Taktikai Zóna

A Fabregas-akta - van hely még egy zseninek a középpályán?

  • Kele János
megosztom

Már egy éve tudni lehetett, hivatalossá mégis csak nemrégiben vált, hogy a tékozló fiú, a megtévelyedett katalán kissrác nyolc esztendei zsoldos-harc után hazatér, hogy pályafutását gyermekkori játszótársai körében teljesítse ki. Az idilli kép már-már eposz után kiált, mégis, az embert valahogy furcsa kettősség fogja el, amikor Fabregas barcelonai szerepvállalására gondol. Egyrészt ugye elviekben nincs olyan csapat a világon, amelybe jobban beleillene a játékstílusa, mint Guardiola Barcájába; a másik oldalról vizsgálva viszont túlságosan tökéletesnek tűnik az a bizonyos Xavi-Iniesta-Busquets középpálya, ahová hősünknek be kellene férkőznie. Mai cikkünkben tehát azt vizsgáljuk, hogy milyen akadályai vannak Fabregas sikeres barcelonai szerepvállalásának.

Fabregas Barca mezben
Előrebocsátom, én magam meg vagyok győződve, hogy Fabregas Barcelonába igazolása éppolyan felesleges volt, mint amennyire elkerülhetetlen. A tavalyi szappanopera lezárása után már nemhogy sejteni, de egyenesen tudni lehetett, a londoniak irányítója Katalóniába teszi át a székhelyét ezen a nyáron - holott gyakorlatilag egyetlen egy sportszakmai szempont sem szólt a váltás mellett. Illetve, hogy pontos legyek, a váltás mellett bizony szólt (az Arsenal-játékosok ugye 2005 óta csak akkor láttak serleget, ha lementek a klub vitrinjéhez), ám amellett semmiképp, hogy az Emiratesből éppen a Camp Nouba tegye át székhelyét a jó Cesc. Ha van ugyanis csapat a világon, amelynek az égvilágon semmi szüksége Fabregasra, akkor az éppen a Barcelona - ez pedig úgy is éppen elég erős és nyomós indoknak tűnik, hogy érzelmi, identitásbeli és anyagi megfontolások egész sorát tudjuk felvonultatni a transzfer mellett.

Azzal tehát nem kívánok hosszan és terjengősen foglalkozni, hogy vajon mekkora szerepe volt Piqué, Xavi vagy épp Iniesta érzelmi hadjáratának a Fabregas-ügyben (valószínűleg igen nagy és jelentős, és ne legyünk naivak, nem is véletlenül), maradjunk annyiban, hogy igen nehéz lehet objektívan dönteni egy kérdésben, ha valakik folyamatosan emóciós húrokat pengetve igyekeznek nyomást gyakorolni rád. Márpedig Fabregas esetében pontosan ez történt: bár az esze pontosan tudta, hogy semmi értelme még Barcelonába szerződni (a jó pár éves huzavonát én ennek tudom be), a szíve mást súgott. Az pedig már néhány katalán transzfer-guru és a La Masia-növendékek ügyességére és találékonyságára volt bízva, hogy meddig tart az ész uralma a szív fölött.

A cikk bevezetőjében voltam olyan bátor és megjegyeztem, egyetlen sportszakmai indok sem támasztja alá Fabregas barcelonai szerződését - és bár elsőre talán meglehetősen furcsán és fellengzősen hangzik a kijelentés, mégsem hagyom eltántorítani magam tőle. Kezdjük például ott, hogy a Barcelona által már-már betegesen tökéletesre fejlesztett 4-3-3 teljesen ismeretlen terep Cesc számára, mert bár voltaképp ebben nőtt fel, felnőtt pályafutása során csak elvétve szerepelhetett ilyen játékrendszerben. Márpedig a Guardiola-féle szisztéma egyik kulcsa éppen az, hogy a fogaskerekek álmukból fölkeltve is olajozottan forognak el egymáson, Xavi csukott szemmel is képes Messi lábára löbbölni a labdát, Busquets pedig félálomban is hibátlanul zárja le a passzsávokat. Fabregasnak tehát óhatatlanul és elkerülhetetlenül időre lesz szüksége, hogy szokja a rendszert, érezze a társakat, és uram bocsá’ megtalálja a saját helyét és feladatkörét a pályán. Az idő pedig (mint tudjuk) a drága és érzelemmel telített átigazolásokat követően igen korlátozott mennyiségben áll csak rendelkezésre.

Ahhoz, hogy megfelelően értelmezni tudjuk Fabregas problémáit a Barcelona játékrendszerével kapcsolatban, elég csak egy pillantást vetnünk a spanyol válogatottban betöltött szerepére. Hiba és butaság lenne elvitatni Cesc szerepét a majdhogynem makulátlanul behúzott Eb-vb kombóban, de azt is meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy Fabregas a legnagyobb jóindulattal is csak meghatározó kiegészítő embernek számított a Furia Rojában, a játékot alapvetően nem az ő személye határozta meg, s Del Bosque A-tervében minden egyes szerepkörre, posztra akadt jobb, komplexebb játékos nála.

Az igazság az, hogy Fabregas, bár tökéletesen tud játszani a 4-2-3-1-es játékrendszer elméletben klasszikus tízesekre hajazó posztján, viszonylagos egysíkúsága miatt nem a legjobb megoldás a modern futball talán legmobilisebb felállásának, a 4-3-3-nak a középpályájára. Mint már annyiszor megbeszéltük, a Barcelona is a destroyer-passer-creator háromszög vonalán indult el, majd egy kicsit alakítva az alapvető szisztémán egy gyökeresen egyedi középpályás-struktúrával sokkolta a világot. A rendszer titka valójában nem is a támadójátékban rejlik, sokkal inkább beszédes a védekezési struktúra - a Barcelona jelenlegi uralkodásának sem a tökéletes labdabirtoklás az elsődleges oka, hanem az, hogy Guardiola csapata félelmetesen kevés időt ad az ellenfélnek a játékszer dédelgetésére mielőtt visszaszerzi azt.

A Barcelona középpályás hármasa
Busquets intelligens játéka nélkül a rendszer alapjai kérdőjeleződnének meg

A középpálya elsőszámú szervező eleme tehát a letámadás, amihez ugye könnyen belátható módon elképesztő mennyiségű futás, és átlagon felüli „labdaéhség” szükségeltetik. Fabregas eddigi karrierjét elnézve ezen tulajdonságok egyike sem feltétlen sajátja, bár illik megjegyezni, hogy a tavalyi évad Arsenal-Barcelona BL-csörtéjén viszonylag jól megoldotta a védekező feladatát.

Ahhoz azonban, hogy valaki tökéletes mértékben megállja a helyét a letámadásos szisztémában, hibátlan fizikai állóképesség és mentális felkészültség kell. Ez utóbbival az Arsenalban voltak gondjai Fabregasnak, elég csak az éppen a Barcelona ellen a saját tizenhatosa előtt elsarkazott labdájára gondolni vagy a tavasszal bemutatott igencsak álmoskás játékára - persze az is igaz, hogy a környezetváltozás és a hazatérés sokat dobhat Cesc közérzetén, játékkedvén. Az viszont már nem feltétlenül, hogy alaphelyzetben nem látni azt, hogy vajon kinek a feladatkörét vagy posztját tudná sallangmentesen átvenni a Barcelonában.

Nem titok, a letámadás mellett a Barcelona játékát elsősorban a Messi-Xavi-Iniesta szentháromság határozza meg. Bár akadnak rajtuk kívül is viszonylag fontos részegységei a taktikának (elég csak Busquetsre, Alvesre vagy épp Pedróra gondolni), nem túlzás kijelenteni, hogy a „nagy hármas” nélkül Guardiola csapata csak egyik esélyese lenne a BL-sorozatnak - ami pedig ugye nem jelent egyet a toronymagas esélyessel.

Messi szerepével Fabregas csapatba illesztését illetően nem kell sokat húznunk az időt: alapvető összefüggések nincsenek a kettő között, Messi minden bizonnyal Cesc érkezését követően is boldog magabiztossággal játszhatja a hamis kilencest, nem hinném, hogy az utóbbi időszak legnagyobb edzői húzását negligálná egy voltaképpen kiegészítő ember érkezése a csapatba. Annyit persze talán illik megjegyezni, hogy Fabregas a legjobb teljesítményre egy igazi, klasszikus középcsatár mögül érkezve képes (a 4-2-3-1-es rendszer közepén hihetetlenül jól megértették egymást Van Persie-vel, az Arsenal góljainak nagy százaléka esett az ő összjátékukat követően) - az ilyen játék megvalósítására pedig, nem túlzás, egyáltalán nem nyílik majd lehetősége a Barcelonában.

Messi és Fabregas kapcsolatánál sokkal érdekesebb, ha Xavi és Iniesta kettősségét vizsgálgatjuk. Akárhonnan is nézzük ugyanis, a Barcelona középpályájának identitását ők határozzák meg, nem is kell talán magyarázni, mennyivel egysíkúbb a csapat játéka, ha bármelyikük hiányzik a megszokott helyéről (lásd a Spanyol Szuperkupa-döntő első felvonása). Xavi a szigorú értelemben vett irányító, az ütempasszok mestere; az a játékos, aki, ha kell, négy ember között állva is centire pontosan adja a kényszerítőt, háttal a kapunak is parádésan pörgeti be a labdát a védelem mögé - arról már nem is beszélve, hogy többnyire minden egyes támadásban benne van, az elmúlt három évből nem is tudnék olyan Barcelona akciógólt említeni, amelyikben így vagy úgy ne vett volna részt Xavi, amikor a pályán volt.

A Barcelona, Fabregassal
Fabregas szerepvállalásával a rendszer egészségtelen mértékű kockázatot rejtene magában. Emellett azt sem szabad feledni, könnyen lehet, hogy a Cesc és Xavi zavarnák is egymást a pályán.

Iniesta a közhiedelemmel szemben nem passzol olyan pontosan és jól (pláne nyomás alatt), mint Xavi, cserébe viszont más erényei jóval kiforrottabbak, mint az irányítónak. Iniesta az a játékos a Barcelona középpályáján, aki bármikor képes kicselezni az emberét, egy az egyben szinte bárkit képes megverni, pozíciójából fakadóan ráadásul éppen ez is a feladata – a bal oldalról befelé húzva általában rágyorsít a védőfalra, bekígyózik három, négy, olykor öt ember közé, és többnyire sikeresen bontja meg a védekezés szerkezeti egységét.

A Barcelona további titka abban rejlik, hogy a szerepkörök nem konzervatív értelemben vett posztokhoz, sokkal inkább játékosokhoz vannak rögzítve: Xavi és Iniesta tehát egy mérkőzésen belül akár többször is helyet cserélhet egymással, váltogathatják egymás pozícióit, attól függően, hogy éppen mit kíván meg az ellenfél védekezési sémája, a játék menete, vagy épp a mérkőzés állása. Ha például egy csapat emberfogással, vagy csapdázással akarja semlegesíteni Xavit, a megoldás a két játékos posztjának cseréje; Xavi feljebb lépésével Iniesta kap a nyakába védőket, ám az ő cselezőkészségével és sebességével nem gond egy-két létfontosságú csel meghúzása - Xavi pedig a csel után már nyugodtan, helyzeti előnyből várhatja a labdát.

Nehéz megmondani, hogy egy ilyen szerkezetben pontosan hol lenne Fabregas helye, elsőre azt mondaná az ember, hogy sehol, nincs az az Isten, hogy egy idestova három esztendeje hibátlanul működő rendszert megbontson az edző akárki kedvéért is. Cesc ráadásul a fentebb emlegetett tulajdonságok egyikében sem jobb a most játszóknál, Xavi pontosabban passzol, Iniesta jobban cselez nála - látszólag tehát kettőjük egyike helyett sem lenne joga a kezdőcsapatba kerülni Fabregasnak.

Zsigerből adódik a reakció: akkor játsszon mellettük! Az ötlet első hallásra kézenfekvő, hiszen egy Xavi-Iniesta-Fabregas középpályával valószínűleg lehetetlen lenne elvenni a labdát a katalánoktól, ráadásul a labdabirtoklással eddig sem volt gond, úgyhogy egy jobb érzésű szurkoló az eddigi átlagosan 70%-os labdabirtoklás 80-85%-osra való emelkedését vizionálná. Igen ám, csakhogy a rendszer stabilitása alapjaiban borulna fel, ha Busqets (pontosabban szólva az ő feladatköre) kikerülne a formációból. A sokak által lesajnált, de finoman szólva sem a helyén kezelt Sergio ugyanis a tulajdonképpeni második számú passzgép Xavi mellett. Gyakorlatilag alig van eladott labdája, elképesztően biztosan és pontosan játssza meg a hozzá érkező átadásokat, nem akad el rajta támadás, pontosan annyit és úgy futballozik, amennyit a rendszer megkövetel tőle. Mondanom sem kell, egy ilyen intelligens játékos mennyit is ér a modern fociban – főleg a Barcelona hibátlan labdabirtokláson, és gyors labdaszerzéseken alapuló szisztémája esetében.

A posztja alapján azt mondanánk Busquetsre (és a jobb érzésű szakemberek mondják is), hogy labdaszerző, védekező középpályás; a Barcelona játékát vizsgálva azonban, egyik sem állja meg maradéktalanul a helyét. A labdákat ugyanis elsősorban nem Busquets szerzi: szinte hihetetlen, mégis igaz, hogy a Barca a szerzett labdáinak több mint felét az ellenfél térfelén cseni el - következésképpen nem Busquets a legsikeresebb a műfajban csapaton belül. A fiatal fedezetnek ugyanis írásba van adva, hogy letámadás esetén ne lépje át a félpályát, inkább maradjon hátul, zárja a passzsávokat, és ha véletlenül az ellenfél egy játékosa labdát kap a katalán térfélen, azonnal segítsen be a csapdázásba. Sergio tehát közel sem az a klasszikus védekező középpályás, vagy destroyer, aminek a posztja alapján tűnik, sokkal inkább amolyan hátravont passernek nevezném. Busquets zsenialitása ugyanis abban rejlik, hogy mindig éppen ott áll, ahol a legnagyobb szükség van rá: ha kell támadásban is megjátszható, üres területen helyezkedik Xavi mellett-mögött; védekezésben pedig éppen úgy foglal el pozíciót, hogy lehetetlen legyen a mögé való beindítás.

Ha tehát Fabregas csapatba szeretne kerülni már első évében, elengedhetetlen, hogy képes legyen akkora stabilitást nyújtani, mint Busquets. A stabilitás alatt pedig jórészt a következőket kell érteni: Sergio játékának egyenes ági következménye, hogy Xavinak és Iniestának egy méterrel sem kell többet futnia (ne adj’ Isten feleslegesen), mint amennyi a játékrendszerből adódik; Busquets hibátlan játéka teremti meg annak lehetőségét, hogy a Barca a földön tudja tartani a labdát.

Jól látszik tehát, hogy Fabregas jelenlegi helyzete korántsem rózsás a Barcelonánál: adott egy látszólag hibátlan rendszer, jól működő feladatkörökkel, tökéletesen személyre szabott posztokkal (ezért nem rotál Guardiola) - egy ilyen szisztémába beilleszkedni hónapokat vehet igénybe. Kérdés, hogy Guardiola mennyire akarja siettetni Fabregas beillesztését a rendszerbe, vajon új feladatkört talál-e ki neki, vagy a már jól működő szisztéma kevéssé rá illő keretei közé akarja beszuszakolni. Ez utóbbi egyébként a túlzott elvárások, Xavi esetleges sérülései, és a vékony keret miatt is hiba lenne - a másik oldalról viszont szembe kell nézni az egyre erősebb, fenyegetőbb és tudatosabb Real Madriddal, ami elviekben megköveteli a kockáztatás elkerülését.

„Akkor kockáztatsz igazán, ha nem kockáztatsz” - hangzik Guardiola legendás mondása, viszont most éppen rajta a sor, hogy megmutassa, képes alapjaiban, posztfelfogásban variálni három éve olajozottan működő rendszerén. Mert Ibrahimovics bukása belefért, Henry eladása és hanyatlása bocsánatos bűn volt, de Fabregas elherdálása már felettébb kínos bakinak számítana.

Pep, most aztán igazán rajtad a sor.

megosztom