Vélemény

Mézes madzag az ellenfeleknek - Futamértékelő

  • Kele János
Címkék:
megosztom

Lewis Hamilton visszatért. Azt is mondhatnám, hogy visszakézből ütött egy jobbhorgot az őt bírálóknak nürburgringi győzelmével. Hogy miért? Mert pontosan azokat az erényeket villogtatta a vasárnapi futamon, amelyeket az utóbbi hetekben, hónapokban bírálói előszeretettel emlegettek hiányosságaiként. Türelem, pontosság, precizitás, fegyelem.

Hamilton, Webber és Alonso csatája a 2011-es Német Nagydíjon.

Úgy látszik, éppen csak egy jó autó kell ahhoz, hogy egyes pilótákat pokolra küldjünk, vagy épp a mennybe dicsérjünk.

Pont, mint Sebastian Vettelt.

Mert szó ami szó, amikor nagyon mennie kellett volna, amikor a többiek már-már felnőttek mellé (mit felnőttek, beelőzték!), akkor megállt a tudomány. Nem volt meg a pole, nem volt a szükséges mentális, és taktikai előny a futamra, Vettel pedig máris egy olyan szituációban találta magát, amit nem tud kezelni.

Nem, mert nem tanulta, nem tanulhatta meg. 21 éves kora óta olyan autóban ül, amellyel elérhető a pole pozíció (sőt, gyakorlatilag arra van tervezve) – ő pedig istenadta tehetsége révén rendkívül sokszor meg is szerezte azt. Egy egész versenyistállót építettek arra az elméleti lehetőségre, hogy „szerezd meg az első rajtkockát, és nyerj nyugodtan, lazán!”. Ennek a stílusnak a prototípusa Vettel: nyugodt, ha nincsen körülötte semmi, precíz, ha minden a terv szerint alakul, és koncentrált, ha tisztában van vele, mi lesz a következő lépés.

Vasárnap a Nürburgringen fogalma sem volt róla, hogy mit kellene tennie a harmadik rajtkockából, nem volt körre lebontott pontos taktika a kezében. Alkalmazkodnia kellett volna, idomulni a többiekhez, gyorsan és eredményesen dönteni, megfontoltan mérlegelve támadni. Olyan dolgok ezek, amihez (pláne a Forma-1-ben) rutin, és dörzsöltség kell.

Vettelnek ez egyelőre nincs meg.

Tehát nem a nyugodtság, a koncentráltság hiányzik, hanem a rutin és a dörzsöltség! Mert Vettel mindaddig precíz és határozott, amíg be tudja látni az események fonalát jó előre.

Amint porszem kerül a gépezetbe, hajlamos hibázni. Kicsúszik, ütközik, rádióüzenetet ért félre, vagy éppen túlerőlteti a támadást.

Meggondoltalan. 23 éves. Csoda-e?!

No, meg aztán azt sem szabad elfelejteni, hogy otthon, a hazai barátok és ismerősök előtt mindenki duplán akar bizonyítani. Ha fekszik neki a pálya, a kezére játszanak a dolgok, akkor ez egészen biztosan felemelő érzés – ellenkező esetben azonban pusztít, nyomorba dönt, hibába taszít. Emlékezzünk csak a világbajnok Jacques Villeneuve-re, akinek olyannyira nem jött be a papáról elnevezett hazai versenypálya, hogy gyakorlatilag évente múlta alul saját magát rajta, egyszer pedig majdnem szó szerint törte össze magát! De  felhozhatnám példaként Schumachert is, aki egészen addig csak szenvedett a hazai aszfaltcsíkjának számító Honckenheimringen, míg a Ferrari végre egy kiemelkedő autót nem adott végre a kezébe.

És ha már éppen a nagy Öregről, a hétszeres bajnokról van szó, mindjárt hozzá is teszem, hogy még mindig nem nőtt be teljesen a feje lágya. Jó értelemben véve persze, hiszen a hazai nagydíján Vettelhez hasonlóan kicsit ő is megőrült – annyira bizonyítani akart, hogy sokszor bizony átcsusszant azon a bizonyos határon.

Neki persze már fel sem rójuk. Ismerjük, mint a rossz pénzt, a szurkolók pedig már régen döntöttek abban az ügyben, hogy miként ítélik meg. Van, aki a valaha volt legjobbnak tartja, miközben más még mindig a józan eszét vonja kétségbe.

Megszoktuk.

Vettel azonban még "szűz", s bár már nyert egy világbajnokságot (én mondjuk már a másodikat is elkönyveltem magamban), még mindig nincs tisztán és konkrétan kialakult kép róla. Vagy legalább két „iskola”, akik módszeresen „ölre mennek” egymással azügyben, hogy akkor most miképpen is ítéljük meg Vettel tehetségét.

Ha jobban belegondolok, még olyan nagyon sok szurkolója sincs – persze az is meglehet, hogy csak én nem találkoztam meg velük. Vannak akik kedvelik, vannak akik elismerik a tehetségét, de olyan hatalmas tábort még nem gyűjtött maga köré, mint az idolként tisztelt Schumacher.

No, sebaj, majd fog, az ellendrukkerek már megjelentek, idő kérdése csak a „Harc” kezdete…

Lewis Hamilton eközben már meg is vívta a maga harcát, gondolom én, jót nevetett azokon akik ideggyenge bohócnak gúnyolták őt a fórumokon (voltak bizony szép számmal), s miután magában szépen elrendezte a dolgait, erősebben tért vissza, mint valaha. Mert ez a győzelem tiszteletet parancsoló, csodálatos, és emlékezetes volt. Gyanítom, nem feledjük el egyhamar, pláne nem az ilyen ínséges időkben, amikor minden olyan alkalmat meg kell becsülni, amikor nem Red Bull-autó halad át elsőként a célvonalon.

Ez egyébként (mármint Mateschitz kompániájának győzelme) nem sokon múlt, éppen csak annyi kellett volna hozzá, hogy Mark Webbert kicsivel hamarabb kiintsék arra a bizonyos kerékcserére. Nem tették meg, s bár jóllehet akkor sem biztos, hogy az ausztrál matador nyert volna, azért utólag kihagyott helyzetnek tűnik. Lehet, hogy nem csak Sebastian Vettel, de az egész csapat nincsen hozzászokva a váratlan helyzetek kezeléséhez…

Beszélhetnék még arról, milyen csodálatosan ment Alonso (tőle ezt persze lassan már el is várjuk), mennyire peches volt Button (szegény embert ugye még az ág is…), micsoda kellemes meglepetés volt Sutil, vagy éppen mennyire szürkén nyomta végig ismét a versenyt Rosberg. De voltaképp szinte mindenki kiemelhető, a szimpatikusan küzdő Massától kezdve (gyanítom néhány szerelő feje porba hullik majd amiatt az elrontott kerékcsere miatt), a fékevesztett paripaként száguldozó Petrovon keresztül az ismételten emberfelettit hajtó Kobajasiig.

Én mégis inkább egy ostoba összeesküvés-elméletről, egy oktondi gyanúsítgatásról (mert nem több, ebben még én magam is egyetértek) szólnék még – talán azért, mert a verseny izgalmait, és Vettel szenvedéseit elnézve mind jobban és jobban befészkelte magát a fejembe a gondolat.

Jelesül, hogy ez az egész, amit látunk, ami a szemünk előtt zajlik, az csak mézesmadzag. Szemfényvesztés, semmi több.

Szigórúan kimondva tehát arra gyanakszom, hogy valaki, vagy valakik, tettek néhány lépést annak érdekében, hogy szoros, de legalábbis eldöntetlen maradjon a bajnokság. Legalább ideig-óráig, hogy az a néhány százmillió néző, aki kéthetente leül szurkolni a kedvencének, reménykedhessen még egy kicsit.

Igen, abban, hogy nem Vettel győz a végén, hanem valaki más.

Hogy aztán az egészre m a bizonyíték, mi az indok? Kezdésnek például az, hogy az eddig hibátlanul, szinte gépként teljesítő Vettel hirtelen elkezd hibázgatni. Kicsúszik, félreérti a box-üzenetet, elrontják a kerékcseréjét, rakoncátlankodik a fékje. Ez utóbbi ráadásul hirtelen, verseny közben, szinte varázsütésre magától megjavul. No, aki egy picit is ismeri a fékek működési elvét, felépítését, az egy ilyen kijelentésre minimum fölvonja kissé a szemöldökét.

Én is megtettem, és rögvest utána eszembe jutott a két héttel ezelőtt lezárul(?) diffúzor-história, aminek során a Ferrari mintegy ajándékként, látszólag teljesen logikátlan lépést téve, lemondott helyzeti előnyéről, és megengedte, hogy a Red Bull tovább használja a számára nyilvánvaló előnyt biztosító szerkezetet.

Nem értettem az okát. Ma már sejtem.

Persze az is lehet, hogy nem történt semmi egyéb, egyszerűen a Red Bull visszaesett, Vettel túl görcsös volt, Webber stratégái pedig rossz monitorképet néztek. Bernie Ecclestone életrajzát lapozgatva egyre kevésbé hiszem.

megosztom