Taktikai Zóna

Menekülés a múltba - a Barca és a WW-rendszer

  • Kele János
megosztom

Közhiedelem szerint a Barcelonának van a legnehezebb dolga a modern futballban – hisz ellenük általában mindenki körömszakadtáig védekezik, tíz emberrel bekkel, henteseket szabadít Messire és Xavira, valamint elreteszeli a gólvonalát. Az eredményeken és a lőtt gólok számán ez mégsem látszik, de vajon miért? A válasz, mint napjaink taktikai elemei esetében oly sok esetben, most is a múltban keresendő.

Barcelona sikerek

A 4-3-3 valójában nem is 4-3-3

A recept, látszólag, egyszerű. A Barcelona, hogy megtörje a mélyen védekező, kapujukat élet-halálra védő csapatok ellenállását, mindkét szélső védőjét felküldi a középharmadba, így próbálván meg emberfölényt kieszközölni a támadásoknál. Első hallásra egyszerűnek tűnik, de gondoljunk csak bele: attól, hogy sokan vannak elöl és kevesen hátul, még nem kellene szinte minden mérkőzést kapott gól nélkül lehozva simán nyerniük. Van itt valami nagyobb titok, valami mélyebb gondolat, ennek megfejtése pedig némiképpen bonyolultabb összefüggések feltárását igényli.

Azzal, hogy a Barcelona két szélsőhátvédje az esetek túlnyomó többségében több időt tölt az ellenfél térfelén, mint a sajátján, a katalán csapat formációja az első hallásra igencsak különösnek tűnő 2-3-2-3-ra kezd hajazni. De gondoljunk csak bele, a futball, különösen a taktika világa nem egysíkú gondolkodást igényel – ha előrerendelek egy játékost, valakit hátra kell vonnom a helyére. Ha több támadófeladatot adok valakinek, akkor azzal egyidejűleg valaki másnak kell többet védekeznie. Fordított arányosság; talán rémlik még az általános iskola felső tagozatos matematika óráiról.

Arról már volt szó sorozatunkban, hogy miképpen és miért is vált elavulttá a háromvédős rendszerek túlnyomó többsége – ismétlésként csak annyit hangsúlyoznék, javarészt a klasszikus 4-4-2 és a kétékes rendszer visszaszorulásának és az egycsatáros játékrendszerek fokozatos erősödésének volt köszönhető a változás. A háromvédős rendszerek bár eltűntek, az edzők többsége nem volt hajlandó beletörődni abba, hogy szélsőhátvédjeik elveszítik jelentőségüket a támadójáték szempontjából, ezért lázasan elkezdtek dolgozni egy olyan megoldáson, ami lehetővé teszi támadó szélsőbekkek használatát úgyis, hogy közben a csapat nem veszít védekezése stabilitásából.

Az új évezred hajnalán, a 4-2-3-1 fokozatos fejlődésével és csúcsra járatásával egyidőben jelentek meg előbb az ellentétes lábú szélsők, majd kicsivel később az úgynevezett inverted wingerek. A Barcelona az utóbbi játékrendszert alkalmazza, többnyire Pedróval a jobb-, Villával a baloldalon – egy ilyen szisztémában pedig különösen fontos az előbb emlegetett kérdéskör megoldása, vagyis az, hogy a szélsőhátvédek folyamatosan részt tudjanak venni a támadásépítésben, miközben a csapat védekezési potenciálja nem csökken.

Mivel az inverted wingereket alkalmazó csapatok szélsőjátéka elsősorban nem távoli lövésekre, és nem is klasszikus beadásokra apellál, hanem inkább direkt szándékból támadja a kaput a két szélső által, a szélsőbekkek nem csupán kiegészítő szándékkal jelennek meg az ellenfél térfelén. Ilyen játékszisztéma esetén ugyanis a két szélső első szándékból a kaput támadja, többnyire az ellenfél szélső-és középhátvédei közötti folyosóba való belépéssel. Jól látszik tehát, ennek a folyosónak a minél szélesebbre való nyitásán áll vagy bukik a támadójáték – kulcsfontosságú tehát, hogy a szélsőhátvédek konstans veszélyt jelentve állomásozzanak az ellenfél térfelén, és minél jobban széthúzzák a mezőnyt, könnyebbé téve a betörést az esetenként akár nyolc-tíz méter szélesre is nyíló folyosóban.

Barcelona felállás élőkép
A Barcelona labdabirtoklása esetén előszeretettel alkalmazza a 2-3-2-3-as rendszert - ezen a képen a hátsó traktus 2-3-ma rajzolódik ki gyönyörűen.

 

A fentebb elmondottak miatt különösen fontos tehát Daniel Alves szerepe a Barcelona játékában – a brazil szinte alig tartózkodik a Barcelona térfelén, folyamatosan Pedro mellett állomásozva tartja sakkban az ellenfél vonal melletti védőjét. A sebessége szinte utolérhetetlen, emberfogással tehát öngyilkosság ellene védekezni ; marad a terület védése, ami viszont jókora csapás annak a csapatnak, amely szűkíteni szeretné a védekezését. Az eredmény: nyolc-tíz méteres folyosók a szélső-és a középhátvédek között, folyamatos betörések Villától és Pedrotól, könnyebb összjáték Messinek, vagy épp Xavinak. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy Iniesta mennyivel könnyebben tudja előadni menetrendszerű szlalomjait, amivel helyet csinál a mögüle, vagy mellőle érkező társaknak is.

Az alap elgondolása mellé a Barcelona társítja a saját és a modern futball gyökereiből táplálkozó diagonális formáció iránti elkötelezettségét is: ha tehát Alves fent poroszkál, a balhátvéd (legyen az Maxwell vagy épp Adriano) a saját térfelén marad, és gondoskodik arról, hogy legalább három védő vonalban védje a saját térfelét. A Barcának jó ez így, hiszen kellően gyors hátvédekkel rendelkezik, Adriano elég mozgékony ahhoz, hogy besegítsen középre, Piqué és Abidal pedig gond nélkül tudja megakadályozni, hogy az Alves mögé belövöldözött, rendszerint pontatlan labdák nagyobb zűrt okozzanak.

Van persze olyan eset is, amikor a katalánok kénytelenek mindkét szélsőhátvédüket az ellenfél térfelén bevetni – ennek a taktikának a gyakorisága voltaképpen csakis attól függ, milyen gyakran találkoznak szembe olyan ellenfelekkel, akik rendkívül mélyen, szinte a saját tizenhatosukon kívánják meghúzni a védelmi vonalaikat. Ilyen esetekben ugyanis létfontosságú, hogy széthúzzák a pályát, kicsivel tágabbra nyissák a játékteret, így elősegítve például az egyszerűbb, gyorsabb és hatékonyabb súlypontáthelyezést. Hátul persze ilyenkor sem szabad teljesen kinyílni, ám Sergio Busquets mobilitása, és komplexitása révén ilyenkor is gond nélkül tudják hozni a mozgékony, már-már valószínűtlenül gyors háromhátvédes játékot.

Foszlányok a múltból

Az előzőekben leírtakban persze a világon semmi új, vagy éppen forradalmi nincsen. A közelmúltat vizsgálva a Sahtar Donyeck ugrik be, ahol Darijo Srna és Razvan Rat rohangált fel a vonal mellett, miközben Mariusz Lewandowski gond nélkül helyettesítette őket hátul; de Luis Felipe Scolari is sokat használta Obi Miklet harmadik középhátvédként, amikor Bosingwa és Cole is előreporoszkált a Chelsea-ben, mint ahogyan Yaya Touré középhátvédként való játszatása is hozzájárult ahhoz, hogy a Barcelona 2009-ben a földdel tegye egyenlővé a Manchestert a BL-döntőben. A hagyomány tehát adott volt, csak hasznosítani kellett a játékrendszer sajátosságainak szempontjából is.

És az igazat megvallva, lassan egy egész trend kezd kibontakozni ezekből a kezdetben meglehetősen elszigetelt próbálkozásokból. Mexikó már így játszott a tavalyi világbajnokságon, Chile próbálgatta ezt a Copán és Dél-Afrikában is, de akkor úgy látszott, az egész megmarad kuriózumnak, a kis csapatok bájos próbálkozásának, mellyel menetrendszerint megpróbálják eltüntetni a meglévő tudáskülönbséget és a maguk javára billenteni a mérleg nyelvét. Mexikó Anglia ellen barátságos meccsét, és Chile Copán mutatott alakítását elnézve (és hozzátéve Gasperini munkásságát is) azonban úgy tűnik, az elképzelés nem elvetélt ötlet csupán.

A mexikói rendszer alapja például az, hogy a csapat bámulatosan gyorsan képes 4-3-3-ból 3-4-3-ra váltani. És nem csak a felnőtt válogatott, az U17-esek valami hasonlóval verték tönkre az ellenfeleket a világbajnokságon, az olimpia csapat valami hasonlót próbálgatott a Copán, és az U20-as csapat is Toulonban. Akármelyik együttest is nézem, ugyanazt a tökéletesen megkomponált rendszert látom, ami leginkább egy 2-3-2-3-ra hajaz – ez pedig voltaképp a harmincas évek nagysikerű WW-formációja, az a rendszer, amivel Vittorio Pozzo egymást követően két világbajnokságot is megnyert Olaszországnak (1934, 1938).

Pozzo, egy rendszer atyja

Nehéz elképzelni, de az igazság az, hogy a harmincas években a futball fejlődését új pályára terelő Vittorio Pozzo, egészen az 1910-es évekig nem is került közelebbi kapcsolatba a futballal. Ahhoz, hogy ez az áldatlan helyzet megváltozzon, hősünknek Angliába kellett utaznia, ahol egy gyapjú-manufaktúra munkásaként kereste a kenyerét. Szabadideje viszont bizonyára volt elég, hiszen Yorkshire és Lancashire minden egyes kis- és nagyvárosát végigjárta, jellemzően futball-meccseken múlatva idejét. Ekkor szeretett bele egy életre a Manchester Unitedbe, és annak legendás védelmébe, melyet Dick Duckworth, Charlie Robert, és Alec Bell alkotott. Igazi olasz gondolkodóként rögvest felkeltette figyelmét, hogy Vörös Ördögök védelme egészen más taktikai elvek mentén játssza a játékot, mint a szigetország többi csapata. Pozzo számára világossá vált, hogy mi is egy középhátvéd feladata a futballpályán: úgy vélte, mindenkinek a Roberts-féle futballt kellene játszania, amely a szélek felé küldött, hosszú, nagy ívű passzokon alapult.

A gondolat valósággal gyökeret vert a fejébe, és alapjává vált minden, később a futballról alkotott elképzelésének, teóriájának. Gyakorlatilag minden ennek a gondolatnak rendelet alá, még akkor is, amikor 1924-ben kinevezték az olasz válogatott szövetségi kapitányává – ebbéli minőségében pedig végre hozzá is láthatott, hogy saját, akkorra már továbbfejlesztett elképzeléseit a gyakorlatban is megvalósítsa.

Azzal kezdte regnálását a squadra azzurra kispadján, hogy kihagyta a csapatból Fulvio Bernardinit, a római tömegek ünnepelt hősét – a játékos bűne az volt, hogy középhátvédként inkább cipelni, dajkálgatni szerette a labdát, mintsem minél gyorsabban „kiutalni” azt egy előrébb helyezkedő játékosnak.

Pozzo végül egészen odáig ment a változtatásokban, hogy teljesen átértelmezte és elvetette az addig szinte kizárólagosnak számító WM-rendszert, melyet jóbarátja, az Arsenalnál dolgozó Herbert Chapman álmodott meg, a lesszabály 1925-ös módosítását követően. A WM-formáció lényege az volt, hogy a center-half hátrébb került, és egy az egyben az ellenfél középcsatárának megfogása, kaputól való távol tartása lett a feladata. Pozzo azonban felismerte, hogy bizonyos körülmények között a hátrazavart centerhalfnak (ami a közhiedelemmel ellentétben nem a középhátvédet jelentette ebben az időben), támadó feladatokat is magára kell vállalnia.

A WW-rendszer
Vittorio Pozzo világbajnokságokat nyert a WW-rendszerrel - a szisztéma kulcsfigurája Monti és Meazza voltak.


Már csak annyi volt a feladata, hogy találjon egy megfelelő embert a posztra – persze, ha ezt vesszük, hogy egy olyan embert keresett, aki határozottan tud védekezni, és nagy meggyőződéssel, okosan támadni, láthatjuk, nem is olyan kis része maradt még hátra a munkának. Kapóra jött azonban neki, hogy a Juventus 1931-ben leigazolta a világbajnoki ezüstérmes argentin válogatott centerhalfját,Luisito Montit. Monti egyike lett az olasz futball oriundijainak, vagyis azoknak a játékosoknak, akik Dél-Amerikából érkezve később azúrkék mezbe is bújhattak. Monti azonban már 30 is elmúlt, mire a Juventusba igazolt, éppen azért a kor szokásainak megfelelően kissé elhízott, és köszönhetően annak, hogy több hónapig magányosan edzett, a gyorsasága is megkopott. Cserébe viszont rendkívüli állóképességre tett szert, hihetetlenül erős volt, vagyis pontosan azokkal a képességekkel rendelkezett, amire Pozzo rendszerében szükség mutatkozott.

Monti lett tehát az olasz futball első centro medianója (angolul halfway house, vagyis félúton „hazafelé”). A feladata kettős volt: egyrészt meg kellett állítania az ellenfél középhátvédjét, ha a csapata elvesztette a labdát, és védekezni kényszerült; másrészt viszont ki kellett lépnie a mai értelemben vett védősorból akkor, ha a támadáson volt a sor. Igazság szerint tehát nem lett belőle „harmadik hátvéd”, viszont mélyebben játszott, mint egy centerhalf, és a feladatköre is sokrétűbb volt. Ő volt a legfontosabb fogaskereke Pozzo 2-3-2-3-mának, vagyis annak a rendszernek, amelyet manapság már csak WW-formációként ismer a világ.

Nincs már új a nap alatt?

Arra kell tehát rádöbbennünk, hogy amit manapság hatalmas, és történelmi újításnak vélünk, az valójában már a harmincan években bevett és sikeres dolognak számított. Hogy egy közhellyel operáljak: vajon nincs már új a nap alatt? Véleményem szerint teljesen új már aligha, bizonyos finomítások újraértelmezések kerülhetnek elő, de ezen ne lepődjünk meg: a taktika, a játékelmélet ugyanúgy ciklikusságot mutat, mint sok minden más a világon, gondoljunk csak a közgazdasági elméletekre. Vagy épp arra, milyen előszeretettel hangoztatjuk, hogy a történelem ismétli önmagát.

A múlt árnyai, tanulságai és eredményei néha fel-fellobbannak a jelenünkben is. Újraértelmezve, újrafeltálalva kapunk meg bizonyos játékelemeket a múltból, s ilyenkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy valami forradalmi ötlettel állunk szemben – pedig dehogy. Mexikó, vagy éppen a Barcelona taktikája egyértelmű hasonlóságot mutat Pozzo világverő olasz válogatottjáéval, már ami a háromfős védelmet és az abból való gyors átmenetet illeti.

A háromvédős rendszerek folyamatosan azzal küzdenek, hogy mit tegyenek akkor, ha egyetlen egy csatár van csak az ellenfélnél a pályán, hiszen akkor két teljesen felesleges védőjük ácsorogna a saját tizenhatosuk előterében. Ilyenkor persze az egyik középhátvéd felléphet a középpályára, viszont ki tudja, a hátul maradók vannak-e olyan erősek, gyorsak, mobilisek, hogy kezelni tudják a rájuk rakódó terhet? Sok edző ilyenkor inkább a biztonsági megoldást választja, elveti a háromvédős szisztémát, és csatasorba állít egy középpályást. A Barcelona és a mexikói válogatott kínálja azonban a modern megoldást: ők végre nem egy középhátvédet akarnak középső középpályásként (holding midfielder) alkalmazni, hanem megfordítják a relációt: a holding midfielderből lesz szükség esetén középső bekk.

Mexikó felállás
A mexikói-formula: Attól függ honnan nézem. Lehet 4-3-3, 3-4-3, vagy éppen WW-re hajazó 2-3-2-3 is.


Persze valamilyen szinten túl már butaság párhuzamokat keresni Pozzo és Guardiola rendszere között. Nem szabad elfelejtenünk, mennyire sokat változott a futball a harmincas évek óta, mennyivel nagyobb a sebesség, mennyivel képzettebbek a játékosok egyénileg, mennyivel komplexebb játékra képesek.  A Barcelona igazi titka a könyörtelen letámadás, az, hogy csak pillanatokra veszítik el a labdát, és, hogy több labdát szereznek az ellenfél térfelén, mint a sajátjukon. Pozzo korában a letámadás, és a csapdázás, pláne az ellenfél térfelén, még javarészt ismeretlen fogalom volt, ez pedig alapvető különbséget tesz a rendszerek között – majdhogynem összehasoníthatatlanná is teszi őket végeredményben.

A letámadás mellett az inverted winger is ismeretlen fogalom lett volna Pozzo számára; az ő szélsői, Orsi és Guaita a vonal mellett kezdték a meccset, és ott is fejezték be. De az olaszok középcsatára Schiavio is meg lett volna lepve, ha arra kéri edzője, hogy mozogjon ki a szélek felé, vagy éppen lépjen vissza labdákért – látnunk kell, az akkori futball alapvető értékeiben különbözött a maitól. Mégis, az akkor ügyes húzásnak számító ötlet még ma is beválik: hiába más a környezet, a miliő, az elméleti háttér.

A WW-rendszer igazi előnye egy olyan csapat számára, amelyik a folyamatos labdatartásban hisz, egyértelmű: összefonódó háromszögeket, egymáshoz közel helyezkedő, kreatív játékosokat biztosít, ezzel pedig megkönnyíti a labdakihozatalt, a támadásépítést. Busquets például, akit nyugodtan nevezhetünk a modern idők Montijának, elsősorban azért húzódik vissza Piqué és Puyol közé, hogy a Barcának ne kelljen felemelnie a labdát, hanem a földön tartva, rövid passzokkal mehessen át fokozatosan támadásba. A rendszer ellen igazándiból csak egy olyan 4-4-2, vagy 4-2-3-1 lehet hatásos, ahol az árnyékék, vagy az irányító emberfogással próbálja semlegesítni Busquetset, és folyamatos letámadással igyekszik megkeseríteni az életét. Ilyenkor persze Busquets még mindig megteheti, hogy szinte visszamegy harmadik középhátvédnek, hogy Puyollal, és Piquével keresse az összjátékot, miközben bízik abban, hogy az ellenfél játékosa a saját tizenhatosára már nem követi – de láttuk azt is a Real elleni Szuperkupa-döntőn, hogy mennyire nehéz pontosan passzolnia Busquetsnek akkor, ha folyamatos emberfogással és letámadással próbálják kivenni a játékból.

Voltaképpen azonban mégis azt kell mondanom tehát, hogy a Barcelona nem klasszikus WW-rendszerben játszik, csak éppen használja néhány elemét annak a bizonyos formációnak, amely a harmincas években tönkreverte a világot. A taktikai rajzokon a katalánok szisztémája 4-3-3-nak, vagy legrosszabb esetben is 4-1-2-3-nak van feltűntetve, és jól is van ez így – még akkor is, ha a hőtérképes elemzések kendőzetlenül bizonyítják, legtöbbször 2-3-2-3 a felállás. A Barcelona tehát WW-szisztémában éri el a sikereit, de már közel sem úgy felhasználva a rendszer tulajdonságait, ahogyan azt Pozzo annak idején megálmodta.

Források:                Jonathan Wilson: Are Barcelona reinventing the WW-formation?

                               Jonathan Wilson: Inverting the Pyramid

                               Jens Bangsbo: Soccer systems and strategies

                               The Football Express: Italy’s 2-3-2-3

Ne feledjétek, még mindig támadunk facebookon, a maihoz hasonló ínyencségekkel. A link: http://www.facebook.com/#!/pages/Taktikai-Z%C3%B3na/198093226921514

Lájkra fel!

megosztom