Kozák Danuta négy számban indult a belgrádi Európa-bajnokságon, ebből három érmet, köztük két aranyat sikerült szereznie. A kajak.hu-n vezetett blogjában emlékszik vissza a sportoló a hétvégére.

„Bár jól aludtam minden este, vasárnap reggel mégis holtfáradtan ébredtem, amit én leginkább a szombati napnak tudtok be. Különben egész hétvégén nagyon hullámzó volt a kedélyállapotom és a formámat is hasonlóan éreztem. Pillanatok alatt képes voltam átmenni a roppant gyengéből a kirobbanó erőbe. Valószínű az antibiotikummal lehúzott náthának is köze volt ehhez elég rendesen. Vasárnap az ötszáz egyes döntőt mentem először, akkor már olyan rossz állapotban voltam, hogy a vízre szállás előtt negyedórával eltörött nálam a mécses… Felhívtam a barátomat, neki sikerült megnyugtatni, hogy semmi baj nincs, figyeljek és összpontosítsak mindig a pont előttem álló feladatra, és akkor nem lesz baj. Akkor hirtelen ismét erős lettem, de amint beültem a hajóba, megint elbizonytalanodtam. Viszont az első csapásaim meg nagyon erőteljesre sikerültek, ami megint csak önbizalmat kölcsönzött. Amikor beálltunk a rajthoz, egyáltalán nem stresszeltem magamat. A rajtom viszonylag jól sikerült, vezető pozícióba kerültem, aztán már csak arra összpontosítottam, hogy ne előzzenek meg, senki ne tudjon lehajrázni. A balomon Oszipenko-Radomszka, az olimpiai- és világbajnoki címvédő jött, őt egy kicsit éreztem magamon, de a többieket nem. A cél előtti métereken azért még belém villant, hogy az egyes és a kilences pályán nem viccelt-e meg valaki, de ahogy kinéztem – mert szerencsére volt már akkora előnyöm, hogy fél szemmel megtehettem ezt –, nem láttam sehol senkit. Mit mondjak, oltári nagy kő esett le akkor a szívemről, amikor beértem a célba” – írta a 24 sportoló.

Ezután következett a négyes, majd a mélypontnak számító egyes, végül a páros száma Kovács Katival.

„A négyesre jól bemelegítettünk, én viszont egy picit még éreztem az egyesemet. Más versenyen azért nem ilyen szoros az időbeosztás, ráadásul azért hoztuk magunkkal az egy héttel ezelőtti válogató minden fáradtságát. Arra már céloztam az előbb, hogy mi tulajdonképpen itt ültünk össze először idén, Annával pedig először eveztünk. Ehhez képest ment jól a hajónk, a németeket – igaz, az ő összeállításuk nem volt teljes – például így is sikerült megelőznünk, csak azok a fehéroroszok hajráztak le minket, akik egész évben együtt készültek már, és a világkupákon is nagyon jól mentek, nem véletlen győztek. A kétszáz egyesem az megint pont az egyik hullámvölgyem idejére esett, nem tudtam rápörögni. Az elejét kicsit elaludtam, és sajnos közben nem tudtam „felébredni”. A hajrát már meg sem nyitottam, semmi értelme nem volt, inkább a párosra figyeltem. Az ötszázas és a kétszázas döntők között is igen rövid volt időben a távolság, a vb-n ez is máshogy lesz. Amikor kétszázas páros társam, Kovács Kati meglátott az egyes után megkérdezte tőlem: van még erőd? Azt válaszoltam neki, hogy maradt, de nagyon rá kellett koncentrálnom, hogy össze is tudjam szedni. A döntőnk jó verseny volt, amit sikerült megnyernünk. Így minden jó, ha jó a vége alapon aranyéremmel búcsúzhattam el Belgrádtól. A döntők után délután azonnal ültünk a buszba és indultunk haza. Most ezzel az aranyérmes zárszóval magamban pihenem ki az elmúlt hetek összes fáradalmát, és nagyon bízom benne, hogy amikor jövő héten ismét ezerrel elkezdődnek az edzések, addigra egészségileg is tökéletesen rendben leszek. Közel két hónap van hátra a szegedi vb-ig, elkezdődik a felkészülésünk utolsó, igaz többlépcsős állomása.”