Taktikai Zóna

Gúzsba kötve - avagy hogyan oltotta ki egymást az Inter és a Roma

  • Kele János
megosztom

Még csak második fordulójánál tart az olasz bajnoki versenyfutás, de két tradicionális nagycsapat máris barátkozik a krízishelyzettel - pláne úgy, hogy egymás elleni rangadójukon sem tudtak elmozdulni a holtpontról. Az Inter és a Roma rangadója rengeteg játékelméleti tanulságot hordozott magában, mindeközben viszont förtelmesen unalmas és egysíkú játékot hozott, amit a végeredmény is jól mutat (0-0). Cserébe viszont láttuk, milyen az, ha egy csapat olyan formációban próbál meg játszani, amihez egészen egyszerűen nincsenek meg a játékosai.

Luis Enrique meglepetései

Azt, hogy az Inter ismételten a Gasperini fétisének is tekinthető három középhátvéddel kezdett, lassan már meg sem kell említeni külön; az azonban, hogy a Roma két szélsőhátvéde Taddei illetve Perrotta volt, mindenképpen megér egy misét. Luis Enrique az első három tétmeccs nulla pontján felbuzdulva sem volt hajlandó tehát változtatni 4-3-3-mas szisztémáján, továbbra is kitart amellett, hogy Totti hamis kilencesként való alkalmazása meghozhatja a megújhodást a Romának. A játékrendszer másik kulcsszereplője Daniele De Rossi, aki a modern trendekkel összhangban bármikor képes visszalépni harmadik középhátvédnek, pusztán azért, hogy támadásban 3-4-1-2-ben jöhessen a Roma. Luis Enrique ha akarná sem tagadhatná le, hogy a Barcelona edzői „iskoláján” nevelkedett, ez a stílus vitathatatlanul illeszkedik a Cruijjf-Michels-féle totális futballból kinövő újszerű játékmegközelítések vonalába.

Az, hogy a bal oldali védő pozíciójában Taddei, míg jobb-bekkben Perrotta kezdett, egyszerre értelmezhető zseniális edzői húzásként és megdöbbentő baklövésként is. Vitathatatlan, hogy a két, alapvetően a középpálya középső harmadában vitézkedő egykori klasszis csatasorba állításával labdabiztosabb lett a fővárosiak szélsőjátéka, ám ezzel egyidőben jelentős támadópotenciált is vesztett a csapat. Bármennyire is jól passzol ugyanis Perrotta, sehonnan nézve nem hasonlít egy klasszikus jobbszélsőre, sem futógyorsaságban, sem kombinációs készségben. Ugyanez a másik oldalon hatványozottan igaz volt Taddeire, így bár a labdát többnyire remekül tudta dajkálgatni a Roma, direkt, gyors támadások vezetésére vajmi kevés lehetősége akadt.

Internazionale-Roma 0-0

Gasperini dilemmája

Bár a három középhátvéd maradt, Gasperini jelentős tanulságokat vont le a Palermo elleni szégyenteljes 4-3-mas égésből. A legfontosabb talán az volt, hogy Forlán szélsőként használhatatlan, ami egyébként már évek hosszú sora óta teljesen világos, ám fájó pont, az Inter éppen a vonal mellé szerződtette a kétszeres aranycipőst. A Palermo ellen vált teljesen nyilvánvalóvá az is, hogy Sneijder vonal melletti játékából sem lesz az évtized ötlete, a holland játékmester voltaképpen kínosan egydimenziós játékos: az irányításon kívül semmihez nem ért.

Nos, a mai futball már nem az egydimenziós játékosokról szól, ha valaki nem tud legalább két szerepkörben is magabiztos, átlagon felüli játékot nyújtani, akkor bajosan nevezhető klasszisnak. Éppen ez az én nagy problémám Sneijderrel is - bár klasszikus tízesnek egészen egyszerűen zseniális (talán az utolsó a maga nemében), máshoz egyszerűen nem ért. Neki egy betonbiztos, konzervatív 4-2-3-1 kell, minden más formációban voltaképpen hasznavehetetlen; ezzel viszont gyakorlatilag gúzsba köti mindenkori csapatát, mert ahhoz meg értelemszerűen túlságosan jó játékos, hogy a padon ücsörögjön.

Pontosan ez a helyzet a mostani Interrel is: Sneijdernek játszania kell, mert Eto’o távoztával nincsen nála nagyobb sztár a keretben - mindeközben viszont egyszerűen lehetetlen neki helyet találni a pályán. A 3-4-3 első hármasában használhatatlan, a középső négyes közepén súlytalan - már csak egyetlen lehetséges megoldás, a 3-4-1-2 maradt. Nem is kellett csalódnunk, Gasperini kijátszotta utolsó kezében maradt ütőkártyáját.

Magabiztosság nélkül nehéz

Az már kevéssé rajta múlott, hogy ez az ász is kevés volt az üdvösséghez. Sokkal inkább a két szélső futó impotensségén, elsősorban Obi volt teljességgel láthatatlan amíg játszott, de Nagatomo sem férne be egy komolyabb európai élcsapatba, hiába bevethető mind a jobb, mind a bal oldalon. Sneijder Pizarro aknamunkájának köszönhetően nem tudott közvetlenül a két csatár mögött  játszani, a Roma labdatartásának hála egészen sokszor kényszerült vissza Zanetti és Cambiasso közé - innen viszont már beláthatatlan messzeségben volt tőle mind a kapu, mind a két támadó. Luis Enrique meglepetései tehát végső soron azt eredményezték, hogy Gasperini 3-4-1-2-jéből egy gúzsba kötött 3-5-1-1-lett, Sneijderrel a kezdőkörben, Forlánnak pedig vissza kellett lépnie oda, ahol eredetileg Sneijdernek kellett volna szervezni a játékot. A vak is láthatja, az Inter számszerű veszteséget szenvedett a támadóharmadban, és bár a holland játékmester jelenlétével elvileg erősebbé vált a középpályája, a valóságban ebből semmi sem valósult meg.

Internazionale-Roma 0-0
Támad az Inter: Sneijder úgy kap labdát a kezdőkörnél, hogy üres területre mozgott be, következésképpen hihetetlenül messze van a kaputól. Sprintelnie kellene már ahhoz is, hogy jól passzoljon, Forlánnak ki kell előle húzódnia a szélre, egyedül Milito marad megjátszható. Reménytelen.

Sneijder ugyanis képtelen labdát szerezni, ráadásul nem is az a típusú játékos, mint például Iniesta, aki 40-50 métereket is képes szlalomozni csak azért, hogy egy esetlegesen lepattanó lövésre odaérjen. A holland egészen egyszerűen teljesen súlytalan, ha a kaputól 30 méternél távolabbról kell indulnia - és ha ő súlytalan, akkor egész egyszerűen a teljes Inter súlytalan. Azt hiszem most, hogy első négy mérkőzésén egy pontot szerzett Gasperini csapata, kijelenthetjük: óriási butaság volt a Sneijder-Eto’o párosból az utóbbit eladni, főleg úgy, hogy a holland egyáltalán nem illeszkedik a játékrendszerbe.

Hiába a 0-0 tehát, a helyzet milánói részről igencsak reménytelennek látszik, és nem feltétlenül azért, mert Ranocchia lassú és nem fordul, hanem kanyarodik; nem azért, mert Cambiasso bántóan formán kívül játszik; és nem is azért, mert Forlánnak még szoknia kell az olaszországi közeget. A legnagyobb gond az, hogy a 2010-ben BL-győzelmet érő hihetetlen magabiztosságnak nyoma sincs a fejekben, a legegyszerűbb megoldások végrehajtása előtt is megremegnek a lábak, és azért valljuk meg őszintén, az átveszem, megtolom, felnézek, megtolom, ellövöm mechanizmus már a Serie A-ban sem fér bele. Amíg a fejekben nem lesz rend, amíg Milito nem hiszi el, hogy még egyszer az életben képes lehet egy 30 gólos szezonra, addig lehet elemezgetni a háromvédős rendszer árnyoldalait és buktatóit, sőt, uram bocsá’ hagyni is lehet az egészet a fenébe, akkor sem lesz javulás.

A Románál sem jobb a helyzet

A milánói szurkolókat gondolom nem különösebben vigasztalja, de a fővárosiaknak is megvan a maguk baja. Luis Enrique bár fiatal, de nem kevésbé egydimenziós gondolkodású edző, mint Gasperini - ez pedig a Serie A-ban, ahol azért mindig dívik a nagy taktikázás, nem feltétlenül a legjobb ajánlólevél.

Azzal persze még nincsen különösebben nagy gond, hogy a Barcelona iskoláját követve próbál minél közelebb kerülni a 2-3-2-3-mas játékszisztémához - a nagyobb problémát az jelenti, hogy ehhez a formációhóz egészen egyszerűen nincsenek meg a kellő játékosai. Pizarrót szeretjük, imádjuk, és az egyik legalulértékeltebb játékosnak tartjuk a világon jelenleg, de ki kell mondjuk: 32 évesen ő már nem lesz egy WW-rendszer Luisito Montija, mint ahogyan Totti sem csillogtat már olyan erényeket, amikkel el lehetne tüntetni, hogy Osvaldo és Borini rohangál a két oldalán. Az elképzelés alapjában véve nem volt rossz, Osvaldo és Borini szélek felé mozgása nem egyszer bontotta meg a meglehetősen ötlettelen Samuel-Lucio-Ranocchia tengelyt, ám ennek jelentőségét teljesen elhomályosította az a tény, hogy Tottinak nem egyszer a kezdőkörig kellett visszalépnie labdákért. Ilyen módon pedig egyszerűen nem volt ember, aki belépjen a folyosókba, hiába tátongott nemegyszer 8-10 méteres folyosó a három középhátvéd között. Pjanics gyenge volt, Pizarro többnyire Sneijderrel volt elfoglalva, Totti pedig ahhoz már azért meglehetősen öreg, hogy egyszerre ossza el a labdákat, és lője is a gólokat.

Inter-Roma 0-0
Támad a Roma: Nagyszerűen látszik, hogy Osvaldo és Borini gyakorlatilag szélsőt játszik, így sikerül az Inter három középső bekkjének vonalát széthúzni. Obi és Nagatomo nem fog senkit, ellenben Totti egyszerre leköti Cambiasso és Samuel figyelmét is. Sneijder a saját térfelének közepe táján lézeng.

Konklúzió

Hiába a szándék; ha nincsenek megfelelő játékosaid, a legmodernebb játékrendszerrel is hatalmasat lehet bukni. Márpedig jelenleg mind az Internél, mind a Románál ez a probléma, van egy előremutató, meglehetősen modern és elviekben működőképes szisztéma - csak éppen játékosok nincsenek a kulcspozíciókba. A milánóiakat Sneijder, a fővárosiakat Totti egysíkúsága köti gúzsba, így pedig hiába nagyon jó játékos a két emlegetett spíler, a siker csak hiú ábránd marad. A nagy kérdés igazság szerint nem is, az, hogy melyik edzőt rúgják ki hamarabb, hanem az, hogy vajon melyikük jön rá hamarabb a tévedéseire, és melyikük látja be azt, hogy a sikeresség érdekében engednie kell kicsit az elveiből. Gasperininél erre kicsit nagyobb esély mutatkozik, bár az is igaz, hogy neki előbb talán cserélnie kellene megtanulni…

megosztom