Az egyszeri szurkoló persze nyugodtan (sőt mi több jogosan) állíthatja, hogy felesleges a túlzott felhajtás, hiszen Hamilton minden egyes hibájáért megbűnhődött, kétszer is büntették a futamon, és végül csak nagy megpróbáltatások közepette tudott bejönni hatodiknak.

Aztán ott van persze az ellentábor, akik meg vannak győződve arról, hogy Hamiltonnak még jobban bűnhődnie kell, hiszen két pilóta futamát is taccsra vágta, miközben ő maga mindig tovább tudott menni, ráadásul a futam végén még bőven pontszerző helyen is tudott befutni. Sokan azt sem tartják kizártnak, hogy az angol számára nem szabadna megengedni, hogy a rajtrácsra gurulhasson Montréalban, egyik kedvenc versenyhelyszínén.

És Lewis Hamilton egy ilyen helyzetben, egy ennyire megosztó és kétes szituációban képes volt rasszizmusra célozgatni egy versenyt követő BBC-interjúban. Persze viccből.

Az eset ezzel együtt is felvet azonban két, egymástól nagyon eltérő, talán kissé marginális, ám annál érdekesebb kérdéskört. Az egyik, miszerint vajon Lewis Hamilton jól teszi, hogy belevág a gerillaharcba? A másik feltevés pedig arra vonatkozik, hogy vajon érdemes-e, szabad-e viccelni bármilyen olyan jelenséggel, ami így-vagy úgy, de kötődik a rasszizmushoz?

Könnyen rá lehetne vágni mindkét kérdésre a nemet, de ennél a kérdéskör azért jóval árnyaltabb. Tekintsük elsőre például Hamilton jelenlegi helyzetét. Adva van egy igen tehetséges, szinte robot módjára mindent hibátlanul végrehajtó ellenfél, aki ráadásul a mezőny vitathatatlanul legerősebb autójából kacsint vissza a komplett versenyzői gárdára (Sebastian Vettel). Mit tehet ez ellen Hamilton? Nyilván nem sokat, mindössze annyit, hogy jó keményre felfújja az arcát, és csakazértis mentalitással elkezd dolgozni, dolgozni, dolgozni, a lehető legkeményebben, és megpróbál tökéletesen koncentrálni a versenyhétvégéken. Más esélye nincs.

Ez azonban idén pontosan annyira elég, hogy majd’ 50 pontos hátrányból szemlélje Vettelt hat futam után a bajnokságban. Ez pedig több, mint hervasztó.


Főleg úgy, hogy Hamilton pontosan tudja azt, hogy egy fikarcnyival sem rosszabb versenyző a németnél. Sőt, ha lehet ezt mondani, ő talán még többet letett az asztalra mint a tejfelesszájú Vettel, lévén nem egyszer bizonyította már, hogy nem a legerősebb autóban ülve is képes magabiztos futamgyőzelmeket aratni.  Hogy tovább ne menjek, ott volt 2008 - akkor egy olyan McLarenben ülve verte el a vetélytársakat sokszor jócskán, aminek alapesetben semmi esélye nem volt a Ferrarikkal szemben. És a szezon végén, egy (a Ferrarihoz képest) másodvonalbeli McLarennel világbajnok lett.
Vettel jóformán még futamot is csak a legjobb, legmegbízhatóbb technikával nyert. Persze erről nem ő tehet…

Értsük meg azonban Hamiltont, akit érthetően frusztrál a helyzet. Hat futam elég volt arra, hogy nagy eséllyel kijelenthessük, ez az év is elszállt, s hiába produkálta az eddigi hat futamon Hamilton a pilóták közül messze a legjobb teljesítményt (az autóhoz mérten persze), a világbajnoki cím elérhetetlen messzeségbe távoldott el tőle. És erre jött rá ez a rémes monacói versenyhétvége… Ahol egyébként remekül indult minden, Hamilton pénteken nagyon gyors volt, lehetett látni, érezni, hogy méltó kihívója lehet Vettelnek, és talán éppen azért, mert a német nem igazán mondható Monaco-specialistának, ki tudja használni a lehetőséget, és előbb pole pozíciót szerez, majd győz a futamon. Ehhez képest már az időmérőt borzasztóan elrontotta.

Hogy saját vagy csapata hibájából-e, az a történet szempontjából teljesen lényegtelen. Elrontotta és kész. Előállt egy olyan helyzet, amiben Hamilton szinte csak veszíthetett - ha egy parádés versenyt követően feljön a 4-5. helyre, mindenki azzal lesz elfoglalva, hogy ha nem rontja el a kvalifikációt, nyerhetett volna, ha viszont az igencsak sűrű középmezőnyben összetalálkozik valakivel, akkor ismét előjöhet a „Hamilton tör-zúz” kiabálás.

Az utóbbi történt meg a versenyen - a kiabálás pedig azóta is tart.

Kétségtelen tény, hogy Lewis Hamilton (ha közvetve is, de) két, sőt a Mercedes szerint három ember versenyét is tönkre tette vasárnap délután. Én mégsem tudok rá haragudni. Egyszerűen azért, mert ő legalább még megmaradt nekünk a régi időkből - ő a mi utolsó mohikánunk.

Ő még szívből versenyez, érzelemvezérelten, nem pedig állandóan tizedmásodpercekkel és grafikonokkal álmodik. Ő még képes hirtelen felindulásból megmakacsolni magát és végigelőzni a komplett élmezőnyt, ha éppen úgy tartja kedve - miközben ugyanilyen könnyed magabiztossággal hajtja végre a rutinfeladatokat is. Átkozottul precíz és magabiztos, ugyanakkor gyermekien naiv, érzelmes és agresszív - a vereséget nála nehezebben alighanem csak Michael Schumacher viseli el a mezőnyben.

Nem véletlen hogy a jelenlegi mezőnyben mindössze ez a két versenyző mondható igazi, karizmatikus világbajnoki alkatnak.

Hamilton legalább versenyez, nem érdeklik az okoskodó mérnökök a boxból, nem foglalkozik a veszély miatt a támadástól óva intő csapatfőnökökkel; ha úgy érzi, hogy képes előzni, akkor fog is előzni. De megpróbálni mindenféleképpen meg fogja. Egyik barátom a vasárnapi futam során a Massa-Hamilton üldözés közepette odavetett nekem egy fél mondatot: „Okosabb lenne, ha inkább kivárna…” Mármint Hamilton.

Én közben jót nevettem magamban. Én ugyanis biztos voltam benne, hogy Lewis inkább falnak megy, mintsem, hogy ne próbálja meg legalább egyszer megelőzni a brazilt. Megpróbálta, mert meglátta a lehetőséget - ütköztek, megbüntették. De ő legalább csinálta a showt!

Mert sokan elfelejtik, hogy annak idején ez a sport bizony nem arra lett kitalálva, hogy egymás mögött vonatozzon húsz versenyző - és a világ sem ezért szeretett belé jó ötven évvel ezelőtt. A Formula-1 a férfiak sportja. Aki fél a koccanástól, a kockázatvállalástól, annak nem sok helye van a mezőnyben…
Ehhez képest a versenybíróság az utóbbi két-három évben minden kicsit is kockázatosabb akciót büntetéssel honorál. Nem egyszer (megkockáztatom, hogy a legtöbbször) Lewis Hamiltont sújtva ezzel. Nem csoda, ha kiborult a bili…

Persze a rasszista kártya kijátszása azért így is erős. Még akkor is, ha maradéktalanul igaza van a versenyzőnek (mint tudjuk, most azért nincs), és még akkor is, ha vicc az egész. Én ugyanis (és még gondolom jónéhányan a világon) nem tudtam jóízűen nevetni rajta. Sőt, inkább csak kínomban mosolyogtam, ha mosolyogtam egyáltalán…

Ilyennel egyszerűen nem illik viccelni, még akkor sem, ha az ember történetesen fekete, és el is röhögcséli az interjút. Egyébként, ha valaki megnézni azt a bizonyos BBC-riportot, látni fogja, hogy Hamilton meglehetősen feldúlt, és bár próbálja magát nyugodtnak mutatni, meg lazának, azért ez nem feltétlenül sikerül neki. Azt a bizonyos rasszizmussal vádoló poént is elnevetgélte, az emberek többségében mégis ottmaradt a rossz érzés.

Hamilton-interjú a BBC-n a Monacói Nagydíj után


Mert az a tréfa egyszerűen felesleges volt és otromba. Még akkor is, ha meg tudom érteni, hogy miért kellett azt pontosan akkor és ott elsütni.

Hamilton tehát hibázott. Nem az első, és nem az utolsó ilyen versenyző a világon. Ettől ő még nem lett rosszabb pilóta, nem lett rosszabb ember, és nem feltétlenül kell rögtön azt gyanítani, hogy az ördöggel cimborál. Mindenkinek szíve joga elhelyezni Lewis Hamiltont bárhol a becsület bronzszobra és a gátlástalan csaló között fekvő, igencsak tág intervallumban - ám nem hiszem, hogy sokan lennének a világon olyanok, akik megengedhetnék maguknak azt a szabadságot, hogy a tények valós ismeretének hiányában pálcát törjenek a brit feje fölött.

Egyébként véleményem szerint Hamilton valahol félúton lehet az előbb emlegetett intervallumban a becsület bronzszobra és a gátlástalan csaló között - csakúgy, mint a legtöbb hétköznapi ember ezen a bolygón.