Vélemény

Vettel profizmusban utolérhetetlen

  • Kele János
megosztom

Sebastian Vettel nem tud veszíteni. Vagy legalábbis csak nagyon ritkán, olyankor, amikor már minden mindegy, ellenfelei bottal üthetik a nyomát - olyankor dob egy kis szánalomkenyeret nekik. Ez pedig, úgy tűnik, sok a világnak, sok a szurkolóknak, és feldolgozhatatlanul sok az ellenfeleknek. Na, de hogy Vettel érdemtelenül vezesse a világbajnokságot?

Sebastian Vettel ünnepli az Európa Nagydíjon aratott győzelmét - Fotó: AFP
Vannak ugyanis az internet névtelenségébe burkolózva jó sokan (de a hírhedten objektív angol szaksajtó is sáros az ügyben), akik szerint Sebastian Vettel egyáltalán nem „nagy szám”, mindössze azért vezeti a világbajnokságot, mert az „autója utcahosszal jobb a többiekénél”, ráadásul az a csúnya Marko doktor még jól el is nyomja csapaton belül a „mindenkire veszélyes” Mark Webbert.

Erre szokták mondani, amúgy pestiesen, hogy nem semmi. Miután megnyert nyolc futamból írd és mondd hatot, vannak akik felhánytorgatják neki, hogy nem elég jó! Holott éppen utoléri a győzelmek számában Laudát, aki csak úgy mellékesen háromszoros világbajnok, nemsokára utoléri a mezőny nagy ászának tartott Fernando Alonsót, miközben Lewis Hamiltont éppen az utóbbi futamon hagyta le. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a pole pozíciók örökranglistáján nyolcadik helyre kúszott föl, miközben olyat hajtott végre (13 egymást követő első rajtsor), ami még Michael Schumachernek sem sikerült sosem.

És ez a szerény, visszahúzódó német srác még mindig csak 23 éves.

Bevallom, sokáig én sem tartottam sokra az idén elért eredményeit, valahogy úgy voltam vele, hogy  „ezzel az autóval még egy majom is nyerne” (ahogy Mansell fogalmazott egyszer saját Williamsére utalva), és kicsit még sajnáltam is szegény többieket, akik Vettel Red Bulljához képest valóságos kis szappanos ládikákban próbáltak az első helyért versenyezni. Persze nem jött nekik össze, Vettel röhögve nyerte a versenyeket, miközben úgy tűnt, még csak meg sem nagyon kell izzadnia. Egyébként tényleg nem kellett neki…

Kanadában azonban olyasmit láttam, ami alapvetően megváltoztatta a korábban kialakult, és egyre inkább megszilárdulni látszó véleményemet. Történt ugye, hogy eleredt az eső, s ha már így történt, gyorsan be is pótolta több hónap elmaradt termését, és egyszerre kacsaúsztatóvá változtatta a Gilles Villeneuve pályát. Azonnal jött a piros zászló, verseny állj, sorakozás a rajtrácsra, és pihenő. Két órán keresztül nem történt egyéb, mint hogy az elemekkel hősiesen küzdő pályamunkásokat figyeltük, és azon tanakodtunk, vajon emberi időben látjuk-e a mai versenyt - nekem azonban közben leesett a tantusz: hát ez a Vettel-gyerek nem véletlenül nyer ám sorra!

Egy idő után még az igencsak visszafogott érdeklődésem ellenére is feltűnt ugyanis, hogy van egy „idióta” versenyző, aki még mindig nem szállt ki az autójából, holott már egy órája zuhog az eső, mintha dézsából öntenék. Kisült, hogy Vettel az a bizonyos „őrült”, akinek hiába rimánkodik rádión a csapat, csak azért sem megy be a boxba, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem szeretne kiesni a ritmusból! Mert ő bizony már versenyre hangolta magát, teljesen alárendelte magát a száguldásnak, és nem szeretné, hogy ha az érzés, a koncentráció, az a forma, amely az eddigi sikereket megalapozta, egy pillanat alatt köddé foszlana.

23 évesen ekkora profit még nemigen látott ez a sport.

És ez még semmi. Amikor egy óra múltán nagy nehezen meggyőzte őt a csapat, hogy mégis csak evickéljen ki a pilótafülkéből, mivel az sem jó ám, ha elgémberednek a végtagjai, Vettel nem a garázsok mélyébe sietett jégkrémezni (mint Kimi egyszer fénykorában), szponzorokkal bájcsevegni, vagy raportra az apukához, hanem egyenesen felült a pulpitusra, és elkezdte bámulni a monitorokat! Telemetriát nézegetett, kanyarvételi sebességeket, gázadási pontokat keresett, féktávot elemzett - pusztán azért, hogy ha majd újra elindulnak, és a lovak közé csaphat, ki tudja javítani azokat a hibákat, amiket esetleg elvétett.

Mindezt úgy, hogy egy kivételével minden futamot megnyert addig, és utcahosszal vezette a világbajnokságot. Ha valaki, ő aztán nem volt rászorulva arra, hogy a mérnökeivel diskuráljon, elvégre simán vezetett a versenyben, mögötte a meglepetésember Kobajasi parkolt egy (viszonylag) rozoga Sauberrel, valamit az általában az első esőcseppeken elhulló Massa egy Ferrariban. Nem igazán volt mitől rettegnie…

Ő mégis, dacból, vagy tán akaratból, de jobb akart lenni, erősebb, magabiztosabb, és minden erejével azon volt, hogy megszerezze a hőn áhított győzelmet. Pedig hátradőlhetett volna, és békésen becsoroghatott volna a célba valami dobogós helyen, hogy a kecske is jóllakjon, meg azért a káposzta is megmaradjon (ne kelljen halálra strapálnia magát egy olyan versenyen, ahol több hekto víz zúdul a nyakába), senki nem szólt volna egy szót sem, elvégre olyan lehengerlő fölénnyel kezdte az évet, amire maga a nagy Schumacher is csak egyetlenegyszer volt képes pályafutása alatt.

Sebastian Vettel azonban makacs ember. És mint a legtöbb német, a tökéletességig precíz. Ő nem köt kompromisszumokat, nem fogad el félmegoldásokat, és egyetlen hibát sem enged meg magának. Ez pedig egy ilyen mezőnyben, egy ilyen autóval a feneke alatt, pontosan arra elég, hogy nyolc versenyből megszerzett hat győzelmével vezesse a világbajnokságot.

Sokan azonban nem látják ennek az értékét - pedig én vallom, hogy a tökéletességre törekvés az egyik legbecsülendőbb érték nem csak a sportban, hanem az emberi életben is. Főleg olyankor különösen becsülendő ez, ha a sikerek szinte maguktól jönnek, látható, hogy lazább teljesítmény is elég a győzelemhez, nem kell mindenáron megfeszülni, hanem el lehet néhány dolgot alibizni is.
Vettelt én még nem láttam versenypályán alibizni, megalkudni!

Ebben az évben sem, pedig lett volna azért néhány alkalma már rá. Például Kanadában, de ott volt Malajzia is vagy éppen Barcelona, ahol gyakorlatilag utcahosszal győzött, mégis úgy visítozott utána a rádióban, mint egy kisgyerek. Aztán a dobogón meg úgy lapogatta az éppen odarendelt Red Bull-munkatárs lapockáját, mint akit éppen össze készül roppantani.

Ehhez képest Briatore azzal jön, hogy Webber és Vettel autójának csak a festése ugyanaz, belül már egészen más minden, egy chip ide, egy chip oda, és máris kész a truváj: Webber esik-kel, miközben Vettel mindig nyer! Persze tudjuk, hogy a csapatok üres frázisai, miszerint nálunk mindkét versenyző egyenlő, ugyanolyan autókat építünk, nem többek olcsó dajkameséknél, de azért azt sem kell mindig készpénznek venni, amit a jó öreg Flavio elhint a sajtóban mindenfelé. Arról nem is beszélve, hogy ő aztán egyáltalán nem pártatlan, hiszen mint Webber menedzsere szólalt meg a témában.

Mondjuk az is igaz, hogy aki annak idején egyik pilótáját nekicsapatta a falnak a másik győzelme érdekében, az tudhat egy s mást a csapaton belüli svindlikről… De végső soron bizonyíték ezekre nincs, ameddig pedig nem látunk az orrunknál tovább, oktondi gyanúsítgatás és kicsinyes irigység lenne ráhúzni Vettelre a vizes lepedőt.

Pedig kicsit mindenkinek savanyú az a bizonyos szőlő.

Ettől azonban nem lesz Vettel szerencsés aranyifjú, aki semmit sem téve üldögélt a hintaszékben, majd hirtelen az ölébe pottyant az aranytojást tojó tyúk, és mindent annak köszönhet. Meggyőződésem, hogy Vettelnél érettebb, komplettebb versenyzést 23 évesen nem sokan mutattak még az F1 történetében, elég rápillantani Hamiltonra, a korai Alonsora, a benettonos Schumacherre, vagy a nagy hevességében két vb-címet is centikkel elbukó Alain Prostra. Nekik mindannyiuknak jóval később, a harmincadik évük környékén nőtt be a fejük lágya, addigra komolyodtak meg, és váltak érett, okos versenyzővé.

Olyanná, amilyen most Sebastian Vettel.

megosztom