Nincs mese, ez az Évszázad versenye volt. Ami persze nekünk, magyaroknak kissé fájó lehet, merthogy eddig mégiscsak a mi, 2006-os futamunkat illették ezzel a kitétellel a szakírók és a szurkolók, de sajnos vagy nem sajnos, el kell fogadnunk, hogy ez a kanadai futam minden másik versenyt lepipált az elmúlt jó húsz évből.
Egyébként pedig, csak az érdekesség kedvéért megjegyezve, ha már szóba jött az a bizonyos 2006-os, esős mogyoródi verseny, akkor egy párhuzam erejéig álljunk is meg talán. Merthogy van közös a mostani montréali őrületben és az öt évvel ezelőtti hungaroringi ámokfutásban… Például a győztes személye: azt ugyanis mind a két korszakos versenyen Jenson Buttonnek hívták végül.
Öt esztendővel ezelőtt Magyarországon a Hondával a 14. helyről rajtolva győzött végül - nem kis részben persze a szerencsének is köszönhetően, no de ki törődött ezzel akkor… Az egész világ azzal volt ugyanis elfoglalva, hogy megkönnyebbülve felsóhajtson, „Na végre! Na végre!” felkiáltások közepette; Button ugyanis hat szezonnyi szenvedést követően ekkor nyerte meg élete első versenyét. És 2009-ig úgy tűnt, talán az utolsót.
Különbség persze a két fentebb említett futam között jóval több akad, mint hasonlóság (ami ugye jórészt kimerül Button személyében és a kissé nedves körülményekben) - Magyarországon például akkor először döntött úgy Esőisten, hogy áldást borít a pályára, Kanadában eközben szinte már hagyományai vannak a kaotikus, minden előzetes számítást felborító versenyeknek.
És bizony Button győzelme felborított minden várakozást. Kezdődött az egész mindjárt azzal, hogy esett egy kis eső. Nem sok, csak körülbelül annyi, mint tavaly Koreában (ha valaki még emlékszik rá), ám ez a kis nedvesség éppen elég volt ahhoz, hogy a versenybíróság úgy döntsön, hogy Safety Car mögül lenne ildomos elrajtoltatni a mezőnyt. És itt most rögtön beszélhetnék arról, hogy korábban hány, de hány verseny volt, ahol a kanadai esőnél (mármint annál, ami a rajt előtt volt) jóval nagyobb vízben ellenvetés nélkül eljött a mezőny állórajttal, egyébként különösebben nagy galiba nélkül - de nem teszem. Inkább felelevenítek egy történetet, amiben egy kicsit mi magyarok is érdekeltek vagyunk, és ami szinte a tökéletességig jól ábrázolja azt a kettősséget és ellentmondást, ami az új idők Forma-1-ében a biztonság és az izgalom között húzódik. Éppen az első Magyar Nagydíjat szervezte Rohonyi Tamás és Bernie Ecclestone (valamikor 1983 körül járunk az időben), amikor az eset történt. Bernie mindenféleképpen különleges futamot szeretett volna, már meg is volt számára az ideális helyszín: a Cirkusz porondmestere a Népliget kellős közepére álmodta meg a vadonatúj Hungaroringet. És az igazi truváj csak ezután jött: amikor néhány aggódó magyar tekintetű úriember arra próbálta felhívni a világhírű üzletember figyelmét, hogy itt fák és bokrok is elég gazdagon vannak, akkor mindenki Bernie-je csak ennyit válaszolt: „De hát kérem, akik ide fognak jönni, azok a világ legjobb versenyzői. Majd úgy mennek, hogy elkerüljék a fákat és a bokrokat!" És senki nem tudott vitába szállni a fentebbi kijelentéssel…
Nem, mert voltaképpen mindenki tudta magában, hogy igazat beszél a habókos angol. De azért mégsem lett Magyar Nagydíj a Népligetben. Pontosan úgy, ahogyan nem lett állórajt sem Kanadában, pedig mindenki tudta (vagy legalábbis remélte), hogy a világ legjobb sofőrjei majd úgy indulnak el, hogy ne borítsák halomra egymást. Akkor még nem is borították. Később persze igen, és érdekes módon, ehhez még csak különösebben nagy eső sem kellett nekik. Mert bár esett gazdagon, amíg igazán nagy víz állt a pályán, a versenyzők egy tapodtat sem mozdultak! Inkább szép csendesen leparkoltak a rajtrácsra, kipattantak az autóikból, és eltűntek a boxok jótékony homályába. Hogy aztán ott, a magány csendességében ki mit csinált… Arra csak akkor derült fény, mikor újraindították a futamot. Vagy ha fény nem is derült, de következtetni mindenképpen lehetett rá.
Lewis Hamilton egyébként ekkor már nem volt versenyben, mert hát hiába volt a nagy fogadkozás, a jó öreg Lewis, amint egy röpke kis esélyt látott az előzésre, megint belement minden kockázatba. Hiába, no, a vér nem válik vízzé… A rajtnál (mármint az igazinál, amikor végre Mäylander kiállt kicsit pihenni) egyből bebújt Webber mellé - aki persze nem volt túlságosan előzékeny, meg aztán sokat nem is láthatott az esetből, mindössze annyit érzékelt, hogy valaki hátulról elegánsan megpöccinti, és már forgott is…
Ez persze még semmi volt ahhoz képest, ami pár körrel később következett: a valamilyen úton módon ismételten a csapattárs elé keveredő Button ugyanis még annyira sem volt előzékeny, mint Webber - nemes egyszerűséggel a falra passzírozta Hamiltont! Akinek ugye ezzel akkor és ott be is fellegzett…
Ebben a versenyben azonban az volt a szép, hogy semmin nem volt idő sokat morfondírozni; ahogy összejött egy koccanás, már valaki pörgött is meg, szorította le a másikat, kiment gumit cserélni, vagy csak egyszerűen futott egy borzasztóan gyors kört. Ez utóbbi lett egyébként Button veszte: miután ugyanis beállt a biztonsági autó, ő egyszerűen túl gyorsan(!) ment körbe a pályán, hogy ledolgozza a hátrányát, és legalább hátulról utolérje a mezőnyt, ezért pedig annak rendje és módja szerint kiintették büntetésre.
Megáll az ész! 2011-re eljutottunk oda, hogy valakit megbüntetnek azért, mert túl gyorsan ér körbe a pályán - miközben az, hogy pár pillanattal előbb hidegre teszi a csapattársát a célegyenesben, mindössze egy ejnye-bejnyét ér. És félreértés ne essék, nekem nem azzal van a bajom, hogy Buttont megbüntették azért, amiért meg is kellett - sokkal inkább az nem tetszik, hogy miközben valami ugri-bugri felesleges szabályt betűről betűre betartatnak, a valóban komoly eseteket elbagatellizálja a versenybíróság. Sőt, mit elbagatellizálja, nemes egyszerűséggel saját magának mond ellent!
Az ugyanis, aminek a tavalyi majdnem-bekövetkezése (Schumacher és Barrichello éppen a Hungaroringen) 10 helyes rajtbüntetést ért a vétkes félnek, az most, hogy valóban megtörtént, nem ért többet egy virtuális csúnyán nézésnél. Csak a vak nem látja, hogy kettős a mérce, annyira kilóg a lóláb. Button ráadásul a nagy igyekezetében a félig felszáradó pályán Alonsót is kisegítette a fűre, úgyhogy gyakorlatilag kétszeresen megérett arra, hogy elmeszeljék - a versenybíróság valamiért mégsem gondolta úgy, hogy Button rászolgált egy kis fejmosásra…
És én meg is mondom miért: Button csak azért nem kapott büntetést, mert megnyerte a futamot!
Félreértés ne essék, valóban parádésan teljesített, a száraz gumikkal olyan tempót diktált, amit egyszerűen képtelenség volt überelni, két baleset és egy büntetés után a 21. helyről ért oda a győzelemre - azonban ettől függetlenül még gajra vágta két ember versenyét, ezért pedig egészen egyszerűen elfelejtették megbüntetni. Hogy aztán valóban elfelejtették-e, vagy már a futam közben pontosan tudták, hogy ez lesz ennek a vége, egy összevont szemöldök és egy ejnye-bejnye, arról fogalmam sincs. De abban teljesen biztos vagyok, hogy ha Button tizediknek jön csak be a végén, lehet, hogy még a következő futamon is rásóznak egy rajtbüntetést, annyi volt a rovásán. De hát a végén legyőzte Vettelt…
Amit végképp nem értek, az az, hogy vajon miért nem volt képes a versenybíróság a futam közben kivizsgálni a Hamiltonnal és az Alonsóval történt ütközést? Volt rá cirka három órájuk… Persze már hallom is (meg olvasom másutt) a választ, hogy ők bizony meg akarták hallgatni Jenson véleményét is az esetről. Ez persze mind nagyon szép ötlet, meg dicsérendő kezdeményezés, csak egy a probléma vele: hogy nem igaz! Érdekes módon ugyanis Di Resta és Sutil „ügyeinél” nem volt ennyire demokratikus kedvében a testület. Már megint az a fránya kettős mérce.
Most legalább lehet ujjongani, meg nagyokat nevetni, hogy a világbajnokság megmenekült, az igazság meg győzött, lévén Sebastian Vettelen kívül más is képes volt végre Nagydíjat nyerni. (Igen, tudom, hogy Hamilton egyszer már legyőzte az idén.) A probléma csak annyi, hogy irtózatos módon kilóg a lóláb. A pályán ugyanis, szabályos eszközökkel megint nem nagyon lehetett volna legyőzni a németet (ne feledjük, Buttonnek két büntetése is elmaradt!), aki egyébként az én szememben a verseny talán legjobb teljesítményét nyújtotta. Sokan hajlamosak lebecsülni a német teljesítményét (nem tagadom, időnként nekem is voltak kétségeim), de amit Montréalban művelt, az maga volt a csoda. Ötször is meg kellett keresnie Bernd Mäylander Mercedesét, hogy összegyűjtsék maguk mögött a teljes mezőnyt, minden újraindításnál trükköznie kellett, nehogy elébe kerüljön valaki, folyamatosan maximálisan kellett koncentrálnia - miközben toronymagasan a leggyorsabb volt a mezőnyben. Amint szabad volt előtte a pálya, messze leszakította üldözőit; hogy aztán ahogy történjen valami, megint beállhasson a Safety Car mögé, és nézegethesse a visszapillantó tükröt az újraindításkor. De akárhányszor is húzták fel rá a komplett mezőnyt mesterségesen a versenybírák, ő mindannyiszor meglógott!
Kivételes lelki nyugalomra utal ez. Bevallom, nekem elsőre Martin Schmitt, az egykori német síugrósztár jutott eszembe róla, akiről fénykorában köztudott volt, hogy két ugrása között nem emészti magát az esetleges következményeken, hanem inkább elmegy, és szunyókál egyet. Már javában világbajnoki címeket és világkupákat nyert, amikor még mindig volt egy külön embere arra, hogy időben ébressze fel a sorsdöntő ugrások előtt. Ő meg fogta magát, felkecmergett a sáncra, és ugrott egy akkorát, hogy a világ csak tátotta a száját a nagy ámulatban. Ő meg a leérkezéskor álmosan dörzsölgette a szemét…
Valahogy így volt ezzel Vettel is, aki haláli nyugalommal töltötte bent a kétórás esőszünet első felét az autójában - miközben mindenki más, beleértve Schumachert, Buttont, Alonsót és a nagyágyúkat már javában kint vigyorgott a boxutcában. Most mondjuk jégkrémet senki nem bontott, mint annak idején Kimi Raikkönen. Vettel azonban csak ült, és koncentrált. Hogy mire gondolt éppen, azt csak találgathatjuk. Később persze ő is kiszállt az autójából (egyszerűen lehetetlenség azon a szűk helyen semmit sem csinálva, csak úgy kedvtelésből üldögélni), elsétált a boxig, de nem a szponzorokhoz ment bájcsevegni, hanem inkább odaült a vezérlőpulthoz és grafikonokat, meg telemetriát olvasgatott.
Abban a pillanatban rájöttem, miért is veri bucira idén az egész mezőnyt - mert a tökéletességig tudatos minden megmozdulása! Ha úgy tetszik, egy gép, ha úgy tetszik, az emberi akaraterő tökéletes megtestesítője, aki feltette magában, hogy megvédi azt a fránya bajnoki címet, rekordokat döntöget, és mindig, minden körülmények között a győzelemért száll ringbe. És ezért mindent, de mindent megtesz. Egy pillanatra nem enged le, nem lazít, hanem tökéletes koncentrációval végzi a munkáját. És az ilyen emberek általában sikerrel járnak.
A Kanadai Nagydíjon azonban semmi nem úgy történt, ahogyan általában - megkockáztatom, semmi nem úgy történt, ahogyan annak történnie kellett volna. Hamilton idő előtt kénytelen volt befejezni a száguldást, holott a körülmények neki kedveztek, és vélhetően tovább folytatta volna one-man showját; ha úgy tetszik, amit megúszott Monacóban, azt most kétszer is elverte rajta a sors. Schumacher ilyen parádés teljesítménnyel dobogót, sőt, talán győzelmet is érdemelt volna - ehhez képest a végén csak negyediknek futott be. Webber hibátlan versenyzése ellenére sem tudott beleszólni a futamgyőzelem dolgába - ki tudja, mi történik, ha az elején Hamilton nem forgatja be egy szambatáncos kecsességével. Jenson Button pedig büntetést és megrovást érdemelt volna, ehelyett most egy egész világ hősként ünnepli. Fonák egy verseny volt. Aki jót érdemelt volna, rosszat kapott, aki megdolgozott a rosszért, az pedig a végén learatta a babérokat. De ez is Forma-1. És akármilyen meglepő, mi pontosan így szeretjük.