Ő lett volna Jenson Button – az utóbbi három szezonban kivétel nélkül ő aratta le az esős, kaotikus versenyek babérjait. Véletlen? Aligha.

Mert ő az ilyen versenyek mestere. Amikor nehezek a körülmények, amikor kiszámíthatatlanok a történések, amikor inkább ész kell, mint nyers erő- akkor lép akcióba a 2009-es világbajnok. Persze meg is fordíthatjuk a relációt: a bajnoki címe óta csak akkor tud futamot nyerni, ha valami rendkívüli történik, nyers tempóból képtelen a dobogó tetejére navigálni autóját…

Mert a tények makacs dolgok. Jenson Button tizenegyszer nyert eddig pályafutása során (200 futamból, Prost eggyel kevesebben szerzett 51 sikert), ebből hatszor a hungaroringihez hasonló, kiszámíthatatlan, esős körülmények között.

Több, mint ötven százalékos a mutató, még egyszer mondom, véletlen, semmiképp sem lehet.

Button volt az, aki ezen a hétvégén a legjobban kombinálta a tapasztalatát (kétszáz GP azért már nem smafu), simulékony, kíméletes vezetési stílusát és pazar taktikai érzékét. Mert hagyjuk meg ami jár neki: ez utóbbiból talán neki van a legjobb a mezőnyben, esetleg Michael Schumacher érhet fel melléje.

Jenson, csakúgy, mint az összes többi versenyző intermadiate abroncsokon kezdte a száguldást, majd a 11. körben jött ki a depóba, és cserélte le gumijait a szuperlágy keverékűekre. Mindössze egy körrel hamarabb járt a boxban Massa, Webber és Barrichello, akik az elsők között döntöttek úgy, hogy elég száraz már a pálya a slick abroncsok használatához – és mindössze fél körön belül kiderült, pontosan igazuk volt.

Webber ugyanis hideg gumik ide vagy oda, egyből legjobb szektoridőket futott a pálya középső és hátsó traktusában, ez pedig egyértelművé tette: aki nem akar végzetes hátrányba kerülni a száraz gumikkal futókkal szemben, annak követni kell a példájukat.  Button és a mérnöke ezt azonnal átláttak (nem dőltek be például annak, hogy Massa mennyire szenved a kerékcsere után), Alonso, Hamilton, Vettel, vagy Rosberg azonban nem – az akkor a harmadik helyen hajtó angol tehát az első adandó alkalommal aratott egy kis győzelmet közvetlen riválisai felett. Ez azonban még csak a kezdet volt.

A vezető Hamilton mellett az összes fentebb említett menő a 12. körben cserélt (Rosberg vacakolása miatt például Schumacher járt pórul, hisz csak a 13. körben keveredhetett be a Mercedes boxába), és az angol világbajnokon kívül mindenki más időt, és pozíciót is veszített: Vettelt éppen Button hagyta le a második helyen, Alonsót és Rosberget pedig a leggyorsabban reagáló Webber utasította maga mögé. Nyilvánvaló volt, az gondolkodott jól, aki a 10. vagy a 11. körben cserélt kereket.

Főleg úgy, hogy a szuperlágy abroncsok nem tartottak, nem tarthattak sokáig. Előzetesen a Pirelli mérnökei úgy kalkuláltak, hogy húsz körön keresztül nyüstölhetik a versenyzők a piros jelzésű gumikat, de a gyakorlat fényesen bizonyította, hogy legjobb esetben is csak 15 fordulóra elegendő tartósság szorult beléjük – Lewis Hamilton pedig még ennyi ideig sem tudta kímélni őket.

Ekkor persze még nem volt nagy gond, Lewis ugyanis egy vadonatúj szettet használt tizennégy körig, mégpedig igen nagy elánnal, hiszen egészen kilenc másodpercre tornászta fel a különbséget Buttonnal szemben. A csapattárs egy körrel később depózott nála (tehát összességében két körrel tett meg többet a szuperlágy papucsokon), majd hat másodperccel mögé érkezett vissza. És ezt követően érkezett el a versenyt eldöntő kiállás-sorozat.

Hamilton a negyvenedik körre megint teljesen felélte a gumikészleteit, és bár az eső lába rendületlenül lógott a levegőben, kénytelen volt kifáradni a boxutcába egy újabb szett (most tessék figyelni) szuperlágy szettért. Nyilvánvaló volt, hogy ezzel nem tudja végigfutni a hátralévő harminc kört – vagyis legalább egy boxkiállása még van hátra.

Button viszont a negyvenkettedik körben depózott (ezúttal tehát egy körrel ment hosszabb etapot a csapattársnál), ráadásul nem is szuperlágy, hanem lágy abroncsokat kapott. Ismerve a vezetési stílusát, nem volt nehéz levonni a következtetést: a második helyen haladó angol, többet már nem szeretne megjelenni a boxutcában.

Elsőre tehát úgy tűnik, hogy Hamilton és a csapat hibázott, látszólag érthetetlenül hozott rossz döntést, és épített be egy teljes boxkiállással többet, mint amennyit a riválisok terveztek. Ez azonban nem feltétlenül van így – látni kell azt is, miért döntött vajon a szuperlágy abroncs mellett harmadszor is Hamilton mérnöki gárdája.

Először is, a korábbi tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy a használt szuperlágy abroncs körönként 0,8 másodperccel gyorsabb a vadonatúj lágy keveréknél. Ilyen különbség teljes kiautózása mellett az etap végére Hamilton 18 másodpercnyi előnyt szedett volna össze Butonnal szemben – ami akár még éppen elég is lehetett volna, pláne, ha Hamilton még rá is tud tenni egy lapáttal a komputerek által kiszámított átlagos különbségre.

De nem tudott.

Button ugyanis a lágy gumikon legalább olyan gyors (ha nem gyorsabb!) volt, mint Hamilton a használt szuperlágyakon, ráadásul a negyvenhetedik körben az eső is újfent eleredt, keresztülhúzva minden addigi, épeszű emberi számítást.

Pár pillanat erejéig a stratégák elképzelései romba dőltek, és csak az emberi, versenyzői tényezők játszottak.

És Hamilton ekkor hibázott: megpördült, szabálytalanul visszaforgatta a kocsiját, de a vezetést már elvesztette. Tehát nem feltétlenül a csapat bolondsága miatt, sokkal inkább azért, mert ő maga túlerőltette a dolgot. Éppen akkor, amikor Fortuna egy kicsit az ő kezére játszott volna.

És itt már el volt vetve a kocka. Rossz gumin vagy, a csapattársad mögött, és pontosan tisztában vagy azzal is, hogy a következő (elkerülhetetlen) boxkiállásod során meg fog előzni a mögötted igyekvő Vettel, de még Webber is. Mit teszel?

Naná, hogy lapot kérsz – tizenkilencre.

És persze van amikor nem jön be. Mint például most Hamiltonnál, aki az ötvenkettedik körben volt kint a boxban intermediate gumikért, mire azonban visszatért, már csendesedett az eső, és a húzás tragikus lett. Bukott vele egy dobogót (hiszen Webber is elrontotta a vabankra játékot), viszont őt ez szemmel láthatóan nem érdekelte – győzni akart és semmi mást.

Visszanézve azonban az intermediate gumikra váltás volt sorsfordító, kulcsmomentum – sokkal inkább a hibásan hívott szuperlágy abroncs volt az. Button, Vettel és Webber döntött jól (utóbbi aztán annullálta ezt az intermediate-szakaszával), Hamilton és Alonso rosszul – mi sem mutatja jobban ezt, mint a végeredmény: Button nyert, megelőzve Vettelt, a többiek csak mögöttük következtek.

Érdekes lenne megvizsgálni Alonso stratégiáját is közelebbről (az intermediate-s botlástól eltekintve gyakorlatilag ugyanaz, mint Hamiltoné), vagy vetni egy pillantást a pazarul okoskodó Toro Rossósokra (Buemi a 23. helyről lett nyolcadik, és Alguersuari is pontot szerzett, az utóbbi öt versenyből negyedszer), vagy épp Di Restára.

A nagy nyertes azonban kétségkívül Button volt. Most már talán azt is tisztábban látjuk, hogy mikor és hol is nyerte meg a versenyt.