Ha úgy tetszik, futballtörténelmi összecsapásnak lehettünk tanúi a 2010/2011-es labdarúgó-évadban: a szezon elején ugyanis az az Inter ült Európa trónján, amely ultradefenzív játékfelfogásával le tudta győzni a játékot új dimenziókba emelő Barcelonát, s olybá tűnt, José Mourinho irányításával akár hosszabb időre átveheti a hatalmat a labdarúgás és a kontinens fölött.

A király azonban távozott, a csapatról kiderült, hogy meztelen (értsd: nagyon sokat köszönhetett karizmatikus edzőjének), a Barcelona pedig visszafoglalta a csak egy évre elveszített trónt.

A kérdést voltaképpen úgy is fel lehet tenni: progresszív vagy reakciós futball? Kőkemény betonvédelmen alapuló kontrajáték, vagy labdabirtokláson alapuló, totális futball? Ez a következő néhány év igazi kérdése a modern futballban, ahol jelenleg játékstílusok csapnak össze, nem is annyira formációk – az egyik oldalon Pep Guardiola, és az ő forradalmi Barcelonája, a másikon pedig José Mourinho, Sir Alex Ferguson és voltaképp mindenki más, aki valahogyan igyekszik legyőzni a katalánokat.

A hatás ugyanis mindig ellenhatást vált ki, a futball evolúciójának ciklikusságát tulajdonképpen ez adja.

2009-ben a Barcelona sokkolta a világot a „tiki-takával”, a tökéletes labdabirtoklással, a Xavi-Iniesta-Messi hármassal, az ál-kilencessel, és a szezon végén zsebre vágott három trófeával. Erre lépett 2010-ben Mourinho, és az évek hosszú sora óta alakítgatott Interrel kidolgozta a megfelelő válaszlépést Guardiola újításaira. Nem tagadom, szerencséje is volt abban a bizonyos BL-elődöntőben, de kár lenne tagadni, tavaly az Inter taktikájába beletört a bicskája a katalánoknak, a betömörülő védelem, és a szoros emberfogás nem ízlett Messinek, az olaszok pedig megérdemelten ültek fel Európa trónjára.

2004-ben volt már hasonló helyzet, akkor is mindenki el volt készülve arra, hogy a José Mourinho vezette, igencsak reakciós futballt játszó Porto BL-sikere, és az ultradefenzív focival Eb-t nyerő görögök példája megöli a látványos, támadófutbbalt. Nem így lett, a következő szezonban jött egy 3-3-as BL-döntő, amit csak úgy mellesleg az igen lyukas védelemmel rendelkező Liverpool nyert meg, majd ugye érkezett a Rijkaard-korszak és Pirlo tündöklése.

A Barcelona most is visszavágott, de nem árt vigyáznia, ugyanis José Mourinho továbbra sem alszik, minden igazolásával és tettével azon van, hogy jövőre ő kerüljön ki győztesként a Barcelonával vívandó páros meccsből. Már tavasszal sem volt messze ettől, remekül kidolgozott taktikája egyáltalán nem mondott csődöt, sokkal inkább felcsillantott valamit abból, ami a jövő évben, években várhat ránk: az anti-Barca stílusból.

Mert láthattuk mi történik akkor, ha valaki játékban akarja felülmúlni a katalánokat – BL-döntő, sima 3-1, manchesteri vergődés, kínos Ferguson-mosoly, feszengő Rooney. Semleges szurkolóként is sokkoló volt, hát még ha valaki szorított is a Manchesternek…

No, de vizsgálódjunk kicsit szélesebb körben, tekintsünk el a Barcelona-Mourinho-Manchester háromszögtől, és nézzük, hogy általánosságban tekintve milyen tendenciákat mutatott a tavalyi évadban a világfutball. Összességében az látszik, hogy nem hódít teret a kőkemény bekkelés, sokkal inkább alapozzák a csapatok sikerüket a hatékony támadójátékra – az Inter és Mourinho által bemutatott játék tehát nem is annyira önálló, mint inkább anti-jelenség, ami kifejezetten a Barcelona ellen szól, csak az ő legyőzésüket szolgálja.

A Premier League-ben például kifejezetten ötletes támadófocival rukkoltak elő a csapatok, a Blackpool 4-3-3-ját élmény volt nézni, Charlie Adam hosszú passzaival rendre sikerült megbontaniuk még a legjobb angol csapatok védelmét is. Ian Holloway egyszerűen fittyet hányt a konzervatív beidegződésekre, váratlant húzott – és mégis elbukott. Hiába volt ugyanis percre pontosan programozva a blackpooli támadójáték, a keret egyszerűen nem volt elég erős ahhoz, hogy bent tudjon maradni az élvonalban.

38 meccsen így is 55 gólt lőttek Adamék, ami egészen pontosan néggyel több annál, amit kieső csapat valaha is szerzett a Premier League megalapítása óta - korábban a Middlesbrough végzett félszáz gól felett, még az 1992-1993-as szezonban. És még mielőtt valaki arra gondolna, hogy hátul számolatlanul nyelték a gombócokat Holloway fiai, meg kell említenem, hogy -23-as gólkülönbségüknél egészen pontosan hat csapat produkált rosszabbat a 2009/2010-es szezonban.

Ők mégis kipottyantak.

Azt hiszem, a fentebbiekből már egyértelműen következik: azért, mert egyre több az olyan csapat, amelyik gólszerzésre játszik, nem pedig a vereség elkerülésére – és különösen igaz ez a kiesés elkerülésért folytatott harcra.

Sokan persze erre egyből felemlegetik a tavalyi vb-t, ahol Chile, Németország és Spanyolország kivételével nem volt olyan válogatott, amelyik szórakoztató, eredményes támadójátékot tudott volna produkálni. Sőt, a 2008-as Eb-hez képest a hispánok potenciálja is visszaesett, ami a gólszerzést illeti, hisz korábban még sosem fordult elő, hogy egy válogatott az egyenes kieséses szakasz során végig 1-0-s győzelmekkel meneteljen a végső győzelemig.

A válogatott futball persze lassacskán egészen más dimenzióba kerül játékelméleti szempontból, hogy mást ne mondjak, a világbajnokság megszűnt a taktikai fejlődés katalizátorának lenni, ott igazából már nincsen lehetőség arra, hogy valaki egetrengető játékelméleti újításokkal álljon elő. A 4-2-3-1 is évekig csiszolódott, formálódott már azelőtt is, hogy a 2006-os világbajnokság során valósággal kötelező jellegű formációvá váljon.

Egy válogatott edzőnek ugyanis egyszerűen nincsen ideje kísérletezgetni. Neki óvatosnak kell lennie, három meccsnél nem biztos, hogy jut több neki egy világversenyen, miközben a felkészülési időszak a legjobb esetben sem haladja meg a másfél hónapot. Egyszerűen nincs más választása, mint minél hatékonyabb védekezést szervezni – egyrészt mert ez jóval egyszerűbb, mint a támadójátékra fektetni a hangsúlyt, másrészt pedig manapság már minden nagy tornára kijutó válogatottnak van egy-két „sztárjátékosa”, akiktől a mindenkori kapitány joggal várja el, hogy támadásban villanjon egyet, és lehetőleg eldöntse csapata javára a mérkőzést.

Ha úgy tetszik, a nagy tornákon ma már jórészt ad hoc-jelleggel támadnak a csapatok, jó példa erre az éppen most befejeződött Copa: Argentína Messibe helyezte bizodalmát, az érdekében borított minden ésszerű támadóalakzatot; Mano Menezes minden támadójának szabad kezet adott a braziloknál; egyedül a már tavaly is megcsodált Chile és Uruguay volt az, amelyik jól látható sémákat játszott, ötletes és előre kigondolt támadójátékot produkált.

(A sorozat következő részében már kimondottan a nagyokkal foglalkozunk, előkerül Messi és az ál-kilences kapcsolata; Rooney szerepe a Ferguson féle 4-4-1-1-ben; kitérünk az argentin futball-hagyományokra és nem feledkezünk meg José Mourinho Pepe-faktoráról sem.)