Biztosra kell menni! Aki ugyanis a statisztikák fényében sütkérezik, az könnyen megégetheti magát. Bicskei Bertalan, Bozsik Péter, Várhidi Péter hosszan tudna mesélni erről, Liechtenstein (0-0, 1999 Eb-selejtező), Málta (2-1, 2006. Eb-selejtező) Ciprus (2-1, 2007, barátságos) mind olyan válogatott, amely az utóbbi bő évtizedben egyszer-egyszer belerondított az amúgy sem látványos magyar futball eredménysorába. A történelminek nevezhető kudarcok (a liechtensteini döntetlen is ebbe a kategóriába sorolandó) közvetve vagy közvetlenül a regnáló szövetségi kapitányok bukásához vezettek, így aztán érthető Egervári óvatossága. Nem beszélve az időpontról, a nyár eleji meccsekre mifelénk már-már művészet motivációt találni, főként akkor, ha az ellenfél nincs a százban az aktuális FIFA-rangsorban. Luxemburg (125.) nagyon nincs, San Marino meg hatodmagával tökutolsó a 207 országot számláló listán.

Értem én a kapitányt. Két ilyen kellemetlen csapat ellen mindenre fel kell készülni, ha pedig már úgy alakult, hogy az erősebbiken gyakorolhatjuk a nyerő taktikát, akkor a kísérletezgetés is belefér. A pénteki próbálkozás végül is elérte a célját, Bogdán személyében újonc kapust avatott a válogatott, amely az újra felfedezett Szabics góljával megnyerte a mérkőzést. Ennyi, és nem több a luxemburgi összejövetel hozadéka, no és persze a nagy felismerés, miszerint Hajnal Tököli mögötti szerepeltetése egyszeri és megismételhetetlen, azaz el lehet felejteni. Erről persze a legkevésbé a stuttgarti légiós tehet, aki passzaival, megindulásaival, kapu elé érkezéseivel megpróbálta átültetni a gyakorlatba a mágnestáblán felvázolt taktikát, ez többnyire sikerült is neki, az árnyékékes felálláshoz azonban más is kell. Mondjuk egy olyan ék, aki nem árnyéka önmagának…

És erre az sem lehet magyarázat, hogy Tökölinek egyedül kellett mozgatnia az amúgy fürgének jóindulattal sem nevezhető védőket, a ziccere ugyanis már a 10. percben megvolt, a befejezés viszont a válogatottsághoz méltatlan könnyelműséget tükrözött. Feltűnő volt továbbá, hogy a hátsó négyes előtt két szűrővel túlbiztosított alakzatot olykor-olykor megkeverték a szerény képességű luxemburgi legények, de ami a legfájóbb, játékosaink néhányszor gyorsaságban is alulmaradtak velük szemben. A szerkezetváltással valamivel közelebb kerültünk az Eb-selejtezőn elvárt nyerő taktikához, a Szabics-Németh csatárduó becserélése, ezzel együtt Dzsudzsák és Koman agilisabbá váló szélsőjátéka, valamint Hajnal immár kötetlenebb, nagyobb területre kiterjedő mozgása egyértelművé tette, hogy kedden gond nélkül túl kell lépni San Marinón. Azon a válogatotton, amelyik a selejtező-sorozatban érdekelt ötvenegy ország közül egyedüliként nem szerzett még gólt, miközben hat meccsen harmincat kapott, nyolcat tavaly ősszel a magyar nemzeti tizenegytől.

Értem én a kapitányt. Az ilyenkor szokásos kliséket is elfogadom (senkit sem szabad félvállról venni, a kiscsapatok hazai pályán kellemetlen ellenfelek, nem lesz könnyű mérkőzés, a három pont a legfontosabb…), ám mielőtt a játékosok túl mélyen elraktároznák magukban az e fajta közhelyeket, és esetleg felmentve érezhetnék magukat, nem árt ha tudják, a világ egyik leggyengébb válogatottja ellen nincs más alternatíva, simán nyerni kell! Akkor is ha tombol a nyár és a bajnoki holtszezon.

S hogy mi adhat kapaszkodót a győzelemhez? A luxemburgi első félidő semmiképpen, a második nyomokban. De, ha a San Marino ellen pályára lépők tényleg meg akarják kímélni magukat a későbbi fanyalgó megjegyzésektől és a magyarázkodástól, gondoljanak egy két hónappal ezelőtti meccsre. Akkor, négy nappal a méretes budapesti zakó után meg sem fordult a kapitány fejében az egycsatáros felállás, ráadásul Rudolf és Priskin mögött olyan játékosok szerepeltek, mint Dzsudzsák, Gera vagy Koman, akiknek ugye nem elsősorban a védekezés volt a feladata. Azt az Eb-selejtezőt is idegenben játszottuk, ötvenezren szurkoltak a hazai csapatnak, mégis, a második félidő jelentős részében válogatottunk nemhogy felnőtt a feladathoz, de jobban játszott vendéglátójánál. Az ellenfelet úgy hívták: Hollandia, a világ második legerősebb válogatottja. Mindezt csak azért tartom érdemesnek megjegyezni, mert bár minden meccs más, a motiváció is összehasonlíthatatlanul nagyobb volt akkor, mint lesz kedden, ám ha Amszterdamban a sztárok ellen működött a támadó középpályásokkal támogatott két csatáros játék, akkor San Marinóban is megérné legalább kipróbálni. Legfeljebb nyerünk. És akkor mindenki nyugodtan mehet szabadságra, szerethető marad a csapat, szeptemberben teltház előtt fogadhatnánk a svédeket, továbbra is versenyben lennénk a pótselejtezőt érő második helyért. Tét tehát van bőven. A három pont csupán a minimum.