Belterjes kis futballvalóság a miénk. Miközben eredményeink már jó ideje nincsenek (utolsó győzelmünk a világbajnokságokról éppen huszonöt esztendős lesz), a frankót azért még mindig meg tudjuk mondani. Főleg, ha éppen arról van szó, hogy meg kell védeni a hazai bajnokságot a külföldiek mind erőszakosabb térhódításától.

Ne áltassuk magunkat, nem hogy eredményeink, de fellángolásaink sem nagyon vannak. Magyarországon felnőtt egy olyan edzői nemzedék, amelyik értékelhető színvonalú NB I-es mérkőzést sem nagyon látott, láthatott, következésképpen élő, eredendő élményei a futballnak nevezett szakmáról nem nagyon lehetnek. A magyarfociról, na arról már vannak...

Csakhogy a kettő nem ugyanaz. Amit mi játszunk, az egy másik sportág, más tempóval, más elvárásokkal, más alapelvekkel és talán egy kicsit más szabályokkal is. A mi otthonosan belterjes kis futballunk értékei köszönőviszonyban sincsenek a professzionális világban megkövetelt és be is tartott alapvetésekkel.

És egy ilyen közegbe akarnak ismételten beilleszteni egy külföldi edzőt, nevezetesen Paulo Sousát a bajnok Videoton csapatába - aki nem mellesleg játékosként valódi sztárnak számított. Valahol félúton persze Matthäus és Erwin Koeman között, lévén játékosként inkább előbbihez, edzői képzettségét tekintve pedig inkább utóbbihoz húz. De ez most gyakorlatilag lényegtelen.

Mert, ha hozzánk megérkezik egy külföldi, a képességek nem számítanak. Csakis az, hogy külföldi. Tehát nem magyar, s mint ilyen, egyszerűen nem értheti, nem érezheti, nem élheti át a mi gondjainkat, a mi problémáinkat, a mi történelmi (és futball-történelmi) szenvedéseinket. Aki külföldi, az vesszen, mert segíteni úgysem tud rajtunk, ellenben folyamatosan károg, rámutat a visszásságokra, és profi mentalitást próbál csempészni a megkövesedett itthoni viszonyok közé. No, persze nem csak rosszat hoz, mert ha elég jó a neve és a pedigréje, a fizetéseket egészen könnyedén feljebb tornászhatja. Csank mester örül is neki, megmondta múltkor valamelyik interjújában.

Mégis, hiába a szívélyes fogadtatás, valami egészen belső, titkos hangom azt súgja, Paolo Sousa nem érhet el sikereket Magyarországon. És, higgyétek el, nem azért, mert ne lenne elég képzett az itthoni edzői karhoz képest… A közeg, az a sokszor emlegetett, velejéig fertőzött magyar közeg, az fogja megfojtani. No, persze az, hogy idejött, még nem jelenti azt, hogy nincsen meg a magához való esze - csupán azt, hogy nem informálták őt egészen pontosan. Mert külföldről érkező edző emelet fővel még nem távozott Magyarországról.

Pedig Kuusela mindmáig a kispesti klubtörténet utolsó bajnoki címét szállította (1994-ben!), ráadásul nem is akármilyen körülmények között. Aztán azonban a közeg, a körülmények, a városvezetés(!), a magyar futballból élő tengernyi „szakmabeli” csúnyán megbuktatta. És tessék, azt már majdnem el is felejtettem, hogy a játékosai milyen csúnyán elárulták.

Nem egyedi az ő esete az utóbbi húsz esztendő magyar futballvalóságában. Ott van Lothar Matthäus vagy Erwin Koeman esete a válogatottal; de akár említhetném azt is, hogy milyen érzések kavaroghatnak Szivics mesterben hétről-hétre, látván, hogy micsoda bírói ellenszélben kénytelen helytállni hétről-hétre a Kecskemét. Aki tenni akart valamit, sőt, talán tudott is volna tenni valamit - azt könyörtelenül elüldözték, megbuktatták, ellehetetlenítették.

Paolo Sousa még nem érkezett meg Magyarországra, de már megírták, hogy évente 64 millió forintot fog keresni. Szép summa. Kiváló újságírói teljesítmény lehetett ezt megtudni, nem kevés nyomozói munka előzhette meg a publikálást. Mégsem érzem korrektnek ezt felemlegetni…

Mert annak idején bizony az sem volt felemlegetve, hogy mennyi pénzért edzette a csapatot, Dr. Mezey György! Nyilván jóval kevesebbért. Ennek a 64 millió forintnak a megemlítése, a köztudatba való bedobása nem más, mint hangulatkeltés. Paolo Sousa még nincsen Magyarországon, de máris megindult ellene a hadjárat. Lehet, hogy paranoiás vagyok - de az eddigi tapasztalatok engem igazolnak.

Sőt, még a tegnapi Magyar Kupa-döntő is…