Taktikai Zóna

Egy játékrendszer tanulságai - verhetetlen-e a Barca?

  • Kele János
megosztom

A futball örök tanulsága, hogy nincsen verhetetlen rendszer. Bármihez is kezdj, bármennyire is keményen dolgozz, bármennyit agyalj és gyakorolj is, tökéletes futballcsapatot, hibátlan formációt, és verhetetlen játékrendszert nem alkothatsz. A futball evolúciójának idestova több mint 160 esztendős története tehát voltaképpen nem több, mint a tökéletes állandó keresése, tudva azt, hogy csillagos ég, a határ, a verhetetlenség mítosza sohasem érhető el. Ennek a jelenségnek a taglalása, értelmezése, magyarázata viszont mindig érdekes lehet – különösen, ha éppen van olyan futballcsapat, amelyik megközelíteni látszik azt a bizonyos elérhetetlen zenitet.

Guardiola
Annyira talán még senki sem temette mélyre a hetedik osztályos fizika tankönyvét, hogy ne emlékezne az erő és ellenerő newtoni törvényére – ami, ha jól tévedek éppen a harmadik volt a nagy angol fizikus által kidolgozott tételek sorában. Ez a bizonyos harmadik nagy igazság azonban annyira jól sikerült, hogy gyakorlatilag az élet minden területére ráhúzható, legyen bár szó sportról, erkölcsi tartásról, munkahelyi feszültségről, vagy fejlődéstörténeti kérdésekről.

Egy erő hatásával egyidejűleg ugyanis mindjárt fellép valamilyen ellenerő is – a fizika törvényét futballszakmailag ott kell kissé helyesbítenem, hogy nyilván kis idő elteltével. 2009-ben Pep Guardiola érkezésekor még úgy tűnt, a Barcelona szokatlanul nagy bajban van, a játékoskeret ezerfelé húzott, az öltöző forrongott, a drukkerek elüldözték a sikerkovács Rijkaardot, Messi sérülésekkel küzdött, Ronaldinho pedig elveszítette régi önmagát.

És ekkor jött a tulajdonképpeni csoda – soha jobbkor, szokás mondani.

A Barcelona az azóta már ezerszer elemzett, sok százszor megénekelt, és lerajzolt taktikájával hódoltatta a világot, a BL döntőjében a korszak kiemelkedően legerősebb Unitedjét pofozva pirospozsgásra. Akkor még csak sejtettük, amit ma tudunk: futball-történelmi jelentőségű fejlődés tanúi vagyunk, a modern futball sorsa dőlhet el ezekben az években.

Fontos azonban tudni azt, is, hogy a Barcelona játékrendszere nem volt változatlan az elmúlt három Guardiola-évben sem. Ne feledjük Messi a szélen kezdett, csak az előző szezonban lett belőle végképp és megmásíthatatlanul ál-kilences; Iniesta robotolt eleinte a balszélen is, csak Pep első szezonjának közepére lett meg a tökéletes helye a rendszerben (bővebben itt); Pedro és Villa szereplésével csak az előző évadban sikerült tökélyre fejleszteni az inverted wingeres játékot. Villa és Pedro ugyanis nem a lövőhelyzetet keresi, amikor befelé tör, sőt, mi több, még csak nem is a tizenhatos vonalával párhuzamosan cselezi magát be a pálya közepére - ők inkább első szándékból, direkten a kaput támadják, és gólszerzésre törnek. Szemben pl. Robbennel, aki szintén ellentétes lábú szélső, viszont ő inkább lő távolról, mint hogy betörtjön a tizenhatoson belülre.

Aki tehát azt vallja, hogy a Barcelona három éve ugyanazt adja elő, nem változtat, nem javul, nem fejlődik, az nagyot téved.

Éppen azért olyan nehéz őket megverni, mert képesek megújulni szezonról szezonra, ha apránként is, de lépnek egyet előre a futball-evolúció járatlan ösvényén – így pedig mindig marad egy faktor, amelyet az ellenfelek nem ismernek, következésképpen képtelenek rá megfelelő módon felkészülni.

De ne legyünk naivak: eddig egyetlen rendszer sem maradt örökre a futballvilág csúcsán, lett légyen is az bármennyire tökéletes, vagy éppen sebészi pontossággal kidolgozott. Arrigo Sacchi milliméterre pontosan megtervezte minden játékosa helyezkedését, csapatát rendszeresen 5 a 7 ellen játszatta az edzéseken, hogy értékeljék a centiméterek szerepét a futballpályán – de a világverő Milan hosszas uralkodás után mégis letűnt. Valerij Lobanovszkij már a hatvanas években számítógépes programmal analizálta a játékot, közösen dolgozva a szentpétervári egyetem matematika tanszékével analizálta a mérkőzéseket minden egyes pillanatot, történést, tudományos alapon megközelítve – mégis, a nagy áttörés elmaradt, a szovjet csapat ’88-ban nem nyert EB-t, a Dinamo Kijev megállt a KEK-sikereknél.
A magyar Aranycsapatnak csodájára járt a világ, kuriózumnak számítottunk a futballvilágban (évekkel  előztük meg korunkat), aztán legyőzettettünk. Ugyanígy a Rinus Michels vezette Hollandia, hiába fújja minden laikus taktikai szakértő betéve, hogy a mostani játékrendszerek alapja is az Ajax-féle totális futballra vezethető vissza.

Letámadás
A totális futball öröksége: a Barca több labdát szerez az ellenfél térfelén, mint a sajátján.

A futballban nincsen olyan formáció, nincsen olyan taktika, nincs olyan stílus, amely előre garantálja a győzelmet, a verhetetlenséget. Talán ettől is olyan szép ez a játék.

És ettől fejlődik napról-napra évről évre folyamatosan: hol kicsit visszanyúl az időben, hol előre mutat, hol csak épp újraértelmez valamit – ahogy Varga Zoltán tartotta: „Átveszed, passzolsz, futsz, adod és kapod… Mindig ugyanaz a játék, mégis mindig más, mert folyton változik benne, és folyton változtat rajta maga az ember, testi ügyessége, értelme és érzelmei szerint. Nagyszerű érzés uralkodni a labdán, meglátni valamit a térben és ráérezni, mennyi minden függ az időtől.”

És éppen ezért mondható az is biztosra, hogy a Barcelonát valaki le fogja győzni, meg fogja előzni, lesz egy edző, amelyik magasabb szintre kerül, aki végül megtalálja azt a rendszert, amely egyszerre erősebb fizikálisan, egyszerre labdabiztosabb, egyszerre támad ellenállhatatlanul, és védekezik feltörhetetlenül. Ha kell visszalép hozzá az időben negyven évet, újraértelmezi Maslov, Rocco, vagy épp Herrera életművét; ha kell, ötvözi ezeket a Michels és Lobanovszkij-féle felfedezésekkel, a totális játékelemekkel, a letámadás művészetével; és ha kell, olyan kevéssé ismert és méltatlanul elfeledett szakemberek játékfelfogásából merít ihletet, mint Borisz Arkagyijev, Stan Cullis, vagy éppen Herbert Chapman.

Most, hogy immáron három esztendeje nézzük, látjuk, és elemezzük szinte hétről-hétre a Barcelona könyörtelen dominanciáját a futballban, rendelkezünk annyi tapasztalattal és információval, hogy megkíséreljük megjósolni Guardiola-féle taktikára mért ellencsapások irányát és tendenciáját. Tehát azt, hogy mivel próbálkozhat Mourinho, miben mesterkedik Villas-Boas, és mi bujkál a vén ravaszdi, Ferguson fejében.

Az egyszerűség kedvéért most mindössze néhány meccsel foglalkozom behatóbban – azokkal a meccsekkel, ahol a Barcelona ad1: szerencsének is köszönhetően nyert csak, ad2: veszített, vagy igencsak keményen meg lett szorítva. Így maradhat ki a fentebbi felsorolásból a két Manchester United ellen sikeresen megvívott BL-döntő, és az a bizonyos Arsenal elleni 4-0 – hiszen ezekből arra vonatkozóan nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket, hogy akkor most, hogyan is győzhető le a Barcelona.

2009-ben még olybá tűnt, egyszerűen fizikai csatára kell kényszeríteni a katalánokat, könyörtelenül beállni bekkelni, ha kell tíz emberrel is, visszarohangálni a széleken, keményen becsúszni, vállal lökni, távolról lőni – és mindezt olyan sebesség mellett, hogy a Barcelona ne tudja békésen dajkálgatni a labdát, és lassan szövögetni a támadásait. A Hiddink-féle Chelsea mesterien űzte a pattogós, sokmozgásos, intenzív védekezésen alapuló kontrajátékot a BL elődöntőjében, Xavi eltűnt a pályáról, Messit levették a szélről, Iniesta belefulladt a mezőnybe, Eto’o nem kapott labdát. Hozzá kell persze tennem, Guardiola korai Barcája a mainak csak halvány mása volt, sem a csapatjáték, sem a rendszer nem volt még olyan gördülékeny és letisztult, mint manapság.

Letámadás
A Barcelona letámadása a gyakorlatban: 3 az 1 ellen, teljes K.O., biztos labdaszerzés

Egy évvel később, talán éppen a 2009-es hiányosságokból tanulva, érkezett egy vérbeli center Katalóniába, Zlatan Ibrahimovics személyében. Guardiola elviekben jól ismerte fel, hogy csapata hiányosságokkal küzd a tizenhatoson belül, ám túlságosan optimista volt, mikor úgy gondolta, hogy mindezt meg lehet oldani pusztán egy meglehetősen egysíkú center beállításával. Ibra egyszerűen nem illett a Barca végletekig precíz, labdabiztos és elegáns játékstílusába, széljáték hiányában lehetetlen volt kihasználni fejjátékát, Xavi és Iniesta miatt pedig nem léphetett vissza labdákért sem, hogy Interes önmagát idézve hátravont centerként tündököljön. Ibrahimovics, és Guardiola első megújhodási sikere tehát megbukott, az Inter a klasszikus catenaccio elemeit felelevenítve oktatott a BL-elődöntőjében: Mourinho gyakorlatilag semmi mást nem csinált, mint szűkítette a területeket, futtatta a játékosait, majd a megszerzett labdát könyörtelenül belövöldöztette a szélsőhátvédek mögötti harminc-negyvenméteres folyosókba. A Barcelona ekkor még nem volt olyan komplex és tudatos, hogy kezelni tudjon egy sebészi pontossággal megtervezett ultradefenzív taktikát.

Levonható tanulság tehát ismételten volt: a klasszikus centerjáték megbukott, tömörülő ellenféllel szemben a Barca tehetetlennek bizonyult, egy statikus állócenterrel ugyanis nem lehetett megbontani az ellenfél védekezését. Guardiola elképesztő érzékkel ráeszmélt: Messi hamis-kilencesbe való visszaküldésével az ellenfelek tömörülős, fizikai kontaktusra építő védőjátéka összeomlik, a védőnégyes szerkezeti egysége megbomlik, Iniesta és Xavi kedvére osztogathatja az ütempasszokat, Messi pedig szabad területre visszalépve fúrhat csempészalagutat az ellenfelek védelmébe.

Arséne Wenger a tavalyi BL-nyolcaddöntőben megpróbálkozott ugyan még egy Interéhez hasonló ultradefenzív játékkal, de végső soron nem tudott mit kezdeni Messi szerepkörével, és bár elsőre ki tudta venni a játékból Xavit, Guardiola egy jól ütemezett helycserés támadással visszavette a kezdeményezést, és kiütötte az Arsenalt a BL-ből. Látva a visszavágót a Nou Campban, egyértelművé vált: a puszta területszűkítés az új dimenziókat, távlatokat nyitó Barcelona ellen nem elég, kell valami extra, valami „tökös” edzői húzás, amivel egyszerre lehet semlegesíteni Messi szerepét (például nem meghagyni számára azt a szabad helyet a középpálya és a védelem között), és Iniesta valamint Xavi megkerülhetetlen mivoltát a játékrendszerben.

Ma tehát, majdnem három évvel az uralom kezdete után ott tartunk, hogy minden eddiginél kiélezettebb a verseny a Barcelona és üldözői között a taktikai, játékelméleti előny megszerzéséért folyó csatában. Guardiola is alakítja, formálja csapatát, áll elébe a kihívásoknak, és minden erejével azon van, hogy ellen tudjon állni az ellenerők együttes hatásának. Egy szemléletes példa: 2009/2010-ben a Barcelona átlagban meccsenként 2,46 gól szerzett, tavaly már csak 2,25-öt, miközben a kapott gólok száma 1-ről 0,67-re csökkent. Látszik, Guardiola komolyan veszi a fenyegetést, a Barca játéka ma már közel sem annyira nyílt, mint korábban volt, a csapat mélyebben védekezik kissé, ám megtartotta félelmetes fegyverét a könyörtelen letámadást.

Letámadás Real-módra
Saját fegyverével szorongatja a Madrid a Barcelonát: már az ellenfél térfelén letámad a Real, mindenki embert fog, a Barcelonának nincsen megjátszható embere a középpályán. Nem marad más lehetőség, mint felemelni a labdát, vagy kockázatos cselezgetésbe bonyolódni

Jonathan Wilson, a tekintélyes angol szakíró (többek között az Inverting the Pyramid című alapmű szerzője) a tavalyi BL-döntőt megelőzően arról polemizált hosszan a Guardian hasábjain, hogy szerinte egy háromvédős rendszer megfelelően működhetne a Barcelona hamis kilencest használó támadásvariáció ellen. A Manchester akkor a nyilvánvaló kísértés dacára nem próbálta ki az ötletet – megtette helyettük idén Mourinho, újabb kihívás elé állítva Guardiolát. A következő bekezdésekben persze majd meglátja a kedves olvasó, hogy az a három védő bizony nem feltétlenül három védő…

Előbb azonban beszéljünk arról, hogy milyen következményekkel járhat a Barcára nézve az, hogy Mourinho megmutatta: ellentmondást nem tűrő letámadással, egész pályás presszinggel bizony zavarba lehet hozni a mégoly labdabiztos katalán fedezetsort is. Busquets a Szuperkupa-visszavágó során nem kevesebb, mint öt labdát szórt el, vagy passzolt csínybe – ilyen korábban elképzelhetetlen lett volna (a VB-döntőn az első 50 passzából 49 jutott el a címzetthez), csakúgy, mint az, hogy a Barcelona csak 53%-ban birtokolja a labdát.

A hatékony és határozott letámadás másik nagy előnye, hogy a Barcelona a saját kapuja előtt is kerülhet olyan helyzetbe, aminek a kimenetele már kevésbé függ a taktikai felkészültségtől és a játékosok egyéni felkészítettségétől – gondolok itt persze a pontrúgásokra. A szögletek, szabadrúgások kimenetele egyszerűen megjósolhatatlan a futballban, mindig benne van egy egyéni hiba, egy lecsorgó labda, egy jól eltalált lövés, egy tökéletes beadás; egy szó, mint száz, a Barcelona kénytelen a dolgok egy részének alakítását Fortuna kezére bízni, ahelyett, hogy az előző három szezonban megszokotthoz hasonlóan maga tartaná a gyeplőt.

A Szuperkupa-döntőn a Real Madrid négy góljából hármat(!) is szöglet után szerzett. Nézzük vissza az előző évek statisztikáit: a Barcelona ellen többnyire nem is voltak képesek szögletet kiharcolni az ellenfelek. A következtetés oly elemi, és egyértelmű, hogy a kedves Olvasóra bízom leszűrését…

Messi semlegesítése is új távlatokat, új dimenziót kaphat ebben a szezonban. Mourinho ugyanis teljesen átvariálta az argentin zseni semlegesítését megcélzó védekezési formációt – míg tavaly egy kemény, határozott, magassági- és erőfölényben lévő verőember gondjaira bízta Messit, addig idén inkább a védelemre bízta a zsebrakéta elhárítását. Többnyire Carvalho volt az a játékos, aki menetrendszerűen kilépett Messivel, követte őt a középpályára, elhagyva helyét a védelem közepén – a Real játékosai azonban parádés tolódással a legtöbb esetben jól tudták kezelni a helyzetet. A gyakorlatban tehát a Real védekezése egy háromvédős rendszerre hasonlított azzal a különbséggel, hogy nem három középhátvéd alkotta a leghátsó alakzatot, hanem három gyors mozgású, gyors felfogású, ruganyos, több szempontból is komplex játékos. Messi visszalépéseivel ugyanis marad elöl Villa, valamint Pedro – rájuk felesleges pozíció-védésre alkalmas, nagy testű robosztus középhátvédeket hagyni, sokkal inkább gyors, erőszakos, kitűnően helyezkedő szélsőhátvédekre lenne szükség.

Helyezkedés
Mourinho rendszere nem rossz, hanem kifejezetten ötletes és jó – viszont még nem elég kiforrott. Carvalho nem feltétlenül a megfelelő ember a Messin való védekezésre, nem elég erőszakos és erős fizikailag,  a cselek lekövetésében és egy az egyben sem túl erős már, így a külön őrzés ellenére is sokszor egyedül maradt az argentin. Ilyenkor viszont borult a rendszer, Messi fordult, és jó szokásához híven dobta is a labdát a szélsőbekk és a középhátvéd közötti folyosóba. Némiképp okosabb bekkhármassal, és egy határozottabb Messi-fogóval a rendszer azonban határozottan életképes lehetne.

Egy szó, mint száz: A Barcelonát is le lehet győzni – de ehhez az kell, hogy valaki ne utolérni próbálja gondolkodásban Guardiolát, hanem mindjárt lehagyni. Az ugyanis teljesen egyértelmű, hogy a Barcelona nem áll le, idényről-idényre változtat a játékán, finomítgatja felállását, csiszolja a formációját, a játékosok feladatköreit – ezt pedig lekövetni igen nehéz, komplex feladat. Az elmúlt három szezonban ugyanakkor összegyűlt egy jókora ismeretanyag, nem vagyunk híján tapasztalatoknak – ez pedig nem a Barca malmára hajtja a vizet. Egy biztos: garantáltan sikeres recept nincsen a katalánok legyőzésére. Néhány okos, meglepő húzás azonban biztosan kell hozzá, csakúgy, mint fizikai fölény, betonbiztos védekezés, állóképesség, könyörtelen letámadás, valamint higgadt és hideg fej.

Kinek jön össze először mindez egyszerre?

(A hatharom.com játékelméleti rovata, a Taktikai Zóna immáron Facebookon is elérhető! Ha érdeklődsz a taktikai iránt, de nemcsak a hosszú elemzéseket szereted, akkor nálunk a helyed. Minden nap friss diagramok, képek, formációk, kvízjáték és érdekesség - ráadásul ha lájkolsz bennünket, nem maradsz le egyetlen friss cikkről sem.

http://www.facebook.com/pages/Taktikai-Zóna/198093226921514?ref=ts

Ne csak nézd, lásd is a meccseket! )

megosztom