Vélemény

Közönybe vesző kiesések - egy kupaforduló margójára

  • Kele János
megosztom

Négyből egy. Csukott szemmel kosárra dobásból nem rossz, ha viszont egy ország nemzetközi kupaindulóinak július végi számát jelzi a fenti arány, akkor illik elgondolkodni kicsit.

Videoton-Sturm Graz 3-2

Mert nálunk mindenki másképp emészti meg a kudarcot. Van, aki nem alszik. Más csak rosszallóan csóválja a fejét, a harmadik egész álló nap bosszankodik, miközben rengetegen nyúlnak a billentyűzet után, hogy gondolataikat szavakba, mondatokba öltsék.

A legtöbbeket azonban már meg sem rázza.

Régen hetekig, évekig tudtunk vitatkozni, bűnbakokat keresni, okokat kutatni egy-egy nagyobb vereség, kínos közjáték után - mára közönyössé váltunk. Kikapott a Fradi? Azt sem tudtam, hogy játszik.

Pedig játszott, sokáig ügyesen, összeszedetten, kulturáltan (ahogy valamelyik napon a közszolgálati adón hallottam), majd jó magyar szokás szerint buta hibákat követett el, és kiesett. Korábban azt mondtuk volna, összeomlott, szétesett, kivégeztetett, ma már jóformán fel sem bosszantjuk magunkat rajta.

Kihagyott helyzet - mit számít az. Volt ilyen tömérdek az elmúlt évtizedekben. Legalább nem aláztak meg bennünket, nem csináltak belőlünk bolondot, csak nagy nehézségek árán legyűrtek. Ma már ez is valami.

Én magam sem tartozom már abba a kasztba, aki napokig tépelődik egy-egy elveszített párharcon, egy-egy kiesésen, egy buta gólon, ostoba kiállításon, vagy szerencsétlen kapufán. Hol van az már, amikor csalódottságukban az emberek az utcára rohantak (1954), kapitányt, játékosokat buktattak (1969), vagy elkezdtek egymásnak telefonálgatni nagy tömegekben (1986). Az eredményekkel, a reményekkel, a sikerekkel együtt az igazi csalódás is kiveszett a magyar fociból.

Pedig lelkesedni még mindig nagyon tudunk. Elég két soványka győzelem Málta vagy épp Albánia ellen és már megtelik a Puskás, elég egy szerencsés sorsolás után kivívott BL-főtábla, és szurkolók ezrei állnak a „menthetetlenül vidéki” Debrecen mögé. A siker, a lehetőség még mindig vonzó. A reménytelenségben is kitartás, a soha nem múló csodavárás az, ami nincs többé.

És mivel előre már nem is szurkolunk, a csalódás sem lehet akkora.

Hiszen előre védve vagyunk: "én nem is szurkoltam, hiszen biztos volt, hogy kiesünk, akkor meg minek?" A kicsit nem becsüljük, nem teszünk érte - hát a nagyot sem érdemeljük.

Joggal kérdezheti persze a kedves Olvasó, hogy ugyan mi a bánatért elmélkedek én most ezen, elvégre a világon semmi egyéb nem történt, mint az, ami majd’ minden évben: csapataink harcban álltak, az edzők a helyükön voltak, majd egyszer csak nyomtalanul véget ért az egész. Az európai kupaharcok úgy suhantak át a magyar sportélet egén, mint az Ősz Páris utcáin: halkan és nesztelen.

Talán észre sem vette senki.

Még nincs augusztus, de a magyar bajnok már a múlté, nem emlékszik rá senki. Pedig volt pénz, siker csillogás, nagy remények - azt hittük minden, ami kell. Két dolog hiányzott: szerencse és eredmény.

Mint általában.

A Videoton nem kapott meg egy jogos tizenegyest, az ellenfél közben állítólagos kezezés után szerzett gólt, meg egyébként is, milyen már az, amikor a 90. perc után kapjuk a gólt? És akkor arról most nem is beszélek, hogy a hirtelen kezdővé előlépő kapus éppen a kulcsfontosságú pillanatban néz napba, és válogatott hátvédek szaladgálnak előtte össze-vissza. Mert ez utóbbi legalább rajtunk múlt - szemben a bírói hibákkal és a balszerencsével.

Ami igazán bántó, az mégsem a pech, az ostoba hibák és az érthetetlen kiesés. Mert bármilyen hihetetlen is, nem csak a mi csapataink esnek ki jó játékkal kupákból, nem csak mi veszítünk el megnyert meccseket, nem csak magyar hátvédek hibáznak sorsdöntő pillanatban. Hanem az, hogy mi az ilyeneken már fel sem bosszantjuk magunkat.

Az lett volna ugyanis az előrelépés feltétele. Amíg a kudarc bosszantó, kínos és vállalhatatlan, addig van esély a javulásra. Mert egy átlag ember, ha egyszer már állt pellengéren, akkor valahogy sehogyan sem akaródzik neki visszamenni oda. Inkább dolgozik látástól vakulásig, inkább megtesz mindent, de szégyenben nem akar maradni még egyszer.

Ilyen lenne a magyar futball is? Átlagos, kiszámítható, logikus? Aligha. Hiszen eddig évtizedekig azon sírtunk, hogy miért kell minden vereséget túlmisztifikálni, miért kell Trianonná varázsolni minden kudarcot, és miért kell letargiába esni minden egyes elveszített mérkőzést követően.

Sosem feledtük el az egyiptomi csapást (inkább csak felülírták újabb sérültek), Bernt, Marseille-t és Irapuatót. Örökre beleégtek öntudatunkba, jellemünkbe és elménkbe, mint Muhi, Mohács, Világos és Trianon.

És mégsem tanultunk egyikből sem. Innen nézve talán egyértelmű, hogy el is kell felednünk a túlmisztifikálást, ostoba szócséplés az egész, gyakorlati haszna semmi.

Mégis, nekem valahogy fáj, hogy már a kudarc sem kovácsol össze. Hogy egy-egy peches eredmény már fel sem bosszantja a szurkolókat - nem lesz tőle se jobb, se rosszabb. Akárhogy is nézzük, a szigorúan vett magyar foci már nem része a mindennapoknak. Ha kiesett a Fradi, hát kiesett, legutóbb is így járt, meg még fog is.

Teljes közöny.

Pedig - és itt most átadom a szót Esterházy Péternek - a „futball nem „csak” játék, hanem játék.” És ennek megfelelően szerves része is a mindennapoknak. „Ez a játék olyan, hogy egy-két napomat rendbe hozta (egy nyert meccs után a nap: rendben), és milyen kevés dolog van, mely ekkora hatalommal bír - akkor a legkevesebb, hogy kétségbe is eshetem. Ha vesztünk, nem az a baj, hogy kisebbek leszünk a világ szemében, hanem a magunkéban leszünk kisebbek.”

Úgy tűnik, mi már nem lehetünk kisebbek.

megosztom