona 2-2
Támad a Valencia: Ismét a barcelonai védelem jobb oldaláról érkezik a veszély, pedig ezúttal Mathieu-re ketten is figyelnek. Igen ám, de a francia lendületből érkezve mögéjük kerül, középütt pedig már meg is van az emberfór: a kisegítő Puyol helyére Abidalnak kell behúzódnia, mögötte viszont üresen lohol a gólt szerző Pablo Hernandez.

A Barcelona 3-4-3-mának hátsó traktusa (Mascherano-Puyol-Abidal) reménytelenül gyengének látszódott, pláne az első félidőben - holott a gondok korántsem az ő gyenge játékukból fakadtak. Az, hogy Mascheranóra több mint ötször vitték 2 az 1-ben a labdát, leginkább Alves felelőssége, aki egészen egyszerűen nem zárt vissza, persze miért is tette volna, ezúttal Villa és Pedro helyén jobb oldali támadóként kapott lehetőséget, Guardiola döntése nyomán nem is mozdulhatott a vonal mellől. Mivel azonban ilyetén módon teljesen kivette magát a játékból (Emery pazarul ismerte fel, hogy az eredetileg az őrzésére kirendelt Mathieu-Alba kettős közül egy is bőven sok a semlegesítésére), a mögötte felszabaduló jó 50-60 méteres folyosó a hazaiak villámgyors szélsőinek játszóterévé vált. A tavalyi mérkőzéshez hasonlóan két balhátvédet alkalmazó Valencia így nyert egy plusz embert a támadóharmadban, az első játékrészben egészen pontosan ötször is előfordult, hogy létszámfölényben, lendületből vezethették rá a labdát a Barca hármas védelmi tengelyére. Mindjárt az is látszani fog, hogy miért.

Az, hogy Alves körön kívülre került, értelemszerű kihívás elé állította a katalánok középpályáját. Bár a teljes csapat hozzá van szokva a nagyfokú centralizációhoz, az azért őket is megdöbbentette, hogy a jobb oldalvonal mellett tátong egy ötvenméteres folyosó, ahol nincsen csapattársuk. Xavi volt az első, aki észlelete a hibát, a tizedik perc táján már rendszeresen a klasszikus értelemben vett jobbhátvéd pozícióját foglalta el, miközben Mascherano teljes kétségbeesésében össze-vissza rohangált. Így persze a réven nyertek elvesztek a vámon, Xavi oldalvonal mellé szorulásával nem tudott részt venni a labdakihozatalokban, cserébe viszont védekezésben sem volt jó. Mascherano viszont sehogyansem tudta eldönteni, hogy akkor most jobb-bekket, vagy középhátvédet játsszon, így aztán a köztes pozícióban várta Mathieu és Alba támadásait. Az eredmény: két kapott gól huszonöt perc alatt, két ordító Soldado ziccer, és legalább öt létszámfölényes szituáció.

A Barca 3-4-3-mának kulcsa, a védekezésben és támadásban egyszerre fennálló rombusz (Busquets mindkettőben csúcs egyszerre) teljesen szétesett, Xavi és Keita pozícióváltásai miatt mindenki eltolódott az általános helyzetéhez képest, sőt mi több, Busquets nem egyszer kénytelen volt középhátvédbe visszarohangálni. A híres-nevezetes letámadás pedig egyszerűen nem működött, az Alves kilátástalan helyezkedése miatt folyamatosan kettős emberfölényben lévő valenciai bal oldalon mindig akadt üresen, tisztán, lendületből érkező megjátszható ember, jórészt ennek volt köszönhető, hogy a félidőben mindössze 55 %-ban birtokolta a labdát a Barcelona.

Az igazság persze ennél is bonyolultabb, a Valencia remek védekezése legalább ekkora szerepet játszott a Barca labdabirtoklásának dadogásában. Emery jó előre elhatározta, hogy a széleket szabadon hagyja, hadd szaladgáljon le egészen az alapvonalig Alves, sok haszna úgysem lenne. Szinte alig hittem a szememnek, rendszeresen mutattak olyan képeket, ahol miközben Alves egy 25 méter sugarú üres körben álldogál a vonal mellett, a Valencia nyolc emberrel tömörülve védi a saját tizenhatosának előterét.

Messi semlegesítését természetesen nem emberfogással oldották meg, inkább beállítottak öt embert szabályos sokszög alakban, és felsorakoztatták őket huszonöt méterre a kapujuktól. A falanx mögött aztán ott húzódott a pálya két szélét üresen hagyó, következésképpen tömör és egységes négyes védelmi vonal - Messi és Fabregas hiába cserélgették bőszen a pozícióikat, esélyük nem volt egy épkézláb helyzetben odakerülni a kapu elé. A Barcelona kevés labdát szerzett az ellenfél térfelén, cserébe viszont rendkívül kevés volt az olyan támadása is, amit lövéssel fejezett be - a szokatlanul sok elszórt labda miatt nem jött a menetrendszerű labdabirtoklási fölény, nem vált be a presszing, a Valencia pedig kicsivel koncentráltabb befejezésekkel kiüthette volna a Barcát. Nem megverhette volna, kiüthette volna. És azért ez nem mindegy.

Valencia-Barcelona 2-2
Mathieu a védelem mögött, sokadik fejezet: Mascherano mögé megint be lehetett játszani a labdát, Mathieu át is tudta venni, robog az alapvonal felé. Középütt Abidal fogja Soldadót, Canalest legalább szemmel kíséri Busquets, de Hernandezen megint nincs ember.

A Turia-partiaktól Albelda játszott emberfelettit az első félidőben, de igazi nagyságuk abban rejlett, hogy sérülése után Banega nevetve vette át a vezérürü szerepét a középpályán. Amíg a szusz el nem fogyott, amíg volt kraft, a Valencia uralta a mérkőzést, pedig első félidei hibáinak jó részét kijavította a szünetben Guardiola. Alves például visszament hátvédnek, Mascherano így bemehetett Puyol helyére középre, ahol azonnal otthonosabban érezte magát. Busquets egyre többet segített vissza a hátvédsorba, a labdakihozatalok egyszerűbbé váltak, pláne, amikor Canalesék tüdejéből elfogyott az oxigén. Xavi Alves hátrarendelésével nem szorult a vonal mellé, kezébe fogta a karmesteri pálcát, és amikor Puyol helyére érkezett Thiago, végre igazi társat is kapott maga mellé. Ez a csere egyben azt is jelentette, hogy védekezésben a Barca átállt négy védőre, labdavesztés esetén Busquets iszkolt vissza Mascherano mellé, ahogyan azonban labdát szerzett a Barca, máris mozgott előre, egészen a felezővonal felé.

A valenciaiak bajai főképpen két okból fakadtak: a középpályásaik elfáradtak, Mathieu, Alba, Canales vagy Hernandez már nem tudott olyan nyomást gyakorolni a Barca labdakihozatalaira mint korábban; ráadásul elkövették azt a hibát, hogy az Alves visszahúzásával elvesztett területet a védelmük feltolásával akarták kompenzálni. Hiba volt, a Messit a játékból kivevő ötösfogat mögé így be lehetett rugdosni a labdát, ráadásul Adriano éppen azért érkezett a pályára, hogy beindulásaival szétzilálja a hazai lescsapdát. Bejött neki, két ziccert is kialakított így a Barca: az elsőt Messi kihagyta, Fabregas azonban nem hibázott.

Mágnestábla, Barcelona-Valencia

Összegzés

A varázsrecept tehát még nincs meg, az viszont világosan látszik, hogy Emery nem jár rossz úton. Az persze még a jövő zenéje, hogy Guardiola elfelejti-e a 3-4-3-at, avagy inkább tovább csinosítgatja, egy azonban biztos: ebbe a formációba Alves nem fér bele, maximum a hátsó hármas tagjaként, ott viszont vélhetően elkel minden hely, ha felépül Piqué. Eddig is a világ talán leginkább középütt játszó csapata volt a Barcelona, a 3-4-3 csak szentesíti ezt, viszont kiforratlansága miatt jóval nagyobb lehetőséget ad arra, hogy az ellenfelek okos húzásokkal két vállra fektessék a Barcelonát. Az első félidőben, ne szépítsük, Emery megsemmisítette a katalánokat, egyáltalán nem rajta múlt, hogy nem 5-1-gyel vonultak az öltözőbe a csapatok. A Barcelona nagyságát ezen a mérkőzésen az bizonyította, hogy bár taktikailag veszítettek, a pályán mégis hozták az ikszet, hála Guardiola gyors reakcióidejének. Tényleg, van még ember, aki azt hiszi, hogy Pep nem a világ jelenlegi egyik legnagyobb edzőzsenije?

megosztom