Szombaton délután kevéssel három óra előtt megszületett a magyar küldöttség negyedik aranyérme. Nem tőlük remélték, jóval inkább a végül ezüstöt szerző Kozák Danutától, a vb-újonc Tóth Dávid-Kulifai Tamástól vélhetően tisztes helytállást vártak - bár az előfutamukat megnyerték, egyenes ágon jutottak a fináléba, és ők érmet ígértek. A döntőben aztán remek, érett versenyzéssel, fantasztikus hajrával meglepték a mezőnyt, no meg a sportvezetőket, szurkolókat is. Talán csak edzőjük, a háttérben meghúzódó Fábiánné Rozsnyói Katalin sejtette, hogy nagyot robbanthatnak fiai. A döntőt a sajtószobából néztem végig, de az eredményhirdetésnél már rohantam a lelátóra. Bár én sohasem sportoltam, és csak halvány sejtéseim vannak arról, mekkora áldozatokkal, milyen lemondásokkal jár egy élsportoló élete, ott, akkor azt éreztem, ezért a pár percért megéri. A hangulat félelmetes volt, közönség tombolt, hosszú percekig éltette a hősöket. Aztán, amikor a Himnusz után a rendező az Induljon a banzáj című slágert indította el, elszabadult a pokol, és beindult a banzáj. Igen, Kovács Kati a sportág élő legendája, 31. vb-aranyát nyerte a Maty-éren, igen, Csipes Tamara és Kozák is duplázott, de engedtessék meg, hogy én ezt a két szerény fiatalembert emeljem ki a magyarok közük, aki örökre felejthetetlen pár perccel ajándékoztak meg. Köszönjük fiúk, remélem, egy év múlva Londonban hasonló élménnyel leptek meg minket!