Taktikai Zóna

Füstbement argentin tervek

  • Kele János
megosztom

Óscar Wáshington Tabárez, az uruguayiak mestere akkurátus ember. Így történhetett meg, hogy nem ült fel az aktuális trendnek, nem egy ember köré építette válogatottja játékát, s amikor látta, hogy a pazar szezont futó Edinson Cavani bűngyenge formában lézeng a pályán, szemrebbenés nélkül a kispadra ültette. Mint ahogyan lelkiismeret furdalás nélkül üresen hagyta a pálya széleit az argentinok elleni negyeddöntőn, mondván sem Zanetti, sem Zabaleta nem lesz képes extra dimenziót hozzáadni a gauchók támadójátékához. Igaza lett…

Argentína-Uruguay, 2011-es Copa America negyeddöntő felállásaA tavalyi vb-n látott formációjával kezdte Uruguay a Copát, de Tabarez két döntetlen után kénytelen-kelletlen rájött, a formán kívüli Cavanival nem működik, nem működhet a 4-3-3-as rendszer. Előhúzta hát a farzsebéből vegytiszta 4-4-1-1-ét (amolyan Ferguson módra, Rooney szerepében Forlánt szerepeltetve), s a gondok szempillantás alatt megoldódni látszottak. Főleg úgy, hogy a Mexikó elleni győztes csapaton egy helyen változtatva a kezdőbe állította Martín Cácerest, aki gyakorlatilag teljes egészében megoldotta Messi levédekezését.

És itt az uruguayiak játékának igazi kulcsa - úgy tudták megoldani Messi semlegesítését, hogy sem a középpályáról, sem a támadóharmadból nem vontak el túlzott erőket, így az együttes szerkezeti egyensúlya voltaképpen egy pillanatra sem bomlott fel. Cáceres bal oldali hátvédet játszott, ám talán egyetlen egyszer sem lépett át az ellenfél térfelére - az ő feladata ugyanis Messi őrzése volt. Nem véletlenül bízta ezt persze rá Tabárez: a korábbi Barca-játékos klubjaiban leginkább középhátvédet játszott, így gond nélkül le tudta követni Messi középre húzó cseleit, behúzódásait. Ilyenkor gyakorlatilag három középhátvéddel játszott az uruguayi csapat, Cáceres megüresedő helyére pedig sebészi pontossággal és salsa-táncosokat megszégyenítő ütemérzékkel lépett vissza Álvaro Pereira.

Argentína játéka innentől kezdve gyakorlatilag meg volt fojtva.

Hiába birtokolta a labdát a hazai csapat, Tabárez mesterien alkalmazta a már a mexikóiak ellen is győzelmet és erőfölényt jelentő letámadást, gyakorlatilag nem volt olyan periódusa a meccsnek, amikor az argentinok zavartalanul hozhatták volna ki a labdát a saját térfelükről. Di María hiába lépett vissza egyre mélyebben és mélyebben labdákért, Pérez csak nem tágított mellőle, miközben Álvaro Pereira szinte teljesen feladva a szélt, Gagót vette ki a játékból. Mascherano ugye teljesen visszavonva játszott, szinte harmadik középhátvédként funkcionált, erősítve az igencsak gyenge lábakon álló Milito-Burdisso párost - így viszont a támadásépítéshez már alig maradt ereje felérni.

Agüero lehetett volna a mérleg nyelve, ha egy az egyben meg tudja verni emberét, Maxi Pereirát - az Atlético csatárához azonban többnyire a labda sem jutott el. Higuaín csak és kizárólag Messi ördöngős cseleiből élt, amikor a Barca zsenije túljutott Cáceresen, akkor adódott is előtte lehetőség; egyet kihasznált, így aztán olyan nagy panasz rá nem lehet.

Erős túlzás lenne tehát azt állítani, hogy az argentin támadójáték kártyavárként omlott össze ezen a tornán vagy a mérkőzésen, mégis valami hasonló látszott. A világklasszisok tömkelegéből álló támadósor (ne feledjük, Diego Milito egyetlen percet sem játszott!) szinte csak elvétve került helyzetbe, gólt vagy Messi parádés egyéni alakításai, vagy ad hoc szituációk után szerzett. Tudatosság semmi.

Ez pedig, akárhogyan is nézzük, a szövetségi kapitány felelőssége.

Mint ahogyan az is, hogy a Milito-Burdisso páros kabaréba illően gyengén védekezett, a rögzített szituációk sokszor megoldhatatlan feladatként tornyosultak eléjük, és konstans életveszélyt jelentettek Romero kapujára. Ezt pedig egy lényegesen jobban és eredményesebben vezetett gárda sem viselte volna el, nemhogy az ezer sebből vérző argentinok. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy középpályája egyáltalán nem volt a hazaiaknak. Hiába küzdött elképesztő akaraterővel Cambiasso, hiába loholt össze irtóztató mennyiséget Banega, hiába emberelte meg magát Gago, sehogysem jött össze az eredeti cél: Messi tehermentesítése és a Barca játékának mind hatékonyabb másolása. Pastore időnkénti szerepeltetése nem enyhíthetett azokon a gondokon, amiket mázsás kőként cipelt a hátán az együttes: bár mindenki tisztában volt vele, hogy nem szabad csak és kizárólag Messire építkezni, a gyakorlatban éppen ezt csinálták.

Batistának nem volt B terve arra az esetre, ha Messi kidől, megsérül, vagy leveszik a pályáról. Arra meg pláne nem, hogy alaptaktikáját még a bolíviai edző is röhögve fojtja meg. Pedig pontosan, szinte szóról-szóra ez történt.

Jól mutatja a szövetségi kapitány tehetetlenségét, tesze-toszaságát a Pérez kiállítása után előállt helyzet, amikor egyszerűen képtelen volt reagálni, azt gondolta, hogy ami 11 ember ellen elég volt a döntetlenre, az 10 ember ellen majd automatikusan meghozza a győzelmet.

Hát, nem így történt.

Ma már egy kiállításra nem csak a megfogyatkozó együttes edzőjének, hanem a kedvezményezett szakembernek is reagálnia kell. Mert a kiállítás új játékhelyzet, ismeretlen szituáció, a játék egy speciális válfaja, amire éppúgy külön koncepciót kell kidolgozni, mint a 11 a 11 elleni esetekre. Batista ehelyett nem tett semmit, csak ült a helyén és várta (remélte?), hogy Messi mellől egyszer majd elmarad a kíséret.

De hiába.

Carlos Tévez, a Copa Américán, miután csapata Uruguay-jal szemben kiesett a negyeddöntőben.
Tabárez ugyanis menten javította egyetlen hibáját a meccsen (ti., hogy nem cserélte le a töméntelen szabálytalanságot begyűjtő Pérezt),  4-3-2-be rendezte csapatát, és várta az argentin rohamokat. Középen, a széleket teljesen feladva. És láss csodát, minden pontosan úgy történt, ahogyan azt ő várta: Messi, Pastore és korábban Di María középütt erőltetett mindent, Agüero befelé húzott, miközben a két szélsőhátvéd, Zanetti és Zabaleta hiába álldogált üresen a felezővonalnál. Pedig mellőlük elfogytak az uruguayiak…

Ráadásul az uruguayiak látszólag nem is fáradtak bele a meccsbe, hiába voltak eggyel kevesebben, mindig jókor voltak jó helyen, és hiába várt Batista a menetrendszerű egyéni hibára (ami a fáradtságból természetszerűleg fakad), az csak nem akart megérkezni. Középütt ugyanis sokkal könnyebb tömörülni, egyszerűbb szűkíteni a területeket, nem kell annyit futni, mintha mindkét szélen konstans életveszélyt jelentene az ellenfél - következésképpen hatékony védekezés mellett is lehet takarékoskodni az erővel. Batista tehát nemhogy nem vette észre az ellenfélnél lévő aduászt, még a sajátját is a kezére játszotta. Teljes, megmagyarázhatatlan csőd.

Suárez ráadásul közben valami elképesztően hasznosan robotolt, futószalagon harcolta ki a sárga lapokat az ellenfél játékosain, és addig fickándozott, amíg a kissé még mindig butának tűnő Mascheranót ki nem állították róla. Batista kivárásra alapuló, meglehetősen konzervatív terve tehát végképp füstbe ment.

Összességében tehát elmondhatjuk: Argentína összeroppant a hazai rendezésű kontinenstornán. Sem taktikailag, sem fizikálisan nem voltak képesek felvenni a versenyt a többiekkel, a világ magasan legjobb játékosából fakadó előnyöket képtelenek voltak kihasználni, sőt, Messi jelenléte inkább bénítóan hatott a csapatra. Batista eközben hibát hibára halmozott, Tévez helyét egyáltalán nem találta meg, miközben hiába próbálkozott nem egyszer középcsatárként Cambiassóval, a középpályája teljesen súlytalan volt. Az argentin csapatnak nem volt B terve arra az esetre, ha Messi nem tudja egyedül megnyerni a mérkőzéseket; nem tudták ugyanis elképzelni azt, hogy a kontinens leggyengébbnek gondolt együttesei is álmukból fölkeltve fújják az ellenszert Batista taktikájára.

Pedig így volt.

megosztom