Taktikai Zóna

Egy sima, egy fordított - meccselemzés, Arsenal-Udinese

  • Kele János
megosztom

Egy BL-selejtező önmagában kevés embert hoz igazán lázba, még akkor is, ha történetesen az utolsó kör egyik slágermérkőzéséről beszélünk - nem véletlenül, a legtöbb szurkolóban az maradt meg, hogy a sorozat ezen fázisa voltaképp puszta formalitás, valójában csak annyit dönt el, hogy melyik kelet-közép európai kiscsapat csemegézhet a nagyfiúk ebédjéből egy őszön keresztül. Az új, Platini-féle kvalifikációs rendszer azonban jelentős megújhodást hozott, a BL-selejtezők utolsó köre (playoff) igazi ínyencségeket tartogat a futball-kedvelők számára, elsősorban az úgynevezett nem bajnoki ágon: úgy gondolom az olasz és az angol negyedik párharca mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik…

Walcott, Arsenal-Udinese 1-0

Pláne úgy, hogy az Arsenal jelentős változások előtt áll, elvesztette vitán felüli legjobbját, Fabregast, és a katalán ásszal együtt voltaképpen a Wenger egyik védjegyének számító, stabil 4-2-3-1 legfontosabb pillére mozdult el. Nem is volt tehát meglepő, hogy a francia mester valami mással, valami meglepőbbel próbálkozott, Fabregast ugyanis egyszerűen nem lehet helyettesíteni a jelenlegi keretéből. A kihívásokra adott válasz egy fölöttébb érdekes, nagyon mobilis és mozgékony 4-3-3 lett, ahol egyedül Song volt a szó szigorú értelmében vett védekező középpályás; Ramsey és Rosicky, a másik két belső fedezet meglehetősen szabadon értelmezett szerepkörben futballozhatott. A két szélen az új igazolás, Gervinho és a szezont hagyományosan nagy rössel kezdő Walcott kapott helyet, középcsatárban Samak borzolta az udineiek idegeit, a védelem két széléről pedig Gibbs és Sagna segítette a támadásokat.

Francesco Guidolin tavaly azon innovatív edzők egyike volt, aki meglepően jó eredményeket tudott felmutatni a már-már divatjamúlt 3-5-1-1-es formációt alkalmazva. Az előző idény sikereinek egyik oka a nagyfokú alkalmazkodóképesség volt az olaszok részéről (zokszó nélkül mentek át 4-2-3-1-be, ha éppen arról volt szó), a másik pedig az egyéni képességek: Alexis Sanchez vagy épp Gökhan Inler nevét alighanem már minden vájt fülű szurkoló betéve ismeri.

A távozók hatalmas száma ellenére az első tétmeccs alapján mégis úgy tűnik, egyáltalán nem esett szét a friuli gárda, meglepően kulturált és konstans játékot nyújtottak, bár kissé hullámzott a teljesítményük a kilencven perc során. Ennek egyik oka lehetett, hogy a tavalyitól eltérő rendszerben, 4-1-4-1-ben futballoztak. A négy védőre való stabil átállás már önmagában elég nagy változást jelent egy csapat védekezésében, Guidolin viszont ezzel egyidőben a csapat középpályás labdaszerzési osztagát is teljesen átszervezte. Maradt Badu az egyedüli védekező fedezet, viszont az ütközések kivitelezéséhez kapott társat is Asamoah személyében. Hogy akkor miért akadozott mégis az Udinese védekezése az első félidőben? A válasz elsősorban az Arsenal háza táján keresendő.

Arsenal-Udinese 1-0 taktika

Az első félidő

Wenger első számú terve az volt, hogy gyors, sokmozgásos játékkal iktatja ki az Udinese fizikailag nagyon erős, határozott védekező alegységét. Ehhez voltaképp nem kellett mást tennie, csak megfelelő mértékben széthúzni a mezőnyt, és annyi embert bevonni a támadásokba, hogy mindig legyen az ellenfél térfelén valaki, aki szabadon megjátszható. A gyakorlatban tehát az Arsenalnál egyszerre hat, olykor hét játékos lépett fel a támadásokhoz, miközben gyakorlatilag senki nem ragaszkodott a posztjához: Rosicky hol balösszekötőt játszott, hol a vonal mellé húzódott, hol a mélységi irányítót próbálta eladni, hol pedig egészen a klasszikus tízes pozíciójáig araszolt előre. Persze ez még mind semmi ahhoz képest, hogy a balhátvéd Gibbs nemegyszer a jobbszélső helyén tűnt fel, hogy az alapvetően hátulról induló Ramsey középcsatárként érkezett a beadásokra, és hogy Sagna konstansan az ellenfél térfelén tartózkodott.

Wenger tervének alapja tehát az volt, hogy az Arsenal többnyire kiismerhetetlen pozícióváltásai a pálya valamely pontján létszámfölényt eredményezzenek.  A sakkozás végeredménye az lett, hogy az egyébként feltűnően lámpalázas udinei szélsőbekkeknek folyamatosan több ember ellen kellett védekezniük: Walcott mellett a jobbszélen például rendszeresen feltűnt Ramsey és Sagna is, míg a baloldalon a Gibbs-Rosicky-Gervinho trió tartotta sakkban Ekstrandot.

Taktikai kép

Támad az Arsenal, 1-0 - A képen jól látszik, az ágyúsok hat a hat ellen támadhatnak, a játék súlypontja az oldalvonal mellé terelődik, miközben az Udinese védőjének egyszerre két ember ellen kellene felvennie a harcot. Ramsey megindul a szélen, Walcott inaszakdtából sprintel középre, és a középcsatár helyéről szerez gólt.

 

A helyzetet súlyosbította, hogy Gervinho és Walcott mintegy tizenöt percenként helyet cserélt, még inkább összekuszálva a vendégek védekezését, hiszen így klasszikus szélsős játékból ellentétes lábú szélsőket alkalmazó formációvá változott az Arsenal hadrendje. A sok mozgás és a nagyon szabadon értelmezett pozíciós játék persze maradt, az Udinese középpályássora jobbára csak kapkodta a fejét, esély sem volt arra, hogy egy épkézláb ütközéshez, vagy szereléshez odaérjenek. Az Arsenal játéka tökéletesen labdabiztos volt, szemre tetszetős, bár kevésbé hatékony: irdatlan sebességbeli fölényüket ugyanis csak egyszer tudták kihasználni, s hiába támadtak kevés húzásból, hiába kerültek két-három érintéssel a védelem mögé, könyörtelen középcsatár hiányában nem tudták direktben a kaput támadni, így pedig a helyzeti előny kihasználatlanul maradt.

A kihasználatlanság éppen azt hozta magával, hogy a játékstruktúra egyetlen, de mindenképpen legszámottevőbb gyengesége ütőkártyaként az Udinese kezébe került. Guidolin terve egyébként is az volt, hogy a középpályán ütközésekkel, fizikai fölényük kihasználásával megállítják az Arsenalt, majd pedig hosszú indításokkal futtatják a gyors támadókat, így kerülve néhány húzásból a kapu elé. Az olaszok pontosan tudták, passzjátékban nem tudnak ellenfelük fölé nőni, cserébe viszont a szélsőhátvédek mögött tökéletesen tisztán maradó üres folyosók bejátszását célozták meg.

Az elképzelésbe ott csúszott a legnagyobb hiba, hogy Badu és Asamoah az első félidőben képtelen volt szabálytalanságokkal, ütközésekkel megtörni az ágyúsok lendületét. A két afrikai romboló voltaképpen nem is volt játékban az első 45 perc során, az Arsenal rajtuk, mint az Udinese első védelmi vonalán, átrohant, s mivel labdát sem tudtak szerezni, a támadásépítésből is teljesen kimaradtak. Jellemző adat, hogy az első játékrészben mindössze hatszor szabálytalankodott a friuli gárda; olasz kiscsapattól egy európai sztárcsapat vendégeként én ilyet még nem láttam.

Támad az Udinese
Gyors támadásvezetés friuli módra: a középplyán szerzett labdával gyorsan indul az Udinese, a képen jól látszik, négy a négy ellen, lendületből vezetheti rá az álló védősorra a labdát Armero. Tucatnyi lehetőség kínálkozik a védelem mögé kerülni, végül maga indul meg, ám a ziccert a kapusba lövi.

 

Isla és Armero nem jöttek vissza a középharmadba védekezni, így esélyük sem volt megállítani Gibbset és Sagnát, cserébe viszont maradt előttük egy 30-40 méteres tiszta folyosó, amit gyorsaságuknak köszönhetően nem is voltak restek kihasználni. Az olaszok, mivel saját térfelükön sem voltak meggyőző számbeli fölényben, nem törekedhettek a szó klasszikus értelmében vett labdakihozatalra; ha akartak valamit, akkor jó ötvenméteres indításokkal kellett kapu közelébe jutatniuk Di Natalét, Armerót vagy épp Islát.

Az Arsenal kockázatos, de nem túlzottan hatékony támadójátékának eredménye hét udinei kapuralövés lett az első félidő végére, ami, tekintve, hogy mennyire jól játszott végső soron a hazai gárda, mindenképp megsüvegelendő teljesítmény. Érdekes volt megfigyelni, hogy miközben az Arsenal az erényeinek köszönhetően kapott kis híján gólt, gólokat az első játékrészben, addig az udineiek jórészt a saját hibáikból (nulla középpályás védekezés, vissza nem futó szélsők) tudtak erényt kovácsolni.

Fordulás után

A második játékrészre az addig javarészt pulzáló, lüktető játék élvezeti faktora jókorát esett, ez pedig alapvetően két okra vezethető vissza:

  1. Az Udinese feljebb tolta a védekezését, Guidolin parancsba adta a középhátvédeknek, hogy a kapujuktól 30 méterre vegyék fel a figyelőállásaikat.

  2. Az Arsenal feladta az első félidőben inkább kontraproduktívnak, mintsem hatékonynak bizonyuló támadójátékot, és inkább lassabb, biztosabb labdajáratásra próbált alapozni.

A két fél akarata tehát minden kétséget kizáróan keresztezte egymást, az volt a kérdés, ki tudja ráerőltetni az akaratát a másikra. Fontos tehát látni, hogy míg az első félidőben a két csapat „el tudott játszani egymás mellett” (a taktikai különbségek éppen az ellenfél malmára hajtották a vizet), a második játékrészre jóval nagyobb szerepet kapott az úgynevezett pozíciós játék, és felértékelődött a koncentráció szerepe.

Az Arsenal tizenöt percen belül két balbekkjét is elvesztette, ráadásul nem is találta a fogást az olaszokon: a labdabirtoklásuk nemhogy nőtt volna, inkább végzetesen visszaesett, a sebesség mellett a labdabiztosság is eltűnt a középpályáról, nem számított ritka eseménynek, ha az ágyúsok labdát vesztettek a saját térfelükön. A szélsőhátvédek felfutásai már nem tartogattak akkora veszélyt magukban, lévén Armero és Isla is tisztelettudóan rohangált visszafelé, miközben Badu és Asamoah egyre több szerelést tudott végrehajtani a középharmadban.

Udinese roham
Középpályás labdaszerzés után hatalmas területek nyíltak az Udinese előtt. Látszik, Song egyedül nem tud területet zárni, a bal oldalon Armero, a jobbszélen Isla előtt tátong negyvenméteres folyosó. Di Nataléra két ember is figyel, a szélsőhátvédek azonban sehol. Ez sem lett gól.

 

A sűrűsödő mezőnyben Walcott és Gervinho sebességi előnye köddé vált, Rosicky eltűnt a szorosabb őrzés karmai között, Song pedig alig-alig lépett be a támadásokba. Samak mintha a pályán sem lett volna, bár néhányszor kihúzódott a baloldalra, de nem tudta megcsinálni a cselt, nem tudott jó helyre passzolni, még ahhoz is súlytalan volt a játéka, hogy az egyébként nem túl ötletgazdag udinei védelem egységét megbontsa.

A mezőny sűrűsödése okán az Arsenal szélső támadói egyre többet poroszkáltak középre, így megnyílhatott az út a két udinei szélsőbekk előtt a felfutásokra. Ami az első félidőben lehetetlennek tűnt, a másodikra valósággá vált: a vendégek a két oldalvonal mellett nemegyszer 2 az 1 elleni szituációt alakítottak ki, menetrendszerűen a védelem mögé kerültek, és többször veszélyes helyzetet tudtak kialakítani. Talán, ha Di Natale helyett egy klasszikus lesipuskás csatáruk van elöl, gólokkal figyelmeztetik az Arsenalt. Nem volt véletlen, hogy már a 72. percben ellőtte harmadik cseréjét Pat Rice, érkezett Rosicky helyett Frimpong, akinek elsősorban az volt a feladata, hogy az egyre feljebb és feljebb lépő Pinzi aktivitását csökkentse. Sikerült neki, így maradhatott a 1-0-ás hazai siker - maradjunk annyiban, felettébb hízelgő ez az angolokra nézve, a játék képe alapján például egy 3-2-es vereségen sem lett volna mit csodálkozniuk.

Összegzés

A második félidei játékon már tükröződött a lényeg: igazából mindkét csapatnak tökéletesen megfelelt a negyedik percre kialakult eredmény, az Arsenal ezer sebből vérezve is fel tudott mutatni egy igen jó 30 percet, az Udinese pedig javarészt fel tudta térképezni az ellenfél hibáit a hazai visszavágóra, ráadásul azt is bizonyította, hogy egyáltalán nem esélytelen a továbbjutásra.

Wenger Udinében már leülhet a kispadra, ráadásul tennivalója is bőven lesz: valahogyan meg kellene találnia az egyensúlyt a nyitott, sokmozgásos, gyors támadásvariációk és a mélyen ülő, határozott, labdabirtoklásra épülő védekezés között. Ha nem sikerül neki, akkor könnyen lehet, hogy már augusztusban elszáll a többnyire azért márciusig kitartó remény egy sikeres szezonra…

A mérkőzés összefoglalója

megosztom