Taktika Zóna

Röghöz kötött Mancini, improvizáló Ferguson - meccselemzés, United-City

  • Kele János
megosztom

A német mellett villámsebességgel az angol fociszezon is elrajtolt – persze „csak” egy Szuperkupával a csordultig telt Wembleyben. Mi vércseként csapunk le a lehetőségre és azonnal elemezzük a látottakat, vagyis azt, hogy hogyan lehet három gólt kapni betonvédekezés mellett, és kettőt rúgni teljesen impotens támadójátékkal.

Ashley Young a 2011-es Community Shielden Micah Richards-szal küzd a labdáért

Merthogy a Manchester City ezt adta elő: mindenféle elképzelés nélkül lézengő támadóalakzat (feltéve persze, ha a Silva és Touré majd csak kezd valamit a lasztival felfogást nem tekintjük annak), és kőkemény, már-már bunkerszerű védekezés. Hogy a végeredmény két rúgott és három kapott gól lett? Azt hiszem, ennél jobban egyetlen momentum sem példázhatná, hogy nem volt egy mindennapi mérkőzés…

Ha közhelyeket akarnék puffogtatni, első körben az idény eleji forma, a brusztolós stílus, és a helyenként kapkodó játék jutna eszünkbe, de azért a mérkőzés ennél jóval több érdekességet tartogatott. Elöljáróban annyit, hogy Mancini hozta a szokásosat, Ferguson viszont meglepő tettre szánta el magát.

Kezdésnek mindjárt bedobta a kezdőcsapatba azt a Carricket, akiről az egész világ úgy tudta, hogy sérült (mondjuk a játéka alapján ez sem kizárt), illetve azt a Welbecket, aki huszonegy esztendejével első blikkre mindössze ötödik számú csatárnak nézett ki a keretben Rooney, Hernández, Berbatov és Owen mögött.

Nos, Rooney persze nem maradhatott ki a kezdőből (sőt, a szerdai válogatott meccs dacára végigbrusztolta a meccset), elfoglalta hát szokásos, klasszikus tízeseket idéző pozícióját, a taktikai rajz szerint éket játszó Welbeck mögött. A két szélről Young és Nani támogatta az offenzívákat, míg a középpálya stabilitását a Carrick-Anderson kettős volt hivatott szavatolni.

Igen ám, de a látszat (ahogy azt szokása tartja) ismét csak csalt egy picit.

Éppen csak annyit persze, hogy Welbeck nem klasszikus középcsatárt játszott, Nani és Young nem hagyományos vonalszélsőt, Carrick és Andrson pedig képtelen volt biztosítani a United középpályájának stabilitását.

Ez utóbbi mondjuk nem volt véletlen.

Manchester City-Manchester United 2-3

Merthogy Roberto Mancini sem téli álmot aludt a nyári szünetben, hanem szépen, fokozatosan rakosgatta össze a City idei szezonra szabott játékát, és végül az egészből sikerült egy nagyon masszív, majdhogynem áthatolhatatlan masszát gyúrnia.

Igazság szerint persze mindössze annyi történt, ami már tavaly is észrevehető volt: a City többnyire pazarul védekezik, és elképzelés nélkül támad. Miközben hivatásos hadseregekhez hasonlatos hatékonysággal szállja meg a középpályát, és épít ki emberfölényt a játéktér szinte minden pontján.

A City 4-3-3-jának igazából két pillére van: Yaya Touré a középpályán, és David Silva a támadósorban. Előbbi iszonyatos munkabírásának, és remek taktikai készségének hála magabiztosan szűr, és menetrendszerűen ér fel a támadásokkal, míg utóbbi folyamatos mozgásával, üres területekre való beindulásával az őrületbe képes kergetni az ellenfelet.

Persze csak akkor, ha a City birtokolja a labdát.

Ez viszont az első félidőben csak kevéssé valósult meg. A United járatta a játékszert, Vidics és Ferdinand többnyire a félpálya környékén lézengett, Carrick próbált üresbe mozogni, viszont Anderson teljesen súlytalan játéka miatt a szerkezeti egyensúly megbomlott, és a United támadásai elakadtak. Volt egy két szép egyéni akció (Nani és Young rendületlenül próbálkozott), de hiányzott a lendület, az üres terület, és a folyosókat nyitó klasszis csatáregyéniség.

A City ugyanis mesterien szűkítette a területeket. De Jong közvetlenül a két középhátvéd előtt állomásozott, előtte Milner, Touré, Silva, és Balotelli (!) sorakozott fel szinte egy vonalban – a világoskékek védelmi rendszere olyan volt, mint a Maginot vonal: áttörni lehetetlen volt, ezért meg kellett volna kerülni. Young és Nani próbálkozott is becsülettel, de egyikük sem volt képes átlendülni a holtpontot, így a United voltaképpen helyzet, és gólképtelen maradt.

Nem úgy a City, holott a kisebbik manchesteri klub igazság szerint semmit nem tett azért, hogy megszerezze a vezetést – egy elsőre ártatlannak látszó pontrúgásnál azonban egyszerre hibázott óriásit Vidics, Ferdinand és De Gea is, ezt pedig nem lehetett kivédeni. Innen kicsit át is alakult a meccs képe, a City kijjebb jött, a United érthetetlen helyeken veszített labdát, a következmény pedig egy újabb kapusbaki (De Gea szemmel láthatóan nagyon lámpalázas volt), és a 2-0-s félidei állás lett.

Furcsamód azonban azt sem mondhattuk, hogy a City jól játszott: a védekezésük ugyan jól zárt, (hogy is ne, hiszen Dzeko is a saját térfelére húzódott vissza labdavesztés után), de támadásban súlytalanok voltak, hiába szereztek két gólt is. A United azonban talán még ennél is nagyobb gondba került, sem elöl, sem hátul nem muzsikált jól a Ferguson által megálmodott 4-4-1-1, Anderson borzalmasan gyengén játszott, Carrick nem volt képes eljátszani a mérleg nyelvét, sőt, a két szélen Young és Nani is többnyire labdatemetőként működött közre.

Welbeck viszont relatíve pozitívan mutatkozott be, voltak jó visszalépései, a balszéllel kifejezetten jól találta meg az összjátékot, és Rooney-val is remekül cserélgette a helyét, amikor támadásból védekezésbe ment át a United, vagy épp fordítva. Hasonló volt az összkép a meglepő módon jobb-bekkben szereplő Smalling esetében is, sebességre mindenképpen megvolt a vonal melletti játékhoz, a labdaügyesség, és a magabiztosság hiányzott néha, ezek viszont relatíve könnyedén fejleszthető dolgok.

A második félidő azonban szinte pillanatok alatt cáfolta az egész fentebbi gondolatmenetet. Ferguson cserélt hármat (lejött a Vidics, Ferdinand, Carrick trojka), érkeztek a fiatalok, és Cleverley vezetésével megfordították a játék képét. Végre összejöttek az első félidőben is sokat próbálgatott kényszerítők, a sarokkal továbbtett labdák, a kiugratások, Carrick kiválásával egy fokozattal a játék sebessége is emelkedett, ez pedig érezhetően nem ízlett a saját álmoskás játékába belealvó, a kétgólos vezetést már győzelemnek elkönyvelő Citynek.

Az első United-gól egy szabadrúgás után érkezett (Smalling etette meg Dzekót, de nagyon), a második viszont egy parádés egyérintőzés után. Cleverley-Nani-Rooney és Welbeck is benne volt a buliban, végül a portugál fejezte az akciót, amiben a City-védői (pedig voltak vagy heten) csak, mint statisztáló bábuk vettek részt…

A United lendülete tovább tartott, Cleverley parádésan játszott, első ránézésre úgy tűnik méltó követője lehet a szép angol box-to-box hagyományoknak, hiszen a sebessége kiváló, lőni is szeret, a cselezéssel sem áll hadilábon és ennek ellenére védekezésben is használható. Érdekes módon mellette Anderson is feljavult (ki tudja persze, lehet, hogy volt ott hajszárító is a szünetben), a brazil elkezdett futni, jókor szerelni jó helyen, még a letámadásból is becsülettel kivette a részét.

A City ezzel szemben nem tudott váltani, a relatíve gyorsan kapott két gól teljesen összezavarta a csapatot, amelynek láthatóan nem volt B-terve arra az esetre, ha véletlenül gólt kellene szereznie. Maradt tehát a középpályás tömörülésből indított lassú lefolyású támadójáték, Yaya Touré szervezőmunkájával és David Silva időnkénti pozíció-cseréivel – helyzet azonban csal elvétve alakult ki az egyre magabiztosabb De Gea kapuja előtt.

A végén jött a hidegzuhany, a teljesen váratlan Kompany-hiba, ami után Nani elszaladt, és köszönte szépen a Community Shieldet – a United 0-2-ről produkált hatalmas feltámadást, és teljesen megérdemelten nyerte a szezon első klubtrófeáját Angliában. És mindezt úgy, hogy a második félidő nagy részében Rooney volt a legidősebb vörös ördög a gyepen a maga 25 esztendejével, a csapatkapitányi karszalag pedig Rafael karján díszelgett.

Tom Cleverley. Ezt a nevet pedig mindenki jegyezze meg magának. Még fogunk róla hallani.

megosztom