Forma-1

Az F1 meglepetés-bajnokai a hőskortól napjainkig

  • Kele János
megosztom

A mai ínséges időkben szinte elképzelni sem tudjuk, milyen az, amikor egy előzetesen esélytelennek tartott versenyző előbb kis szerencsével győzni tud, majd olyan lendültbe jön, hogy leiskolázza az egész mezőnyt - holott korábban nem egy legendás példa akadt erre. Most ezek közül válogattuk ki az öt leghíresebbet.

5. Mike Hawthorn (Ferrari) - 1958

Sok újdonságot tartogatott a szurkolók és a versenyzők számára az 1958-as Formula-1-es szezon: jelentős szabályváltozásokat foganatosított a nemzetközi szövetség, melyeknek csak egyik szelete volt a versenyek távjának és idejének rövidítése. A szezon előtt mindenki az ötszörös bajnok legenda, Juan Manuel Fangio esélyeit latolgatta - s bár az argentin klasszis nem egy kimondottan ütőképes csapat autójának volánja mögött kezdte az évet, mindenki úgy gondolta, esélye lehet a végső győzelemre. Végül nem így történt, az argentin mindössze két futamot teljesített a szezonban, ezt követően visszavonult az aktív versenyzéstől, s többé nem is tért vissza a mezőnybe. Az argentin legenda mellett természetesen a Ferrarikat kísérte kettőzött figyelem, az olaszok ugyanis nagyon erős gárdával és új autóval készülődtek a szezonra. Maranellóban ekkor váltak meg végleg az ősöreg Lancia-kasztniktól, s kezdték önállóan építeni autóikat - nem utolsósorban azért, hogy hazavihessék az első ízben kiírt konstruktőri bajnoki kupát. A vörösök autóit a Musso-Collins-Hawthorn hármas vezette, s előzetesen mindenki egyetértett abban: a bajnoki címért az 1957-ben drámai körülmények között alulmaradó Collinsnak kell majd megküzdenie. A vörösök legnagyobb riválisai Fangio mellett a brit csapatok voltak, a Cooper és Vanwall volánja mögött olyan korszakos klasszisok foglaltak helyet, mint Stirling Moss vagy Jack Brabham.

Hogy akkor mégis miképpen nyerhetett világbajnokságot a szinte sehol sem jegyzett Hawthorn? A győzelméhez természetesen nem ártott egy csipetnyi szerencse és egy jó adag tragédia. Az évad során ugyanis életét vesztette a Ferrari első számú menője, Peter Collins, így a csapaton belüli vezetői szerep hirtelen az angolra szállt. Az utolsó futamra úgy érkezett Hawthorn, hogy már egy harmadik hellyel is mindenképpen bajnok lesz, miközben a vanwallos Mossnak nem volt elég egy szimpla győzelem, az akkor még plusz pontot hozó leggyorsabb kört is neki kellett megfutnia. A legendásan peches Moss ennek rendje és módja szerint meg is nyerte a versenyt, sőt a leggyorsabb kör is az övé lett, ám mivel mögötte egy rendkívül kalandos verseny végén Hawthorn ért célba, erőfeszítéseit nem koronázta siker, negyedszer egymás után is csak ezüstérmes lett összetettben. Hawthorn úgy lett világbajnok, hogy az egész szezonban mindössze egyetlen futamot nyert - ilyen bravúrra azóta is csak egyetlen pilóta, Keke Rosberg volt képes.

Hawthorn világbajnoki címe a maga idejében akkora meglepetés volt, mint ha idén - Nick Heidfeld nyerné a bajnokságot.

  4. John Surtees (Ferrari) - 1964

John Surtees, a Forma-1 1964-es világbajnoka - Fotó: AFPA Formula-1-es versenyzés hőskorában valósággal hagyománynak számított, hogy egy előzetesen esélytelennek tartott Ferrari-pilóta nyeri meg a bajnokságot. Nem történt ez másképp 1964-ben sem, amikor is hatalmas meglepetésre a motorkerékpáron már többszörös világelső John Surteest koronázták bajnokká. Pedig nem mondhatni, hogy gyenge mezőny gyűlt össze a szezonra: a fantasztikusan gyors, de annál törékenyebb autókat építő Lotus a Clark-Arundell, a BRM a Graham Hill-Richie Ginther párossal vette célba a bajnoki címet, miközben Jack Brabham Dan Guerney-t szerződtette maga mellé saját csapatába. Az olaszoknál eközben a motoros világbajnok Surteest és a fiatal Lorenzo Bandinit bízták meg a szent küldetéssel, a bajnoki cím Maranellóba való visszahódításával.

A szezon azonban botrányosan indult a Ferrari és Surtees számára, az első négy futamból háromszor kiesett, s bár a maradék egy versenyen másodikként intették le, úgy tűnt, a világbajnoki cím csak szép álom marad az angol számára. Ám a szezon második felében kétszer is győzni tudott, miközben az addig ellenállhatatlan Jim Clark Lotusa rendre technikai problémával küszködött, Graham Hill pedig három egymást követő versenyen is kénytelen volt beérni a második hellyel. Az évadzáró Mexikói Nagydíjnak tehát három bajnokesélyes vághatott neki, s közülük sokáig úgy tűnt, a Repülő Skót, Jim Clark lehet a befutó. A 12. körre fordult a kocka, Garaham Hill felzárkózott a harmadik helyre, mely neki a biztos bajnoki címet jelentette volna. Igen ám, csakhogy mögötte a ferraris Lorenzo Bandini igyekezett, aki megkapta az utasítást a csapattól: ha kell, lökje ki Hillt a címért küzdő Surtees útjából. Bandini nem is sokat habozott, az első adandó alkalommal előzni próbált, ám a kísérlet balul sült el, s mind Hill, mind az olasz a kavicságyban találta magát. Úgy tűnt tehát, Clark lesz bajnok, s ezzel megvédi címét, ám pályafutása során sokadszor, de nem utoljára, keresztülhúzta számításait a Lotus-motor: az utolsó körben az erőforrás a szivárgó olaj miatt megadta magát. A versenyt így a sehova sem számító Dan Guerney nyerte, miközben mögötte Bandini másodszor is szívességet tett Surteesnek: elengedte maga mellett, s így az angol megszerezte a szükséges pontokat a bajnoki címhez.

Surtees világbajnoki címe akkora meglepetés volt, mint ha idén Valentino Rossi nyerné a világbajnokságot.

Az 1964-es Brit Nagydíj

 

3. Keke Rosberg (Williams-Cosworth) - 1982

1982-re vitathatatlanul eljött a turbók ideje, így az előző szezonban a bajnoki címért küzdő Williams és Brabham istállók szívómotorjaikkal már korántsem tűntek olyan erősnek. A mezőny meghatározó erőivé a Renault és a Ferrari autói váltak - ám hiába minden, a szezon nem mindennapi történései alaposan átírták az előzetes várakozásokat. Az első két futamot például Alain Prost nyerte egy Renault volánja mögött, ám mivel a szezon további részében mindössze 14 pontot tudott összekaparni a francia versenygép megbízhatatlansága miatt, nem szólhatott bele érdemben a bajnoki küzdelembe.
A szezon közepén egyértelműen úgy tűnt, a Ferrari visszaszerezheti Olaszországnak a bajnoki címet - az új autó remekül sikerült, két mindenre elszánt, tehetséges pilóta vezette őket (Villeneuve, Pironi), ráadásul míg a mezőny nagy része kihagyta az imolai versenyt, addig a Ferrari kettős győzelmet aratott. Igen ám, de két hét múlva Zolderben jött a váratlan tragédia, a csodálatos tehetségű Gilles Villeneuve életét veszítette az időmérő edzésen. A kanadaival éppen haragban lévő (sokak szerint közvetve a halálát okozó) Pironi teljesen összetört - bár így is a bajnokság toronymagas esélyesévé lépett elő.

Igen ám, de a Német Nagydíjon ő is súlyos balesetet szenvedett, sokáig úgy tűnt, még a lábát is amputálni kell. Végül a sérült végtagot sikerült megmenteniük az orvosoknak, ám Pironi nemhogy az idény végéig nem térhetett vissza a versenypályára, hanem soha többé nem ült F1-es autóban. Így is vezette persze a bajnokságot, s mivel hatalmas előnye volt, sokan azt sem tartották kizártnak, hogy így is megszerzi a bajnoki címet. Jött azonban a williamses Keke Rosberg, aki általános meglepetésre megnyerte a dijoni Svájci Nagydíjat, ezzel pedig megelőzte Pironit az összetettben. Az akkoriban még szinte láncdohányosként pöfékelő finn pedig nem is engedte ki a kezéből a soha vissza nem térő esélyt, az utolsó futamon szerzett ötödik helyével végleg bebiztosította a világbajnoki címet. Mindössze egyetlen győzelmet szerzett, s sokan máig úgy tartják: Keke Rosberg világbajnoki címe soha nem lesz teljesen megérdemelt...

Keke Rosberg világbajnoki címe akkora meglepetés volt, mint ha idén Nico Rosberg nyerné a világbajnokságot.

Alain Prost vs. Keke Rosberg az 1982-es Svájci Nagydíjon

2. Nelson Piquet (Brabham-Cosworth) - 1981

Nelson Piquet az 1981-es Monacói Grand Prix-n egy Brabham volánjánál - Fotó: AFP Bár az előző szezonban világbajnoki ezüstérmes lett, a brazil Nelson Piquet-t szinte senki sem vette számba az 1981-es év bajnokesélyesei között. Mindenki a Williamsen belüli háziversennyel volt elfoglalva, s azt találgatta, vajon a címvédő Alan Jones, vagy az argentin Carlos Reutemann tudja a maga javára billenteni a mérleg nyelvét a csapaton belüli harcban. A Williams autói olyan erőfölényben voltak, hogy szinte eszébe sem jutott senkinek, hogy ne a grove-i istálló piltótái döntsék el maguk között a bajnoki cím sorsát.

Igen ám, csakhogy nem minden alakult Frank Williamsék tervei szerint: az istálló már az első versenyeken ki akarta ugratni a világbajnok Jones-t a csapaton belüli küzdelemben, ám a dacos Reutemann Brazíliában megtagadta a csapatutasítás teljesítését, s nem adta át az első helyet ausztrál kollégájának. A két bajnok-aspiráns viszonya ettől fogva végképp megromlott, szinte csak arra vártak, mikor és hol tudnak keresztbetenni a másiknak. Éppen ez volt Nelson Piquet szerencséje: a Williamseknél jóval lassabb Brabhamjével partiban tudott maradni, hála kiegyensúlyozott teljesítményének és a Williams folyamatos hibáinak.

Az utolsó előtti futamon például Reutemann kiesett, Jones pedig második boxkiállásának köszönhetően nem tudott versenybe szállni a győzelemért - így fordulhatott elő, hogy a szezonzáró előtt Nelson Piquet volt a legjobb helyzetben a bajnoki címért folytatott harcban. Amerikában aztán Reutemann hiába szerezte meg az első rajtkockát, a startot elidegeskedte - innen pedig már nem volt visszaút. A csapattárs Jones hiába nyerte meg a versenyt, Piquet befutott az utolsó, még bajnoki címet érő helyen (5. lett), s elorozta a bajnokságot a civakodó Williamsek orra elől.

Nelson Piquet világbajnoki címe akkora meglepetés volt, mint ha idén Felipe Massa nyerné a bajnokságot.

Pironi és Piquet párharca az 1981-es San Marino-i Nagydíjon

 

1. Jenson Button (Brawn-Mercedes) - 2009

És akkor végül jöjjön a legfrissebb élmény, Jenson Button világbajnoki címe a semmiből pár hét alatt a verhetetlenség mítoszát felépítő Brawn GP-vel. Szinte hihetetlen, de igaz: az akkor már évek óta csak önmaga paródiájaként értékelhető Honda 2008 decemberében kiszállt a Formula-1-ből, s csapatát végül 1 eurónyi jelképes összegért átengedte a csapatfőnök Ross Brawnnak.

Pedig igazán várhattak volna még egy kicsit: abban az évben debütáltak ugyanis az új aerodinamikai szabályok, az erőviszonyok teljesen felborultak, a korábbi jelentős Ferrari-McLaren fölény pillanatok alatt semmivé foszlott. A szezon előtti teszteken még csak körvonalazódtak az esélyek, látszott, hogy a Red Bull és a Toyota jó lehet - ám a Brawnról semmi hír nem érkezett, az új csapat csak a legutolsó teszten csatlakozott a gyakorlókhoz. Csakhogy akkor aztán mindenkinek tátva maradt a szája: Jenson Button és veterán csapattársa, Barrichello alaposan elverték a mezőnyt minden tekintetben. Sokan ekkor még úgy gondolták, mindössze ügyes szponzorvadászatot tart a gyakorlatilag teljesen "üres" autóval körözgető Brawn - ám pár hét múlva kiderült, hogy tényleg klasszisokkal az ellenfelek előtt járt a korábbi Honda-alakulat. A fineszes dupla-diffúzoruknak köszönhetően az első hét versenyből hatot Jenson Button nyert meg - így pedig már az is belefért, hogy a szezon későbbi részében egyszer sem pezsgőzhetett a dobogó tetején. Sőt, az idény utolsó futamaira már-már a középmezőnyben találta magát az újonc alakulat. Az előny azonban kitartott, Button behúzta a világbajnokságot a szemtelenül fiatal Vettel előtt, a Brawn pedig története első szezonjában konstruktőri világbajnokká koronáztatott.

A csodaszép tündérmese aztán gyorsan véget ért: a hirtelen kapóssá váló istállót felvásárolta a gyári csapatot alapító Mercedes, a saját maga számára is kissé váratlanul jövő világbajnoki cím birtokában pedig Button is lelécelt a McLarenhez.

Jenson Button világbajnoki címe akkora meglepetés volt, mint ha idén Robert Kubica nyerte volna a világbajnokságot.

Jenson Button 2009-ben Monacóban

megosztom