Vélemény

P.S. I love you!

  • Kele János

Előre is elnézést a kissé otromba és erőltetett címért, nem sokadosztályú amerikai romantikus vígjátékokról szeretnék én írni, egyszerűen az a helyzet, hogy hiába törtem a fejemet órákig, egyszerűen nem jutott jobb, találóbb az eszembe. Mert az már napok óta nyilvánvaló volt, hogy valamit írni szeretnék a Videotonról, valamit mondani szeretnék az új edzőről, a magyar futball-társadalomról, a sokszor nevén nevezett, de soha el nem magyarázott közegről, ami nálunk ugye teljesen egyedülálló - már csak a hogyan, és a mikor volt a kérdés. Egy azonban már az elejétől kőbe volt vésve: Paolo Sousát nem engedem bántani!

Mezey György, a Videoton edzője, 2011

Mint minden történetet, ezt is illenék az elején kezdeni - mondjuk ott, hogy, hogyan, miképpen is kerülhetett támadások kereszttüzébe Paolo Sousa. Hat mérkőzésen tíz megszerzett pont áll a neve mellett, kétszer kikapott, egyszer döntetlent játszott, a maradék három mérkőzésen győzött, méghozzá imponáló játékkal. Úgy fest azonban, hogy a fentebb már említett „közegnek” mindez nem elég, a Videoton mögött rejlő potenciáltól többet vár mindenki, főleg úgy, hogy két közvetlen rivális is hibátlan mérleggel vezeti jelenleg a bajnokságot.

Utánanéztem kicsit, egy esztendővel ezelőtt hat mérkőzésen 11 pontot hozott a Videoton, és a tabella harmadik helyén állt, mindezt úgy, hogy zakózott az Oláh Gábor utcában (Debrecenbe egyébként sem nyerni járnak a fehérváriak), döntetlent játszott Siófokon (ez idén is összejött), valamint nem sikerült hazai pályán két vállra fektetnie a Prukner László keze alatt még csak formálódó Ferencvárost.

Mindezt úgy, hogy a nyári átigazolási szezonban magyar szinten csillagászati összegek fordultak meg, hét számjegyű euróért érkezett a Manchester Unitedet is megjárt Djordjics, valamint Mutumba, Gosztonyiért egy szekérderéknyi pénzt fizettek az MTK-nak, Vaskó sem lehetett túlságosan olcsó, hogy aztán Bozsovicsról, a montenegrói válogatott és a Partizan első számú portásáról ne is beszéljek. Korábban érkezett Lipták, Alves és Nikolics, és bár feltételezhetően nem robbantott bankot Mezey mester az átigazolások tető alá hozása érdekében, annyi bizonyos, magyar szinten nem kis pénzek röpködtek. És akkor még a fizetésekről, a juttatásokról, amelyekről számtalan pletyka keringett országszerte, nem is beszéltem. Konkrétumok híján nem is igen tenném, maradjunk annyiban, Fehérváron igencsak megéri futballozni mostanság.

Egy éve tehát úgy indult a szezon Fehérvárott hat meccsből három győzelemmel, hogy néhány hónappal előtte jóval több mint egymilliót tapsolt el a klub igazolásokra - euróban. Mégsem sikerült a rajt, egy nem sokra taksált Maribor (később mondjuk két játékosukat is elvitte a Palermo alapembernek) nevetve ejtette ki a Mezey-gárdát az európai kupaporondról, Siófokon majdnem megégett a csapat, aztán pedig a Ferencváros és a Debrecen is kibabrált Elekékkel.

Hogy miért mesélem el mindezt most, egy évvel az események után? Mert akkoriban én egyetlen olyan hangot sem hallottam, hogy Mezey Györgyre nem lenne szükség, hogy ennyi pénzből hat meccsből hatot kellett volna nyerni, és kisöpörni a szlovénokat az Európa Ligából. Pedig valljuk meg, lett volna némi alapja.

Ezzel szemben idén, amikor egyetlen érkezőre költött csak pénzt a klub (Mitrovicsért kapott magyar szinten nagy pénzt az Újpest), egy szinte teljesen koppintott szezonkezdet után mindenfelől csak károgást hallani. Vajon miért bántóan kettős a mérce?

Megmondom. Az okot úgy hívják: Paolo Sousa.

Persze vele sem az a baj, hogy éppen Paolo Sousának hívják - a gond, az, hogy külföldi. Hogy portugál, aki nem mellesleg jól beszél még négy világnyelvet, és aki nem mellesleg olyan helyeken dolgozhatott, ahová az elmúlt húsz esztendőben jó, ha két magyar edzőnek sikerült eljutnia. Úgy, hogy mindössze negyven éves.

Ő az ok, ő a bűnbak, aki csípi az itthoniak szemét, aki miatt manapság egyszerűen sikk szidni a Videotont, a játékosokat, a tulajdonost és úgy általában mindenkit, akinek bármilyen köze van a fehérvári futballcsapathoz. Hallani, alig pár hónap múlva már nem lesz itt a portugál tréner, „megeszi, felfalja majd a közeg”. Mit mondjak, tanulságos.

Most már csak azt kellene tisztába tenni, hogy mit is értünk ez alatt a bizonyos közeg alatt. Miért van az, hogy BEK-győztes edzők hullanak atomjaikra, amint ráülnek a különösen ingatag magyar kispadokra? Miért van az, hogy aki jó a holland élvonalba (Utrecht, Feyenoord), az nálunk egy közönséges kontár, akinek még az sem jutott el az agyáig, hogy a fociban az nyer, aki egyszerre több csatárral képes felállni egy mérkőzésen? Miért van az, hogy aki megfelelt a Barcánál, az Ajaxnál, akit külön rendelésre hívott a Chelsea, az nálunk megbukott, mert nem volt képes bajnokságot nyerni az MTK-val? Miért van az, hogy nálunk senki sem felel meg?

Az utolérhetetlenül magas szakmai színvonalat talán (tapintatosságból) felejtsük el, és ne fejtegessük - és tegyünk ugyanígy a honi edzői kar magas fokú képzettségével is, ami egyszerűen reménytelen versenyre készteti a külföldről érkező kollégákat. Marad tehát az egyetlen védhető indok: a „magyarfutball” (egybe, kisbetűvel, bizony) külön sport, a labdarúgástól illik, és kötelező is elkülöníteni. A külföldi edzők magyarországi bukásának oka pedig nem más, minthogy ők labdarúgóedzőként szerződtek kicsiny hazánkba, mintegy gyanútlanul, nem tudva, hogy a honi NBI-es csapatok mindegyikénél speciális képzést kapó „magyarfoci”-edző munkálkodik.

Én viszont éppen ezért szeretem Paolo Sousát. Mert labdarúgóedző, és mert a csapatával valódi futballt szeretne játszatni - amellett persze, hogy nyer. Már amikor híre ment, hogy ő lesz a Videoton trénere, hangoztattam: nem tudom mire van jobban szüksége; sajnáljam, vagy féltsem. Most úgy látom, inkább utóbbit kell, mert a végén még őt is felfalja az a bizonyos közeg. Úgy, hogy egy jelentősen átalakult csapattal mindössze egyetlen ponttal szerzett kevesebbet, mint elődje (aki később bajnok lett), miközben negyedannyi pénzt nem költhetett játékosokra.

Ja, és a legfontosabb: úgy, hogy ő nem is ismeri azt a bizonyos „közeget”.

Az embernek már-már Jenei Imre képe rémlik fel: ő volt talán az első, aki külföldről jött, igaz magyarként, és hozta magával a profizmust, a szakmaiságot, a modernitást és a tudatosságot. Látta, tudta, hogy más a „közeg”, hogy a körülmények a nihillt idézik, mégis hitt benne, bízott benne, hogy ő majd itt kialakítja a maga kis szigetét, amely önálló fénnyel ragyog a magyar futball koromsötét egén.

Nem sikerült neki.

Hogy miért, mai napig csak találgatjuk. Azt talán, illendőségből most hagyjuk, hogy nem értett a futballhoz - mint ahogyan talán, illendőségből hagyni kellett volna a kései utódoknál, Kuuselánál, Matthäusnál, Koemannál, vagy épp Henk ten Caténál is. Már csak azért is, mert ez nem több oktondi gyanúsítgatásnál - ráadásképp pedig nem is igaz.

Paolo Sousa igenis ért a futballhoz. Nem csak nézi, látja is a mérkőzéséket, hat mérkőzést követően már látszik a keze munkája a csapat játékán, tudatos játékelemeket használ, a támadójáték minőségi szintet ugrott, húsz-harminc percig élvezetes, európai futballt nyújt a Videoton. Arról szerintem kevéssé tehet ő, hogy Gosztonyi húsz, Nagy Dániel pedig huszonhat éves korára is megmaradt félórás játékosnak; hogy a válogatott védelem ötpercenként felváltva bakizik mind nagyobbat és nagyobbat; és azért sem őt venném elő, amiért a tavaly majd minden meccsén gólt szerző Alves két és fél méterről bombáz az égbe. Ilyen, rossz forma, pillanatnyi gyengeség, egyéni hiba mindig is volt, mindig is lesz - attól még az edző nem lesz rosszabb, felkészületlenebb vagy éppen hozzá nem értőbb.

Pláne semmi köze ehhez az úgynevezett „közegnek”.

Hagyjunk időt Paolo Sousának. Hagyjunk végre egy külföldit dolgozni, ismerjük el, hogy valószínűleg mindannyiunknál többet tud a futballról - már csak azért is, mert ő Ottmar Hitzfeldtől és Marcello Lippitől tanulta a szakmát. Bízzunk benne, hisz „mi” hívtuk ide, hogy segítsen nekünk, hogy végre valahára valami kis sikert is fel tudjon mutatni labdarúgásunk. Ideje leszámolni az álomvilággal: a magyar futball gyenge, a magyar játékosok zöme gyenge, a magyar edzők zöme a nemzetközi mércéhez viszonyítva gyenge. Mert állíthatjuk az ellenkezőjét, hangoztathatjuk bőszen az ellenérveket, de az eredmények mást mutatnak.

Mégpedig azt, hogy ránk fér a segítség. Hagyjuk magunkat egyszer végre megmenteni.