Elemzés

Válogatós válogatott - avagy miért nem kell Stieber, Vass és Tőzsér?

  • Kele János
megosztom

Elemzésünkben a három fiatal magyar játékos mellőzésének okait keressük. Szakmai érvekkel, játékelméleti premisszákkal vizsgáljuk meg, hogy milyen új lehetőségeket nyithat Vass, Tőzsér és Stieber szerepeltetése a válogatottban.

Bombaformában játszik klubjában mostanság Tőzsér Dániel: belga bajnok lett a Genkkel, csapatkapitányként emelhette magasba a trófeát, sőt a Fiorentina állítólag bármelyik pillanatban kész letenni érte az asztalra egy 7 millió euróról kiállított csekket. Az egykori ferencvárosi közönségkedvenc azonban újra kimaradt a válogatott keretből - csakúgy, mint az eddig a Bundesliga 2-ben bizonyító szélső, Stieber Zoltán, és a Serie A talán legfiatalabb számításba vett szűrője, Vass Ádám. Nézzük, milyen szakmai szempontok lehetnek a háttérben!

Tőzsér Dániel és  anorvég válogatott játékosa küzd a Norvégia-Magyarország labdarúgó mérkőzésen 2008-ban

Egervári Sándor a keret kihirdetését követően azzal magyarázta a hármas kihagyását, hogy egyikük sem illeszkedik a csapat már bejáratott játékába és stílusába. Tőzsér esetében azt emelte ki, hogy a belső középpályás poszton jobb szerelőkészséggel megáldott játékosokat favorizálna, Vassnál a keretbe való illeszkedés problémáját emlegette fel a mester, Stieber Zoltán kihagyását pedig azzal magyarázta, hogy a ballábas támadónál vannak jobb képességű labdarúgók is a keretben.

A magyar labdarúgó-válogatott a moldávok, a svédek, a hollandok, a finnek, a San Marinó-iak és a litvánok elleni nyolc mérkőzésen hat különböző taktikai hadrendben futott ki a pályára.

A svédek elleni stockholmi mérkőzésen például igen merész összeállításban küldte pályára a csapatot a kapitány: a középpályán két szűrővel, Vadóczcal és Elekkel kezdöttünk, előttük a bal szélen Dzsudzsák, a jobb oldalon Koman rohamozott; a támadóharmad közepén pedig Gera és Rudolf kapott szerepet. Papíron talán 4-2-3-1, a gyakorlatban azonban a legkevésbé sem, inkáb 4-2-4-0: Rudolf középcsatár helyett szinte középpályást játszott (legnagyobb jóindulattal is trequartistát), aki a bal oldalra visszamozogva keresi az összjátékot az ott rendszeresen feltűnő Dzsudzsákkal. Gera mindig a nyomukban volt, üres területre lépett már abban a pillanatban, hogy sikerült egy Rudolf-Dzsudzsák kombinációval megjátszani a labdát, és amint hozzákerült a játékszer, nézett fel a jobb oldalra, érkezik-e ott Koman. Mint a mellékelt taktikai rajzon is jól látható, Koman feladata volt beszáguldozni a pálya jobb oldalát, a védekezéshez is hátra kellett érnie, biztosítva a létszámfölényt, miközben a támadásokban is kulcsszerep hárult rá.

Svédország-Magyarország 2-0Esetünkben persze nem is a támadóharmad az igazán érdekes, hanem sokkal inkább a középpálya védekező része - hiszen három hiányolt játékosunk közül kettő is ebbe a csapatrészbe vágyna. Egervári véleménye szerint a csapatnak rendkívül magabiztos, jó szerelőkészséggel megáldott, robosztus középpályásokra van szüksége a fedezetsor centrumában - erre a feladatra pedig Tőzsér alkalmatlan, hiszen ahogyan a kapitány is mondja, a ballábas ex-AEK játékos inkább hosszú labdákkal dobja támadásba társait. Ez egyébként mind igaz, én sem látom magam előtt a harcosan labdát szerző Tőzsér Dánielt, viszont más szerepkörben annál nagyobb hasznára lehetne a csapatnak. A két középső középpályást alkalmazó rendszerben (tehát ebben a 4-2-4-0-ban) leginkább Gera pozíciója feküdne neki, a passzsávokat kellőképpen tudja zavarni, jól lő távolról és a passzaiba sem nagyon lehet belekötni. Jobban és többet is játszik jelenleg, mint a csapatkapitány (aki epizódszerepet sem kap a Fulhamben), egy próbát mindenképpen megérne, annál is inkább, mivel valósággal kicsattan az önbizalomtól. Persze nem csak Gera helyén játszhatna Tőzsér: a legtöbbször Vadócz által megformált belső középpályást is kellő meggyőződéssel alakíthatná. A Genk idei meccsein rendre kapott védekező feladatot is (nem úgy, mint az Osasunában játszó kolléga), és nem is oldotta meg rosszul - nem gondolnám, hogy akár a hónapok óta formán kívül játszó Varga József, akár a Zaragozában a padot melegítő Pintér jobb alternatíva lenne nála csereként.

Vass Ádám szerepe már érdekesebb, neki gyakorlatilag csak és kizárólag védekező középpályásként van esélye a kezdő közelébe kerülni - amiért végképp érthetetlen a mellőzése, hiszen az tény, hogy egyáltalán nem állunk jól hasonló típusú játékosokból. Elek fizikális ereje megsüvegelendő hazai szinten (nemzetközi meccseken inkább csak megfelelő jelzővel illetném), ő abszolút jól beleillik a robosztus romboló középpályást magába foglaló frázisok tartalmi részébe. Mellé Egervári válogatottja inkább passzoló középpályást alkalmaz (Vadócz), ami ugyan a támadásépítéseknél nagyon jól jön, ám az olyan mérkőzéseken, ahol a mieink jóval kevesebbet birtokolják a labdát, mint az ellenfél, nem sok hasznát vesszük. Márpedig a fentebb boncolgatott 4-2-4-0-át a svédek elleni idegenbeli és a hollandok elleni hazai meccsen alkalmazta a szakvezetés. Ezen a két összecsapáson gólt sem lőttünk, meglehet többre mentünk volna a középső középpályán Vass határozott szűrőmunkájával és Tőzsér hosszú átadásaival. Persze ezt nem szabad készpénznek venni, csak azt próbáltam érzékeltetni, hogy a két említett futballista „használata” milyen új taktikai dimenziókat nyitna a válogatott számára.

Magyarország-Moldova 2-1A moldávok elleni hazai győzelem alkalmával már híre-hamva sem volt a 4-2-4-0-ának, mert bár Rudolf személyében ismételten nem volt igazi középcsatára a válogatottnak, a genovai árnyékék jóval közelebb játszott a kapuhoz, mint Svédországban. Balról Dzsudzsák, jobbról Czvitkovics próbálta segíteni a támadásokat - utóbbi például olyan kevés eredménnyel, hogy félidőben le is kapta őt a pályáról a szakmai stáb.

A debreceni középpályás sajnos nem elég gyors, nem elég harcias ahhoz, hogy szerepet kapjon a magyar fedezetsorban, sem a szélen, sem középütt. Helyette a félidőben érkezett Szalai, Rudolf átvette Cicó helyét, Elek feljebb lépésével pedig 4-5-1-gyé alakult a mieink hadrendje. Az első félidei 4-1-4-1 tehát nem vált be, a labdabirtoklásunk ugyanis dadogott, a széleken nem segítették a támadásokat a szélsőhátvédek, így a labdakihozatalunk nem tudott elég gyors lenni, a moldávok tetszés szerint zárhattak vissza sündisznóállásukba.

 

 

 

Magyarország-Moldova 2-1Egy ilyen hadrendben aranyat érhetne Stieber sokoldalúsága: bár az aacheni (ősztől mainzi) támadó alapvetően ballábas, a jobb szélen is megállja a helyét, sőt, innen befelé húzva jóval nagyobb galibát tud okozni az ellenfél védelmében, mint a meglehetősen statikus Czvitkovics. Persze megértem a kapitányt, Dzsudzsák most még (és lehet, hogy örökre) fényévekkel jobb nála, de Stieber annyira multifonkcionális játékos, hogy hatalmas hiba kihagyni a keretből. Annyira ugyanis nem állunk jól, pláne a padon nem, hogy olyan támadókat hagyjunk veszni, akik csatárként, balszélsőként és jobbszélsőként is megállják a helyüket, ráadásul veszettül gyorsak, és jól is lőnek távolról. El kell ugyanis fogadnunk, hogy igazi, vérbeli center hiányában nehezen fogunk kis körömpasszokból a védelem mögé kerülni (a moldovai mögé sem sikerült, míg nem jött Szalai) - lőni kell távolról, el kell futni a szélen, be kell adni, vagy hosszan kell indítani. Erre pedig a kapitány által favorizált Czvitkovics és Koltai nemzetközi szinten képtelen.

Nem, nem feltétlenül a kezdőbe követelem én Tőzsért, Vass-t vagy Stiebert - mindössze annyit szeretnék bizonyítani, hogy mélyvízbe dobásukkal mennyi új dimenzió nyílna meg a válogatott számára. Ha besül a kitalált taktika, mindig kell legyen B-terv a kapitány zsebében; ezt pedig jóval könnyebb úgy megtervezni, hogy jó formában játszó, multifunkcionális labdarúgók ülnek a kispadon. Meglehet, hogy ők sem tudnak hozzátenni semmit a játékhoz, ám az esélyről eleve lemondani már előre kihagyott helyzetnek tűnik.

Hollandia-Magyarország 5-3A hollandok elleni 3-5 alkalmával produkálta a legötletesebb, legpazarabb támadójátékot a válogatottunk. Már csak ezért megérné közelebbről megvizsgálni a meccsen alkalmazott magyar hadrendet, ha pedig hozzátesszük, hogy a védekezés egyszerűen elfogadhatatlan volt, egyenesen kötelező megtekinteni a találkozó mágnestábláját. Ránézésre 4-4-2-vel kezdtünk, ám ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább egy speciális 4-2-2-2 kezdett kirajzolódni, amiben Pintér és Elek szűrt (előbbi szinte ötödik hátvédként), Gera és Dzsudzsák kapcsolta össze a támadókat a védőkkel, miközben a visszalépő Rudolf a bolondulásig zavarta a kissé álmos holland védőket. Priskin elöl szimpatikusan küzdött, de be kell látnunk: ő még Szalai szintjét sem üti meg, nemhogy az európai középmezőnyét.

Tőzsér egy ilyen játékrendszerben egészen nyugodtan vehetné át mondjuk Gera feladatát (Rudolf ekkor jobbra húzódna kissé), pláne ha a csapatkapitány formán kívül van, esetleg sérült. Nem lenne tökéletes az összhang, Tőzsér játékstílusához más hadrendek jobban illenének (tessék szemezgetni a korábbiakból), de csereként, vészmegoldásként még mindig több hasznát vennénk a Belgiumban játszó ex-fradistának, mint Czvitkovicsnak, Koltainak vagy a hónapok óta csak lézengő Varga Józsefnek. Vass Ádám, ha kezdőbe nem is, a cserepadra egészen biztosan odaférne, sőt, akár Pintér posztját is átvehette volna, lévén jóval többet foglalkoztatták őt a Serie A-ban, mint az ex-MTK-s bekket a Zaragozában.

Magyarország-San Marino 8-0Az Egervári-válogatott legjobb, legszórakoztatóbb mérkőzéseit a san-marinói és a litván válogatott ellen játszotta - előbb 8-0-ra, majd 2-0-ra nyert, de a baltiak is összetehették a két kezüket, hogy nem lett legalább hat közte. 4-4-1-1-ben álltunk fel, elöl Szalai/Priskin ijesztgette a védőket, mögötte Rudolf játszott trequartistát (európai szinten is parádésan egyébként), a középpálya két oldalán pedig Dzsudzsák és Koman rohamozott.

Stieber Zoli persze ide sem férne be kezdőként (mint ahogy voltaképpen egyik már boncolt formációba sem), de első számú alternatívája kellene, hogy legyen Komannak a jobb oldali futó pozíciójában. Tőzsér és Vass „ helyén” Gera és Elek játszott - akkoriban egyértelműen megérdemelten, teszem hozzá. Mostanság viszont Gera egyáltalán nem játszik, Elek pedig jó ideje szürkébb már az őszi önmagánál. Nehezen hiszem el, hogy a csapatát bajnoki győzelemre vezető Tőzsér bombaformában játszva ne lehetne alternatívája egyiküknek sem.

 

 

Bár nagyon könnyen azonosulni tudok Egervári Sándor indoklásával, nehezen magyarázható a három kitűnő labdarúgó kihagyása. Valószínű, sőt biztos, hogy vannak olyan futballisták, akik jobban illenek a válogatott játékrendszerébe (lásd Vass és Elek problematikája), ám a keretből való kihagyásukat ez önmagában nem magyarázza. A csapat eddigi is az aktuális ellenfélhez igazította a játékát, hadrendet váltott, formációt, alaptaktikát. Ha a keretében tudna egy multifunkcionális támadót (Stieber), egy mindenes középpályást (Tőzsér) és egy agilis fedezetet (Vass), csak bővülne az amúgy sem szegényes taktikai repertoár.

megosztom