Vélemény

Sok hűhó, semmiért

  • Kele János
megosztom

Nem illendő mindjárt egy lopott címmel kezdeni a futamról íródó beszámolót, de egyszerűen nem jutott jobb, találóbb az eszembe. Meg persze eszembe jutott az is, hogy egy bizonyos William Shakespeare-nek bejött ez a címadás, talán én sem végzem olyan rosszul vele.. . Egy szó mint száz, megint végigültünk két órát, szorítottuk ökölbe a kezünket a kerék-kerék elleni csatákat látva, harapdáltuk az ajkunkat Button szektoridejeit nézve, csalódottan legyintettünk Webber újabb bakiját elnézve – de az igazi show-t, na azt aztán nem kaptuk meg. Sebastian Vettel ellopta tőlünk, ismét.

Vettel, Monza 2011

Mégis, én a magam részéről nem tudok rá haragudni. 112 pont előnye van a világbajnokságban, ez írd és mondd, majdhogynem öt győzelemnyi előny, miközben az idei bajnokságból már csak hat verseny van hátra. Ha azt mondom lemossa, megsemmisíti a mezőnyt, nem vagyok elég korrekt, elég pontos – azt kellene mondanom ugyanis, hogy van ő, és van a mezőny.

Két, egészen más liga.

Ami egyébként, nézve azt, hogy kik vannak abban a bizonyos „másik ligában” amelyik legalább egy fényévnyire van lemaradva Vettel mögött, igencsak szomorú számvetés. Lewis Hamilton, Fernando Alonso, vagy éppen Jenson Button persze még magyarázhatják a bizonyítványukat azzal, hogy az autójuk igencsak gyengécske eresztés a Red Bullhoz képest (még talán igazság is lenne benne), de Mark Webbernek nem jut más, csak a kínos hallgatás és az oktondi vigyorgás. Nem meglepetés , tavaly is ezt csinálta, amikor Koreában egy világbajnoki címből csúszott ki azért, mert a vizes füvön akart gyorsítani…

És ezt akkor is tartom, ha meglehet, a mai fiaskó nem is az ő hibája volt, lévén Massa is tőle szokatlan keménységgel tartotta oda a vállát a célegyenes utáni sikánban. A tényeken persze ez nem változtat, továbbra is az a nagy harci helyzet, hogy miközben Webber minden létező gödörbe belehajt, minden létező gikszerbe belefut, addig Vettel senkitől sem zavartatva örömautókázik az élen. És nem követi el azt a nagy hibát, mint annak idején Nigel Mansell, aki nagy unatkozásában képes volt kikapcsolni a motort az utolsó körben és elbukni a győzelmet.

Vettel nem képes hibázni.

Ami azért valljuk meg, igen nagy meglepetés azok után, hogy tavaly gyakorlatilag minden éles szituációban harakirit követett el. Valószínűleg a világbajnoki cím mesés, önbizalomnövelő ereje adja számára azt a pluszt, amit Webberben hiába keresünk, és ami lassan, de egyre biztosabban kezd kifogyni Alonsóból és Hamiltonból is. Csoda? Előbbi például már fél évtizede nem volt világbajnok, miközben annyira már nem is szemtelenül fiatal… Hamiltonból persze még lehetne „énekes halott” (ahogyan egyébként Alonsóban is megvan a lehetőség), ő viszont néha olyan esetlenül képes versenyezni, mintha most lenne nyeretlen kétéves. Emlékezzünk, 2007-ben, újoncévében egy rutinos öreg róka dörzsöltségével fúrta ki a csapattól Alonsót, és lett kis híján világbajnok… Visszafelé fejlődik?!

Aligha. De –és akkor ezennel rá is térek a verseny történéseinek taglalására – 2007-ben nem nagyon fordult elő, hogy huszonpár köröket utazgasson egy gyengébb autó mögött, pusztán azért, mert az egyenesekben lassabb nála. Az akkori Hamilton kérdezés nélkül benézett minden féktávba, minden egyes előzési ponton bebújt, benézett, és megpróbálta. Most meg? Mint egy cirkuszi oroszlán, elfojtja magában az ősi vadászösztönt, és beéri a kevesebb, de biztosabb élelemmel. Vajon miért?

Megtörte volna őt az idei sajtóhadjárat, amelynek célja a lejáratása volt, semmi más? Meglehet. De ne feledjük, nagy hibái csak nagy embereknek vannak – én magam még mindig inkább nézem Hamilton túlzottan optimista előzési próbálkozásait, mint Webber elrontott startjait, vagy Massa lassan kétéves semmittevését.

Mert amit ezen a napsütéses monzai délutánon Schumacherrel ketten leműveltek, az bizony valódi autóversenyzés volt. A maga nemében legalább akkora teljesítmény, mint Vettel diadalittas örömautózása az élen, amivel gyakorlatilag hülyére vette a teljes mezőnyt – úgy nyert Monzában, hogy a legkisebb végsebességet mérték nála az egyenesben! Na, ez sem sok mindenkinek jött még össze ebben az életben. Külön öröm volt látni, hogy omlik össze legalább kétszáz szakember jóslata arról, hogy ha „Vettel elrontja a rajtot, akkor nem győzhet” – nos, elrontotta, aztán meg győzelmet aratott, de akkorát, hogy az ellenfelek mind belerendültek.

Tizenkettőből hét győzelemmel várta az olaszországi versenyhétvégét, de még mindig mindenünnen olyan hangokat hallott az ember, hogy „ez a gyerek előzni sem tud”, „az élről ezzel a kocsival mindenki nyerne” és így tovább, és így tovább. Nos, kérem, egyrészt tessék utánacsinálni (mármint a pole-ból nyerést), másrészt meg tessék észrevenni, hogy egyáltalán nem így működik a dolog. Vettel az időmérőket tekintve korszakos tehetség, elképesztően érzi az egy körös etapokat, rendre képes a határon, mégis hibátlanul autózni. A versenyeket meg pontosan úgy zongorázza le az élről, mint egy végtelenül pedáns német polgárcsalád gyermeke, aki nem mellesleg egy bizonyos Michael Schumacher versenyeit nézve nőtt fel. Ráadásul előzni is tud, ha éppen kell. Úgy is mondhatnám, ha kell, mindig tud. Érdekes.

Akiket egyébként még jó volt nézni ma délután azok Button, Schumacher és Alguersuari voltak – előbbi lassan meghazudtolja magát, olyan agresszívan és pontosan vezet. Hamiltonnak még egy fricskáét is dobott, miután két kanyar elég volt neki Schumacher megelőzéséhez, a csapattárs meg már húsz köre ott szenvedett a veterán csillag mögött.  Nem is kérdés, a McLarenen belül jelenleg éppen felé billen a mérleg, nem véletlen, hogy alá is írta a szerződését 2012-re – persze a helyzet hamar változhat, láttuk már idén, a két wokingi sztárpilóta hektikusabb, mint a Duna vízállása márciusban.

Schumacher viszont egyre jobb, Hamiltonnal vívott csatáját elnézve például nagy összegben fogadtam volna arra, hogy fordított a szereposztás: a német a fiatal exvilágbajnok, Hamilton pedig a kiöregedett, levitézlett, egyszer már visszavonult rekordbajnok. Nem túlzás, a spái előretörés önbizalmat, tartást adott, ha nem lenne az a fránya időmérő és a folyamatos botladozás, azt mondanám a hétszeres bajnok régi fényében tündököl – így csak annyit jegyzek meg: egy Red Bullban ülve nem hiszem, hogy sokkal elmaradna a nagy öreg a Webber által elővezetett produkciótól.

Alguersuari idén negyedszer szerzett pontot a tizenyolcadik helyről; a két Sauber megint remekül tört előre, de megint nem érte el a célvonalat; Di Resta pedig egy pazar nyolcadik hellyel vívta ki a Schumacher szekerét kifelé toló Mercedes-drukkerek elismerését. Ezek a dolgok bennem például sokkal nagyobb nyomot hagytak, mint Alonso harmadik helye… De hát ugye, mint tudjuk, kinek a pap, kinek a papné.

megosztom