Az 1990-nel kezdődő évtized a klasszikus 10-es mellett egy másik, mára már szinte teljesen kihalt poszt, a klasszikus középcsatár fénykorát is jelentette. A klasszikus szót persze nem hagyhatjuk el, lévén ma is vannak középcsatárok, legalábbis a legtöbb helyen még nem vesztek ki teljesen, ám a feladatkörük ma már szinte nyomaiban sem emlékeztet a ’90-es évek közepén-végén, és az új évezred hajnalán tapasztaltakra.
Én a magam részéről állandóan berzenkedem az anglománkodástól, ki nem állhatom, ha olyasvalamit próbálunk angol eredetű szavakkal megmagyarázni, amire van saját, echte magyar kifejezésünk is (ugye shoppingolás és társai) - ám ebben a cikkben sajnos muszáj angol szakszavakhoz nyúlnom, lévén a magyar szaknyelv kissé elmaradt a futball evolúciójának követésében. Nagyon sok, újonnan megjelenő posztra egyszerűen nincs szavunk, vagy ha van, az mindössze egy gyűjtőfogalom, amely nemhogy nem fejezi ki tökéletesen az adott szereppel járó feladatokat, de még félreérhető is lehet. Itt van ugye mindjárt a középcsatár - ami ugye ezer meg ezerféle lehet, nekünk mégsem nagyon van másik szavunk rá.
Az 1990-es évek egyértelműen az angolul csak „poacher”-nek nevezett támadótípus virágkorát hozták el - a kategória legjelesebb képviselőjének minden bizonnyal Filippo Inzaghit kell tekintenünk. A poacher kifejezés eredetileg orvvadászt jelent magyarul, ám futball-nyelv szempontjából talán szerencsésebb, ha lesipuskásnak fordítjuk. Ezek a játékosok se nem gyorsak, se nem magasak, se nem túlságosan erőszakosak, és bizony nem is csodálatos technikai képzettségükkel érték el a góljaikat. Inkább az volt ez erényük, hogy minden épkézláb helyzethez odaértek, éppen jó helyen álltak, sőt, még az is előfordult nem egyszer, hogy a hátuk közepéről is a kapuba pattant a labda. Angliában Robbie Fowler is ilyen volt - ha megkérdeznénk a szurkolókat, ki volt a kilencvenes évek talán legjobb angol csatára, sokan habozás nélkül őt említenék. Holott sosem volt gyors, magas, erős, vagy épp mozgékony; mindössze gólokat lőtt, ám abból rendkívül sokat.
A korábbi angol válogatott támadó már 35 esztendős, és már több mint egy esztendeje kuporog az ausztrál bajnokságban szereplő North Queensland kispadján - miközben az éppen vele egyidős David Beckham még a tavalyi világbajnokságra készülve is befért a válogatott keretbe. Mi lehet a baj Fowlerrel? Eljárt felette az idő? Persze, talán ez is az oka, korábban sem túlzottan acélos képességei megkoptak kissé - ám a feltett kérdésre mégis más a válasz.
A felett a támadótípus felett járt el az idő, amelyet ő képvisel.
Vessünk csak egy pillantást a Preimer League mostani legjobb csatáraira. Melyiküket mondanánk nyugodt szívvel Robbie Fowler utódának? Akiket ma a nagyszerű befejező csatárok között emlegetünk (Torres, Defoe, Bent), azok többnyire elképesztő sebességüknek, erejüknek vagy technikai tudásuknak köszönhetően kerültek a szigetország legjobb csatária közé. Bobby Zamora a Fulhamből igazi erőcsatár, aki a felívelt labdákat fejeli le, tartja meg, vagy éppen osztogatja el a mélyebbről érkező társak között. Emile Heskey, John Carew vagy Peter Crouch szintén valamilyen kimagasló fizikai tulajdonságára épít. Egyikük sem tipikus poacher - hiszen ma már nincsenek lesipuskás középcsatárok. Az olyan játékosok, akik semmilyen hasznára nem tudtak lenni a csapatnak (a góllövésen kívül) ideje lejárt.
Ma már nem elég, ha egy csatár csupán gólokat képes lőni - sőt, ez egyenesen kevés. Ki kell vennie a részét a csapatjátékból, segíteni kell a kombinatív támadójáték kiépítésében, különben egyszerűen semmilyen esélye nem lesz csapatának a góllövésre.
A poacher-eken kívül persze más csatártípus képviselőinek is nagyon jól sikerült az új évezred eleje - elég, ha Ruud Van Nistelrooyt, Alan Shearert, Gabriel Batistutát vagy Roy Makaayt említjük. Magyarul őket is középcsatárnak, befejező csatárnak, vagy nemes egyszerűséggel gólvágónak hívjuk - holott ezen kifejezések egyike sem fejezi ki igazán, mi is volt a feladatuk a pályán.
Clinical finisher; így nevezi a fentebb említett játékosokat az angol szaknyelv.
A clinical finisherek annyiban különböztek az Inzaghi-féle lesipuskásoktól, hogy ők már rendelkeztek valamiféle kimagasló erénnyel (legtöbbjük esetében ez a fejjáték, de Shearer vagy Nistelrooy parádésan helyezkedett is), amit nagyon nagy hatékonysággal használtak ki a tizenhatoson belül. Nem tudták maguknak megteremteni a helyzetet, csak elvétve hagyták el a büntetőterületet, ám ha azon belül eljutott hozzájuk a labda, és gólszerzési lehetőség adódott előttük, akkor azt kíméletlenül értékesítették is. Szinte tökélyre fejlesztették a helyzetkihasználást, ha például van Nistelrooy előtt négy helyzet adódott egy találkozón, akkor abból minimum kettőt mindig gólra váltott. De volt olyan is, hogy hármat…
A clinical finisherek az évezred elején sorra és tetszés szerint érték el gólkirályi címeiket a topligákban (Kevin Phillips, Andy Cole, Alan Shearer, David Trezeguet, Makaay, Diego Tristán, Van Nistlerooy, Elber) - aztán hirtelen, talán a 2004-es EB-től kezdődően fokozatosan halványultak el egyre inkább. A 4-4-2-es játékrendszer, amiben igazán éltek, gyakorlatilag kiveszett a fociból, jött a 4-2-3-1, a 4-3-3, vagy a 4-5-1, amiben már egyszerűen nem engedhette meg magának senki, hogy legyen egy gólszerzésen kívül másra egyáltalán nem használható játékosa a pályán. A támadóknak sokkal mobilisabbnak, sokszínűbbnek, képzettebbeknek kellett lenniük egy egyszerű poachernél vagy clinical finishernél - így ezeknek a játékosoknak előbb a mutatóik kezdtek romlani, majd a játékperceik csökkentek rohamosan. A futball evolúciója a klasszikus tízesekhez hasonlóan a klasszikus kilenceseket is felfalta.
Olyannyira, hogy a sorozat következő epizódjában már a „hamis kilencesről”, és a csatár nélküli alapfelállásról lesz szó…