Vélemény

Elfogytak a jelzők: ismét Vettel a győztes!

  • Kele János
megosztom

Nehéz az élete az egyszeri sportújságírónak, különösen, ha a Forma-1-es nagydíjakról kell értékelőt írnia, lassan ugyanis egyszerűen elfogynak a jelzők arra, amit Sebastian Vettel művel: nyolc nagydíjból hatot megnyert, kettőn második lett, miközben még arra is van ideje figyelni, hogy még véletlenül se verje meg nagyon a mezőnyt. Így eshetett meg, hogy a futam háromnegyedéig úgy tűnt, Alonsónak is lehet esélye a sikerre…

Pedig nem volt, egy pillanatig sem, higgyétek el - mindössze annyi történt, hogy Vettel egy milliméterrel sem ment többet annál, mint amennyi feltétlenül kellett a győzelemhez. Ebben persze sokat segített számára, hogy a hű fegyverhordozó, Mark Webber elég sokáig ott loholt a nyomában, mintegy biztosítva, hogy senki veszélyes ne tudjon a bajnoki címvédő közelébe férkőzni. Amikor aztán a tisztes ausztrál hátvéd lemaradt, s Alonso személyében kissé motiváltabb üldözőt kapott a sarkába Vettel, akkor szinte pillanatokon belül összeszedett egy-két másodpercnyi fórt (nyilván nem a semmiből), és ismét kényelmes nyugalomban száguldhatott a győzelem felé.

Nekem még az is megfordult a fejemben, hogy szórakozik a mezőnnyel.

Sebastian Vettel csókolja meg a trófeát, miután megnyerte a Forma-1-es Európa Nagydíjat Valenciában, 2011 júniusában

Megfordult, persze, hiszen bőven volt idő mindenféle összeesküvés-elméleteken gondolkozni, mert a hagyományaihoz híven nem sok érdekes történéssel ajándékozta meg nézőit a valenciai pálya. Jó, persze, ne legyünk telhetetlenek, idén végre volt néhány előzés, Button Rosberget, Alonso Webbert, Schumacher Maldonadót „kapta le”, miközben Heikki Kovalainen arról is gondoskodott, hogy a lekörözések se pörögjenek le izgalommentesen. S bár a szurkolók pulzusa nem igazán emelkedett meg a versenyt nézve, a pilóták szerfelett idegesen közlekedtek a pályán: Petrov mindenkinek integetett, aki körülötte járt, Webber már akkor is emelte a kezét, amikor saját maga mérte el a féktávot, Alonso pedig minden egyes lekörözését heves kézmozdulatokkal tette határozottabbá. És akkor még Hamilton és mérnökei szenvedélyes szócsatájáról nem is beszéltem...

No, persze a sok idegeskedés nem pusztán a nagy meleg és a kissé eseménytelen futam számlájára volt írható, belejátszott sok egyéb, egészen aprócskának tűnő, mégis annál fontosabb körülmény. Webbernek azért gurult el a gyógyszere, mert Alonso pimaszul bevágott eléje; Hamiltont egy gyengébb garnitúra gumi hozta ki a béketűrésből; Alonso pedig azért vesztette el a fejét, mert csapata újabb taktikai baklövése miatt egy időre búcsút kellett inteni a második helyének. De, hogy Petrov mi végre méltatlankodott annyit...?

Már az is furcsa volt, amikor Schumacher boxutcából való kijövetele után még ő mutogatott a szinte a betonfal tövében elforduló németnek, miután lendületből elcsapta a Mercedes első vezetőszárnyát. Szegény Schumachernek még megilletődnie sem volt ideje, kigurult a depóból, udvariasan félrehúzódott a palánk mellé, diszkréten megpróbált elfordulni, aztán... Petrov tönkretette az egész versenyét, és utána még neki is állt feljebb! Később aztán Perezzel, Kobajasival és a komplett a középmezőnnyel meggyűlt a baja az orosznak, aki előzni ugyan csak elvétve tudott a pályán, ám minden egyes sikertelen próbálkozását heves gesztikulációval igyekezett emészthetőbbé tenni saját maga, vagy éppen csapata számára. Hogy aztán mire is lett elég ez a nagy ámokfutás? Tizenhatodik lett, éppen eggyel megelőzve a hidegre tett Michael Schumachert, aki a verseny utolsó fázisában már látványosan és igen magasról tett az egész hajcihőre.

Nem úgy, mint Hamilton, aki egy elrontott rajt után folyamatos bizonyítási kényszerben szenvedve hozta a rosszabbnál rosszabb döntéseket: előbb felrakatott (bár itt lehet a csapat hibázott) egy selejtesnek bizonyuló szett lágy abroncsot, majd amikor a csapat arra próbálta figyelmeztetni, hogy bánjon velük óvatosabban és lassítson picit, mintegy dacból, válaszkánt, odarittyentett egy leggyorsabb kört. Ezek után jött a finom figyelmeztetés a boxból, hogy talán nem sikerült teljesen megérteni a feladat lényegét... Erre pedig Lewis a rá jellemző hidegvérrel, csípőből vágta rá, hogy „Dehogynem értem, viszont én ennél lassabban nem tudok menni!” Dehogynem tudott volna, csak hát ahhoz nem ártott volna akarni is: Button viszont éppen egy hellyel Lewis előtt állt, és ugye a csapaton belüli tekintély és lépéselőny megszerzése jelen pillanatban mindennél többet ér Hamilton számára.

Most pedig jó esélye is volt erre, hiszen a kanadai győző, az előző két hétben az egekig magasztalt Jenson Button űzött vadként kóválygott a pályán, miközben az élmezőny minden egyes tagjától (és ebbe most még Massa is beletartozott!) fényévekkel lassabb volt. Na, jó ha nem is fényévekkel, de annyival biztosan, hogy esélye se legyen feljebb jönni arról a bizonyos hatodik helyről, amit már az edzések alkalmával kipécézett magának. Hosszabb elemzésre talán felesleges is vállalkoznom, így csak elismétlem azt, amit Kanada után is hangoztattam: nem Button az, akitől Vettel legyőzését, vagy megszorítását kell várnunk - még akkor sem, ha Montréalban úgy tűnt, Jenson számára a bab is hús...

Most ugyanis Alonso volt az, aki hatalmasat autózott, és mivel a spanyol az utóbbi időben nem először vezette elő a jobbik énjét, talán jogosan süthetjük el a közhelyet: Alonso megkezdte a felzárkózást a bajnokság élmezőnyére. Apró bakinak tűnik, hogy kissé későn, hiszen immáron több mint 100 pont a hátránya a vezető Vettel mögött (mondjuk a második Button is 77 egységre van lemaradva), és ráadásul a felzárkózás is sántít - hiába ugyanis a mai remek teljesítmény, éppen hét ponttal nőtt a hátránya a már eddig is csak tisztes távolból figyelt Vettellel szemben.

Akit - és ezt most már ki lehet mondani nyíltan - senki nem fog tudni legyőzni ebben a világbajnoki pontversenyben. Ahhoz ugyanis az kellene, hogy valaki most azonnal (értsd: Silverstone-ban) elkezdjen nyerni, aztán nyerjen folyamatosan vagy két hónapig, és lehetőleg ne Sebastian Vettel fusson be mögötte másodiknak. És lehet, hogy még ez sem lenne elég, hiszen az első szóba jöhető rivális (és akkor most vegyük ki az általam az üldöző és az ellenfél szerepére teljesen alkalmatlannak tartott Webbert és Buttont a kalapból), Lewis Hamilton hozzávetőlegesen 90 pont távolságból követi az ifjú németet. És ez majdnem négy teljes győzelmet jelent a mostani pontszámítás szerint!

Azt javaslom tehát, hogy beszéljünk kissé vidámabb dolgokról, mondjuk a mezőny hátsóbb régióiról, egyrészt mivel ott legalább mérsékelt izgalmakat hozott ez a Nagydíj, másrészt pedig, mert úgysem tehetünk mást... Dicséret illeti például Jaime Alguersuarit, aki a 18.(!) rajthelyről küzdötte fel magát nyolcadiknak - ami ugye azért is nagyszerű teljesítmény, mert közben a sokra taksált csapattárs, Sebastien Buemi kénytelen volt beérni a tizenharmadik hellyel. Érdekes módon amióta megindultak a találgatások a fiatal spanyol kirúgásáról (Daniel Ricciardo állítólag már tűkön ül), egyszeriben beindult a bolt: Kanadában például az utolsó helyről kapaszkodott fel a pontszerzők közé Alguersuari, nem mellesleg pedig a verseny legjobb pilótáját kereső szavazásunkba is bekerült a neve.

Sergio Pereznek sem nagyon van miért szégyenkeznie, a szemtelenül fiatal (de Alguersuarinál azért idősebb) mexikói ugyanis megismételte ausztráliai bravúrját, és a Pirelli mérnökeinek idegeire menve újra egyetlen boxkiállással teljesítette a versenytávot. Úgy tűnik, hogy alatta egyszerűen nem fogy a gumi - a többiek ugyanis szinte kivétel nélkül háromszor is felkeresték a depót új abroncsokért. Más kérdés persze, hogy szegény párának így sem jött össze a hőn áhított pontszerzés... Ami egyébként indokolható a Sauber kis visszaesésével is, hiszen Kobajasi is feltűnően lassú volt, a Force Indiák simán lenyomták őket mind az edzésen, mind a versenyen.

Olybá tűnik tehát, hogy tiszták és világosak az erőviszonyok: még mindig Vettel az úr a Cirkuszban, mögé rendületlenül zárkózik a Ferrari (elsősorban Alonso), ám a maranellóiak számára folyamatos kihívást jelent Mark Webber és a két McLaren. Jóval a három élcsapat után lemaradva következik a Mercedes, amelyik viszont egyre meggyőzőbben veri el a visszaeső Renault-t - a franciákra egyre inkább zárkózik fel a Force India és a Sauber is. A középmezőnyt a ki tudja mitől borzasztóan lassú Williams, és az időmérőn nagyon gyenge, versenyen viszont megtáltosodó Toro Rosso zárja, hogy aztán következzen a három tavalyi újonccsapat, akik töretlenül próbálkoznak a felzárkózással -  egyelőre nagyon kevés sikerrel.

De legalább figyelünk rájuk. Így, hogy a mezőny elején lefutott a dolog, legalább ők is képernyőre, meg az érdeklődés homlokterébe kerülhetnek - pedig milyen jó lenne éppen fordítva ülni a lovon…

megosztom