Vélemény

Guardiolától Guardioláig - avagy a passzoló középpályások hattyúdala és virágkora

  • Kele János
megosztom

Taktikai Zóna című rovatunk legújabb részében visszaiszkolunk a középpályára, és azon elmélkedünk, vajon miképpen fejlődött a fedezetsor centrumának felépítése az elmúlt 10 esztendőben.

Guardiola, a Barcelona és a spanyol válogatott középpályása.
Aligha lenne olyan szakember, aki ne értene egyet a kijelentéssel, miszerint a 21. század futballjának központi elemei a középső középpályások. Nevezhetjük őket védekező-középpályásoknak, labdaszerző fedezeteknek, vagy mélységi irányítóknak is - a különbség nem a helyezkedésben, hanem a rájuk osztott feladatokban rejlik. A középső középpályások problematikája alighanem az egyik legösszetettebb és legvitatottabb elemei a mai játékelméleti vitáknak; elsősorban persze azért, mert egyelőre nem látni, hogy a nagy futball-evolúció milyen irányú változásokat hoz majd magával. Győz az erő az ész felett? Vagy a játékintelligencia diadalmaskodik a határozott szerelésekkel szemben? Erre keresem a választ mai cikkemben.

A kérdéskör problematikáját akkor érthetjük meg a legjobban, ha bizonyos kiválasztott labdarúgók életpályáját figyelemmel követve, azokból levonjuk a megfelelő következtetéseket, majd játékelméleti síkra vetítjük ki azokat. Korántsem meglepő módon én épp egy olyan játékossal kezdem a téma kibontását, akinek sorsa olyan eklatánsan példázza a középső középpályások utóbbi szűk tíz évben végbement „egyedfejlődését”, hogy valószínűleg már tananyag is lett belőle az edzőképzés valamennyi szintjén.

Ezt a játékost Josep Guardiolának hívják.

2004-et írtunk, hősünk 33. életévét taposta, éppen Bresciában tengette légiós-napjait, miután előbb anyaklubjában, a Barcelonában, majd az akkor még igazi európai nagycsapatnak számító Románál sem tartottak igényt a szolgálataira. Úgy tűnt, Pepnek végleg befellegzett, előbb Katarba, majd Mexikóba igazolt, s szép lassan mindenki elfelejtkezett róla. Illetve dehogy mindenki, Gabriele Marcotti a Bresciából való végleges távozása előtt még írt róla egy cikket az igencsak neves The Times hasábjaira - ebben pedig kijelentette, hogy Guardiolára már nincsen szüksége a futballnak. Csak így, kerek-perec.

Ráadásul igaza is volt.

Arra a fajta középpályás-stílusra, amit Guardiola megtestesített, már nem volt többé igény. A Barcelona csapatkapitánya ugyanis sem erős, sem robosztus nem volt különösebben, inkább amolyan poétai nyugalommal lézengett a kezdőkörben - miközben persze minden létező labdát elkért, hogy aztán tovább adhassa a „nagyoknak”, Rivaldónak, Sztoicskovnak, Romáriónak. Minden támadásban benne volt, ő kapta először a védőktől a labdát, és ő volt az is, aki a középpályás trojkából rendre a legmélyebben helyezkedett; mégis, talán mindenki számára egyértelmű volt, hogy nélküle nem működhetne olajozottan a gyors, technikás támadóhármasra építő Barcelona csodafocija. Igazuk volt, nem is működött volna.

Igen ám, de a 2000-es évek elejére minden megváltozott. A legtöbb csapat a hagyományos 4-4-2-őt favorizálta, megszűntek a támadótriók, már akkor örült az edző, ha két csatárt pályára tudott küldeni. A középpálya kulcsterület lett, ahol az erő dominált - a két középső fedezetből az egyik rendszerint egy erőszakos, pitbull-szerű védekező középpályás, míg a másik a csapat esze, az igazi, klasszikus 10-es volt. A korszak nagy csapatai mind ezt alkalmazták, tegyük hozzá gyorsan, fantasztikus sikerrel: a Manchester Unitedben Scholes és Keane, a Juventusban Davids és Zidane, a Real Madridban Guti és Makelele játszottak a fedezetsor centrumában.

2004-ben, amikor a cikk íródott, Guardiola 33 éves volt - normál esetben alighanem ekkor kellett volna, hogy pályafutása csúcsán járjon. Ehelyett gyakorlatilag már három éve csak tengett-lengett, nemzetközi mércével mérve értékelhetetlen volt a teljesítménye, s gyakorlatilag eljutott oda, hogy senkinek sem kellett a kontinensen. Nem is csoda, hisz a futball fejlődése során gyakorlatilag eltűnt a posztja. Kellett egy jó érzékkel romboló, nagyszerűen szerelő, erős, határozott, és egy fantasztikusan irányító, jól lövő és pazarul helyezkedő belső középpályás. Guardiola egyik sem volt - ő mindössze passzolni tudott, szervezni a játékot, azt viszont nagyon.

Az angol szaknyelv úgy hívta őt: deep-lying playmaker, azaz mélyen helyezkedő irányító. Na, éppen ez volt az a poszt, ami pár évre szinte teljesen kiveszett a modern futballból.

Persze maga Guardiola is beszélt arról, mi lehet mellőzésének oka, miért nem képes már arra a teljesítményre, mint korábban. „Én nem változtam, a képességeim sem változtak, és azt sem gondolom, hogy gyengébb lennék, mint egynéhány évvel ezelőtt. Egyszerűen megváltozott körülöttem a futball. Ma nagyobb a tempó, és a mérkőzéseket a harcos, jól szerelő, nagyot ütköző robosztus rombolók döntik el, mint Patrick Vieira vagy Edgar Davids. Nem hagynak nyugtot az ellenfélnek, és szinte mindig megszerzik a labdát. Ma már sokkal fizikálisabb a játék, mint néhány évvel ezelőtt. Persze ma is jó, ha tudsz passzolni, de nem létszükséglet, legalábbis ezen a poszton. Rombolj megbízhatóan, vedd el a labdát az ellenféltől - ez a lényeg. Ha ne adj’ Isten meg is tudod játszani, az már csak bónusz. A középső középpályások munkája ma már csak a védekezésre koncentrálódik. Az olyan játékosok, mint én, nemes egyszerűséggel kivesznek a futballból.


Hét év telt el azóta. 2011-et írunk, Josep Guardiola a világ vitathatatlanul legjobb csapatának edzője, annak a csapatnak, amelyik kulcsszerepet játszik a játékelmélet fejlődésének alakításában. A Barcelona (mert a katalánokról beszélek természetesen) pedig mit ad Isten, éppen két passzoló középpályással játssza a játékot - olyanokkal, amilyen a mester, Guardiola volt a maga idejében.
Hét évvel a halálos ítélet kimondása után tehát úgy tűnik, a mélységi irányítók feltámadtak hamvaikból. Ma nélkülük elképzelhetetlen lenne modern futballt játszani.

A változás, méghozzá a gyors változás kulcsa alighanem az évtized közepe tájékán végbement játékrendszer-váltásra vezethető vissza. A korábban szinte kizárólagosan alkalmazott 4-4-2 ugyanis egyre ritkább vendég ma a pályákon, helyette megjelent a 4-2-3-1 (a 2006-os VB hozta meg az igazi áttörését) és visszatért a 4-3-3 - utóbbi például egy teljesen új felfogásban. Az előbb említett két hadrend persze számos helyen és igen jelentősen különbözik egymástól - az egyetlen közös bennük talán csak az, hogy mindkettőben három középső középpályással kalkulálhat az edző. Jól látható, hogy a 4-4-2-höz képest megjelenik egy extra ember a középpályán; az irányító-rombóló tandem mellé szépen lassan hozzánő a passzoló középpályás karaktere is. A rendszert legszembetűnőbben talán a 2009-ban majdnem bajnoki címet nyerő Liverpool mintázza: a vörösöknél Mascherano rombolt, Xabi Alonso passzolt, Gerrard pedig kiszolgálta az egyszem támadót. Furcsamód a kikötővárosiak hanyatlása éppen akkor kezdődött, amikor a gépezet legfontosabb csavarja, Xabi Alonso elhagyta a csapatot.

Ez persze csak a problematika felszíne, az elmélet továbbgondolása ennél jóval mélyebbre vezet. Jól látható például a jövőbeni irány (ami egyébként már nem is annyira jövőbeni), melynek végére az úgynevezett Makelele-effektus teljesen elhalványul, sőt, hovatovább el is tűnik a futball-pályákról. Mint ugyanis az előző részben már említettem, a klasszikus 10-esek teljesen kivesztek a mezőnyből - következésképpen az őket kiiktató rombolóknak (Makelele, Vieira, Essien) is okafogyottá vált a jelenléte.
Illetve dehogy vált, hiszen emberüket veszítve voltaképpen szabadon megjátszható elemi lettek eztán a középpályának - ami pedig ugye a mai modern futballban felér az első csapás megrendítő erejével. Azokkal a képességekkel azonban, amivel Makelele, Vieira, vagy éppen Essien rendelkezik, nem lehet kellőképpen kiaknázni a szabadságban rejlő lehetőségeket - így ugyanis már nem jelent előnyt az erő, a határozottság és a dinamizmus, sokkal többet számít az, ha valaki megbízhatóan és pontosan tud passzolni. A kizárólag rombolásból élő középpályás-droidok ideje lejárt; az evolúció a passzoló középpályást, a mélységi irányítót hívta életre ismét.

Csak néhány példa az elmélet bizonyításaképpen: a United idei menetelésének kulcsa az a Michael Carrick, aki nem csak megszerezni tudja a labdát, hanem rendre jól is játssza meg azt; a Barcelonában Busquets nem pusztán rombol, hanem remekül dobja támadásba a másik két passzoló középpályást, Iniestát és Xavit is; az Arsenal viszont évek óta nem nyer semmit, mert nincsen egyetlen multifunkcionális, modern középső középpályása sem. Fabregas trequartista, Song csak rombol, Diaby-ról talán a saját nevelőedzője sem nagyon tudja, hogy mi a posztja igazából - így pedig nincs esély sikereket aratni a mai futballban.

A passzoló középpályás és a mélységi irányító persze nem Barcelona- és a legkevésbé sem Guardiola-találmány. Elég csak az évtized közepén a futballt forradalmasító, gyakorlatilag három fazonszabásszal (Kaká, Seedorf, Pirlo) operáló Milanra vagy a David Pizarro személyében a multifunkcionális középpályást tökélyre fejlesztő Spalletti-féle Romára gondolni. Pizarro egyébként is jó példa, lévén római karrierje előtt egy esztendővel csúfosan megbukott az Internél - nem véletlenül, képtelen volt ugyanis megtalálni helyét a túlzottan merev, maradi 4-4-2-ben. Neki szabadság kellett, az, hogy széles körűen használhassa sokszínű képességeit - Spalletti megadta neki, a chilei pedig klasszissá érett a keze alatt.

Az évtized közepén mindenki biztos volt benne, hogy futball-történelmi pillanatokat élünk, a játékosság helyét a középpályán átveszi az erő, a határozottság és a dinamizmus. A jóslat azonban csak félig vált be, a fineszes, mélységből irányító passzoló középpályások ugyanis újból feléledtek - miközben persze az fizikai erő is kulcsfontosságú maradt. A két képesség azonban nem egyenértékű: a fizikai erő ma már önmagában semmit sem ér. Egy belső középpályás a modern futballban nem lehet pusztán védekező erőember; a technikai képzettség és a játékintelligencia ugyanis fontosabb, mint valaha.
A sors iróniája egyébként az, hogy a most 39 éves Guardiola egy-két évvel ezelőtt akár még sokadvirágzását élhette volna egy kisebb spanyol vagy olasz csapatban - hiszen a posztja, amiről mindenki azt hitte hét évvel ezelőtt, hogy eltűnik, feltámadott. Guardiolával kezdődött és Guardioával végződött tehát a passzoló középpályások agóniája és feltámadása; hiába, no, még mindig az élet a legjobb forgatókönyvíró…

megosztom