Vélemény

Kilóra mért skandináv stílus, avagy elég-e a négy gól az Ibra-fóbia ellen?

  • Göbölyös János

Jöhetnek a svédek. Jöttek volna persze ők akkor is, ha a magyar válogatott nem Izlandot intézi el, és nem a skandináv stílusra hangol, mégis, megerősítést adhat számunkra a négygólos győzelem. Az önbizalom tehát megvan, a teltház garantált, bár utóbbi a folyamatosan lezárt tribünök miatt elég viccesen hangzik, nem beszélve a látványról, de tegyük túl magunkat ezen, a hangulat így is fergeteges lesz szeptember 2-án a Puskás Ferenc Stadionban.

A szerdai mérkőzésnek három fő célja volt. Az első az ellenfélválasztáshoz kapcsolódik, olyan edzőpartnert kellett találni, amelyik ha nem is hasonmása (az ugyanis nem létezik), de legalább halvány lenyomata a svédek által képviselt északi stílusnak, igaz, ma már ezzel a megfogalmazással csínján kell bánni. A labdarúgás ugyanis nem csak területileg globalizálódik, taktikában, szerkezetben játékfelfogásban is egyre közelebb kerülnek egymáshoz a csapatok. Vannak persze még mindig jól megkülönböztethető irányzatok, felfogások, iskolák, de ahogy az évtizedekig meghatározó, britekre jellemző ívelgetős támadójáték, az olaszok által kitalált és tökélyre fejlesztett védekezés, a németek erőfutballja, vagy (sajnos) a brazilos technika háttérbe szorult és átalakult, úgy a skandináv vonal sem annyira kontúros már, mint korábban. Az izlandiak legfeljebb magasságban és súlyban érik el a svédek szintjét, képzettségben, játékerőben jó indulattal is az európai mezőny alsó harmadát verik. Ezért aztán a felkészülésnek azon kritériuma, hogy Eb-selejtezőbeli ellenfelünkhöz hasonló együttessel találkozzunk, csak a kilók és centik tekintetében valósult meg.

Koman Vladimir vezeti a labdát a Magyarország-Izland barátságos mérkőzésen a Puskás Ferenc Stadionban 2011 augusztusában

A gyakorlás másik fontos szempontját a kényszer szülte. Juhász Roland és Vanczák Vilmos eltiltása miatt nem játszhat a svédek ellen, márpedig ahhoz, hogy esélyünk legyen a győzelemre, Ibrahimovicéktól nem csak a levegőt kell elvenni, hanem a labdát is. Ehhez viszont a védelem vezérét kell majd megfelelő módon helyettesíteni. Úgy tűnik, a szerdai teljesítménye alapján Korcsmár Zsolt lehet a megoldás, benne ráadásul valóban ,,északi vér” folyik, hiszen alapembere a norvég Brannak. Apró szépséghiba Juhász egyik nyilatkozata, miszerint ha választania kellene, Pintér Ádámot játszatná maga helyett. A kijelentésnek ebben a szituációban nem biztos, hogy közösségformáló ereje van, a debütáló Korcsmárra nézve pedig akár önbizalom romboló is lehet(ne). Szélsőhátvéd poszton Varga József és Laczkó Zsolt játéka akár a svédek ellen is elmenne, itt csupán az jelenthet gondot, ha a most sérült Lázár Pál visszakerül, és sárga lapot kap (ez érvényes Laczkóra is), akkor ugyanis ki kell hagynia a moldávok elleni idegenbeli mérkőzést. Ezt bekalkulálva hívta meg Egervári Sándor a keretbe Halmosi Pétert és Fehér Zoltánt, ám előbbinek arra sem volt ideje, hogy megizzadjon, az utolsó öt percre szállt be, utóbbi pedig a padon ült. Róluk tehát sem mi, sem a kapitány nem tudhatott meg sokat, már ami az esetleges beugrószerepüket illeti. Mint ahogyan a folyamatosan fogyó csatáraink pótlásával kapcsolatos kérdések közül is maradt megválaszolatlan, bár ezt négygólos győzelem után nem elegáns boncolgatni. Arra mindenesetre sokan kíváncsiak lettek volna, hogy ha már a kínos és eredménytelen heteket átélő Lázár Bencét Egervári elkérte Róth Antaltól, mire lett volna képes az A-csapatban. Nem derült ki, mert nem játszott, így miután kimaradt az U21 walesi sikeréből, lemaradt az A-válogatottságról is, maradt neki a remény – és az Újpest...

A szerdai mérkőzés előtt a harmadik cél a győzelem volt. Ennek érdekében a szövetségi kapitány előre kijelentette, hogy Juhászt várhatóan egy félidő erejéig pályára küldi, bár utólag feleslegesnek tűnt a csere – nem kisebbítve a védő érdemeit, aki a tőle megszokott magabiztossággal futballozott - , helyette ugyanis a fent említettek közül (Fehér, Lázár) valakit bátran be lehetett volna dobni. Nem a mélyvízbe, hanem a sekélyes Izland ellen...

Mindez persze csak okoskodás, Egervári Sándor van olyan jó edző, hogy tudja, mit miért tett, kit, miért és meddig játszatott, vagy éppen ültetett a padon. A lényeg az, hogy nyert a válogatott, a csapat teljesítménye összességében elfogadhatónak mondható, néhány látványelem is belefért a játékba, egy kis skandináv beütése is volt a meccsnek, a közönség jól szórakozott.

A svédek is készülnek. Ők az ukránokat választották edzőpartnerül, és ha azért döntöttek így, hogy Sevcsenkóékkal szemben minél jobban begyakorolják a magyarok elleni taktikát, az ránk nézve hízelgő. Az viszont jelzésértékű, hogy Mellberget, Ibrahimovicot és Toivonent tartalékolta Eric Hamrén szövetségi kapitány, inkább kipróbált helyettük néhány ,,peremembert”, s ha már elutaztak Harkivba, a 92. percben bekotort góllal nyertek 1-0-ra.

Szeptember 2-ára az ászok nyilván kipihenik magukat, és nyerni akarnak Budapesten. Ha így lesz, gyakorlatilag eldől a második hely sorsa, ha viszont a mieink levetkőzik az Ibra-fóbiát, és odateszik magukat, megmarad az esély a pótselejtezőre. A várakozás óriási, tovább erősítette ezt Izland legyőzése. A hangulat fokozásához mindenképpen kellett a siker, de ami ennél is fontosabb, a kulcsjátékosok kezdenek formába lendülni, a kezdőcsapat kirajzolódott, mi kell még?

A mérkőzésig hátralévő három hét mindenképpen, aztán...

Jöhetnek a svédek!