Jubileum

Isten keze után jött az évszázad gólja - Maradona 25 évvel ezelőtt intézte el az angolokat

  • Kele János
megosztom

1986. június 22-e alighanem örökre az angol futballdrukkerek agyába vésődött; pontosan 25 éve ezen a napon esett meg ugyanis, hogy csapatuk a mexikói világbajnokság negyeddöntőjében alulmaradt a Maradona vezette argentinokkal szemben. De nem akárhogyan…

Diego Maradona
Sokáig úgy tűnt, nem bír egymással a torna két titkos esélyeseként aposztrofált együttes - aztán jött a csodálatos Maradona, és három perc alatt szó szerint a földbe döngölte a háromoroszlános csapatot. Előbb pimaszul, szemtelenül, sőt mi több, talán csaló módon kézzel ütötte a labdát Peter Shilton kapujába, majd a fél pályáról indulva, hatvan méteres sprint után, öt angol védőt és a kapust is kicselezve helyezett a hálóba. Egy sima, egy fordított; Anglia pedig máris a padlón.

Pedig nem így indult. A szinte csakis Maradona zsenialitásában bízó gauchók nagy rohamokkal indítottak a mérkőzés elején, de sehogyan sem sikerült megtörniük az igen masszív középpályás védekezést bemutató angolok ellenállását. Sir Bobby Robson kihagyta a kezdőcsapatból például Waddle-t és Barnes-t is, s helyettük inkább olyan, védekezésben jobban használható játékosokat vetett be, mint Reid és Steven. Az ő feladatuk lett volna semlegesíteni Maradonát, a vonal mellé szorítani a világ akkori legjobb játékosát - ám ez már a kezdeti percekben sem nagyon sikerült nekik, a dél-amerikaiak tízese jónéhány lövést megeresztett, s nem egyszer csak Shilton bravúros vetődése mentette meg a britek kapuját a góltól.

Argentina birtokolta a labdát, Anglia pedig szakadatlanul rakkolt (többnyire a labda után) - ám a félidőben maradt 0-0 az állás. Bár Beardsley révén az angoloknak is volt helyzetük az első játékrészben, nem igazán lehetett azt mondani, hogy az európaiak közelebb álltak a győzelemhez: Robson csapata inkább arra próbált meg figyelni, hogy Maradonát kiiktassa a játékból, minél tovább húzza döntetlennel, és a mérkőzések hajrájára rendszerint kipukkanó ellenfelet a végén kényszerítse térdre. Igen ám, de a terv nem jött, nem jöhetett össze…

Maradona ugyanis tovább fickándozott, sem Steven, sem Reid nem tudta tartósan útját állni, ezért nem egyszer Butchernek kellett kilépnie a védelmi vonalból, hogy nyomást gyakoroljon az isteni Diegóra. Látszott, érződött, hogy ebből baj lesz - s lám, a második félidő hatodik percében be is ütött a krach: Diego Maradona megszerezte a vezetést az argentinoknak. Kézzel…


Az egész akció az argentin tízestől indult, aki a középpálya közepén meghúzott egymás után két gyors cselt (ezzel egyébként négy angol védőt iktatott ki a játékból), majd a védelem utolsó sorára rávezetve a labdát inkább úgy döntött, hogy a jobbszélre kihúzódó Valdanóval keresi a kényszerítőzés lehetőségét. Kidobta a labdát a szélre, majd sprintelt be középre a visszapassz reményében - ami meg is érkezett, csakhogy Hodge önfeláldozó mentésének hála magas ívben szállt a levegőben, úgy tűnt, egyenesen Shilton kezébe. Maradona azonban gondolt egy merészet, felugrott a kapussal, és első ránézésre úgy tűnt, el is fejelte a labdát. Másodikra már kissé másképp nézett ki a szituáció: az arngentin klasszis voltaképpen kézzel ütötte be a labdát az angol kapuba, másképpen nem is igen tehetett volna, lévén míg ő 165, az angol kapus 185 cm magas volt - ez pedig igencsak behatárolta Maradona lehetőségeit az esetnél. Szabályos körülmények között, fejjel, a kézzel kijövő kapus ellenében aligha szerezhetett gólt az aprócska Maradona…

És ez mindenkinek fel is tűnt - kivéve a játékvezetőt, a tunéziai Ali Bin Nasszert, és annak segítőjét, a bolgárt Bocsevet.

Először még maguk az argentin csapattársak sem hittek a gól szabályosságában, ám Maradona elkezdett látványosan örömködni, s oda is kiáltott társainak: „Hé, gyertek már, öleljetek át, különben nem fogja megadni!” Közben persze az angolok teli torokból reklamáltak, érdekes módon nem is elsősorban Shilton, aki állítólag nem vett észre az egészből semmit, sokkal inkább Butcher, aki gyakorlatilag páholyból nézte végig, amint Maradona beüti a labdát Shilton mellett - ő volt az, akinek követnie kellett volna az aprócska irányítót…

A java persze majd csak a meccs után következett, az angolok és az európai sajtó nehezen emésztette a kiesést (pláne ilyen körülmények között), és a sajtótájékoztatón mindenkinek feltett szándéka volt jól megbüntetni Maradonát - ha már a pályán a játékvezető erről elfelejtkezett. Rögtön az első kérdés arra vonatkozott, hogy milyen körülmények között is született az első gól, kéz volt, avagy sem? „Egy kicsit Maradona feje, egy kicsit pedig az Isten keze” - summázta a történetet a gauchók világklasszisa, mire Bobby Robson csak annyit felelt: „Szerintem meg inkább egy gazfickó keze”.

Ebben a keserű válaszban persze benne volt a szigetlakók minden keserűsége, csalódása és dühe: sokan a mai napig úgy gondolják, hogy egy világbajnoki címből csalták ki az angol nemzeti tizenegyet. De legalábbis egy döntőből, hiszen a belgák simán legyőzhetőnek tűntek a négy között.

Illetlenség lenne persze csak Isten Kezét emlegetni június 22-én - ekkor született ugyanis minden idők legszebb gólja is, amit a 2002-es világbajnokságot megelőző szavazáson egyenesen az évszázad góljaként aposztrofáltak a szurkolók. Alig négy perc telt el az (akkor még csak) igen vitatott gól óta, Anglia még a padlón feküdt; Maradona pedig a felezővonalnál, kissé oldalra szorítva labdát szerzett. És innen már nem volt visszaút: az Isteni Diego hatvan méteres szólóba kezdett az ellenfél kapujáig, ez alatt nem kevesebb mint öt angol mezőnyjátékost és a kapus Shiltont cselezte ki - volt akit kétszer is sikerült megkerülnie. A szóló végén pedig természetesen az üres kapuba emelt, s 2-0-ra alakította a mérkőzés állását; valósággal ledöfte Angliát.


Amikor megindultam, az volt a szándékom, hogy amint a védelemig érek, kitegyem a labdát Valdanónak, és vele sikerüljön rúgatnom egy gólt. Ahogyan azonban haladtam előre, egyre inkább körbevettek, nem tudtam szétnézni, nem volt lehetőségem passzolni - az az egy esélyem maradt, hogy egyedül végigviszem, és gólt szerzek. Sikerült…” - emlékezett évekkel később Maradona, s természetesen azt sem felejtette el megemlíteni, hogy az angol védők sportszerűsége nélkül nem szerezhette volna meg ezt a futball-történelmi jelentőségű gólt. „Azt hiszem egy uruguayi vagy brazil bekk már a kaputól negyven méterre úgy felrúgott volna, hogy csak nyekkenek”. Ez a momentum egyébként az egész mérkőzésre jellemző volt: az angolok nem alantas rugdosódással, hanem csapatmunkával és hibátlan helyezkedéssel akarták semlegesíteni Maradonát - ami persze dicsérendő elhatározás, de végeredményét tekintve semmit sem ért, főleg az 1982-es, Gentile-féle rugdosódással összehasonlítva.

Innen tehát már nem volt visszaút a háromoroszlánosoknak: bár Lineker még szépített, és a csereként beálló Waddle-Barnes duónak is voltak nagyszerű megmozdulásai, végül 2-1-re elveszítették a negyeddöntőt, és csomagolhattak. Pedig a végére egyre inkább fáradni látszott a dél-amerikai csapat, az is benne volt a levegőben, hogy Lineker egyenlít…

De nem tette, így a már addig is igen vaskosnak számító angol-argentin ellentétgyűjtemény újabb fejezettel bővült. 1966-ban kezdődött az egész, amikor a hazai pályán vb-címig menetelő szigetországiak egy igencsak vitathatóan vezetett mérkőzésen verték a gauchókat, majd következett az 1982-es falklandi háború - 1986-ra már egészen odáig jutottunk, hogy a vb-re érkező argentin csapatnak egyetlen célja volt: legyőzni Angliát.

Ehhez képest, amolyan bónuszként még világbajnokok is lettek - az angolok pedig egészen 2002-ig hiába vártak a nagy visszavágásra, a sors csak nem akart igazságot szolgáltatni. 1998-ban például a legjobb tizenhat között botlott egymásba a két gárda, és hiába volt Michael Owen zseniális gólja (azon a szavazáson, ahol Maradona találata nyert, a fiatal angol csatáré második lett), végül David Beckham buta kiállítása és a tizenegyes-párbaj Anglia vesztét jelentette.

Úgy tűnik azonban, mára a düh és a csalódottság a múlté: néhány évvel ezelőtt Maradona maga beszélt a mérkőzésről a BBC csatornáján, a műsorvezető pedig nem volt más, mint Gary Lineker. Az ominózus 1986-os mérkőzés után Maradonával mezt cserélő Hodge pedig a 2000-es évek elején a Brit Nemzeti Futball Múzeumnak adományozta a legendás trikót - ami egyébként azóta is a gyűjtemény egyik legféltettebb és legnépszerűbb darabja.

Egyedül az angol foci nem tud felejteni: ők ugyanis azóta is hiába várnak a világbajnoki címre…

1986-os mexikói futball-világbajnokság, negyeddöntő
Azték Stadion, Mexikóváros
Argentína-Anglia 2-1 (0-0)
Játékvezető: Ali Bin Nasser (tunéziai)
Gólszerző: Maradona (51. és 54.) illetve Lineker (80.)
Argentína: Nery Pumpido - Jose Luis Brown, Jose Cuciuffo, Oscar Ruggeri, Sergio Batista - Jorge Burruchaga (Carlos Tapia, 75.), Diego Maradona, Hector Enrique, Ricardo Giusti - Julio Olarticoechea, Jorge Valdano
Anglia: Peter Shilton - Gary Stevens, Kenny Sansom, Terry Fenwick, Terry Butcher - Glenn Hoddle, Peter Reid (Chris Waddle, 64.), Trevor Steven (John Barnes, 74.), Stephen Hodge - Gary Lineker, Peter Beardsley
megosztom