Emlékezés

Lóri - a hőskor Special One-ja

  • Kele János
megosztom

Igazi egyéniség volt, sosem simult be a közösségbe. Mindig megvolt a saját véleménye mindenről, és ettől eltérő értelmezéseket nem fogadott el. Különc volt, nem lehet tagadni, de emellett igazi zseni is. Lóránt Gyula, a meg nem értett zseni.

Az Aranycsapat legendás középhátvédeként ismeri az ország - holott Lóránt Gyula (a barátainak csak Lóri) sokkal több volt ennél. No, persze ha valaki az ’50-es évek magyar válogatottjának kirobbanthatatlan tagja, az már éppen elég a halhatatlansághoz… De ő nem elégedett meg ennyivel, bejárta a világot, sikert sikerre halmozott - és botrányt botrányra. Merthogy a futballról igencsak egyéni elképzelései voltak.

Már játékosnak sem volt egyszerű eset, mindig is kinézték maguk közül a társai, mivel nem az a klasszikus értelemben vett futballista-alkat volt. A pesti értelmiségi társaságot járta, odavolt a magyar komolyzenéért, és szabadidejében is csak a futballnak élt. Önmagát is edzette, rendszeresen végzett pluszmunkát az edzések után, mindemellett pedig egy korty alkoholt nem ivott, és egyetlen szál cigarettát el nem szívott soha. Kérlelhetetlen profi volt - egy velejéig amatőr világban. Nem túlzottan jó párosítás…

Amikor 1948-ban beköszöntött Rákosi Mátyás rémuralma, tömegek próbáltak nyugatra szökni, ott új életet kezdeni, a labdarúgók közül is. Kubala már lelépett, megalapította a Hungaria nevű csapatot, amely a disszidált magyar focistáknak szervezett bemutató vendégmérkőzéseket. Lóri és Kubala együtt játszottak a Vasasban (és Lóránt zárkózottságához képest jó barátságban is voltak) - nem volt tehát meglepő, hogy a nyughatatlan Lóri is megpróbálta követni társait Nyugatra. Nem sikerült neki, a határon lekapcsolták, és rövid úton a szegedi Csillagbörtönben találta magát.

Nem volt egyszerű ember, ezt kár lenne vitatni. Soha, senkinek nem nyílt meg igazán játékostársai közül, feszes vigyázban hallgatta a Himnuszt a válogatott meccsek előtt, sztárallűrjei sem voltak. Volt benne egy szinte láthatatlan kivagyiság, amit szerencsésebb lenne talán tartásnak nevezni - valahogy mindig többre tartotta magát a társainál, éreztette velük azt, hogy ő külön kaszthoz tartozik. Nem ivott, nem dohányzott, nem nőzött a válogatott összetartások alatt - hanem sokszor önsanyargatásba hajlóan képezte magát, edzett, hajtott mindenkinél keményebben. Meg is lett az eredménye: korának egyik legjobb, legbiztosabb középhátvédjévé nőtte ki magát.

Nem véletlen, hogy 1949-es letartóztatása után maga Sebes Gusztáv hozta ki a börtönből, és a válogatott szövetségi kapitánya kezeskedett érte, hogy Lóri nem szökik el a csapattól az első külföldi túra során. Lóránt szavatartó és becsületes ember volt: becsülte a jótevőjét, és soha nem hagyta el a csapatot. Legalábbis amíg játszott…

Folyamatosan ügyei voltak, nem tudott megnyugodni egy pillanatra sem. Valami forrongás hatotta át egész lényét, egészen belülről, ami nem engedte, hogy bárhol beilleszkedjen, hogy bárhol is megnyugvást találjon. 1950-ben elkezdték alakítani a „nagy-Honvédot”, Puskás és Bozsik mellé jöttek a Fradiból „besorozott” világsztárok, Kocsis, Czibor, Henni, Budai. Lórántot ugyanekkor eltanácsolták a Vasastól lassan kezelhetetlenné válóan heves természete miatt. Elszakadt a focitól, anyagbeszerző lett a Gépgyárban.

Leeresztett, nem edzett már tovább, s maga is azt mondta, megcsömörlött a futballtól, és új életet kezd. A Honvédnál azonban nagyon nagy hiánycikk volt egy megbízható középhátvéd, így aztán Puskás kénytelen-kelletlen kezelésbe vette az ügyet: meggyőzte Sebest és magát Farkas Mihályt is, hogy adjanak még egy esélyt Lórinak. A kőkemény bekk ezek után fél évig katonai titoktartás közepette készült, s csodák-csodájára össze tudta kapni magát, s ott volt az 1952-es szezonnyitón. Innentől kezdve gyakorlatilag mind a Honvédból, mind a válogatottból kirobbanthatatlan lett.

Nem is csoda, hiszen nála keményebb védőt annak idején nem hordott a hátán a Föld. Igazi védjegyévé vált az idők folyamán, hogy a mérkőzés legelején keményen odarúgott egyet az ellenfél csatárának, majd őszinte megbánással az arcán szaladt a szenvedő fél felé, kezét tördelve siránkozott, és kérte a játékvezető bocsánatát is. A szankció elmaradt, a csatár viszont a következő nekifutásra már némi félelemmel a szívében vezette rá a labdát Lórira… Hiába, no, kellett a tekintély.

Puskással sosem szerették egymást. Ez persze, ismerve kettejük meglehetősen eltérő jellemét, nem valami nagy csoda. Mindenki Öcsije sokszor egyenesen gonosznak nevezte Lórántot, mondván soha semmit nem tesz a közösségért. Magának való, önző embernek tartotta őt - holott Lóránt egyszerűen nem illett a csapatba. A pályán persze nem volt helye személyes ellentétnek, még akkor sem, ha bizony volt rá példa, hogy Puskás odaszólt: „Lóri, meddig villog még a center?”

Lóránt mellett senki sem villogott sokáig, egészen egyszerűen azért, mert lehetetlen volt. Lóri parádésan helyezkedett, nagyszerű ütemérzékkel áldotta meg a sors, remek volt a fejjátéka, és a korban szinte brutálisnak számító fizikai erővel rendelkezett. Nem túlzás, ő volt a kor hátvédeszménye, aki mellesleg még a támadásokból is ki tudta venni a részét, hiszen szerelései után jó érzékkel indította társait. Ott volt a megnyert olimpián, a római Stadio Olimpico avatásán (sima 3-0 az olaszok ellen), az Évszázad Mérkőzésén (6-3 az angolok ellen a Wembleyben), és a berni világbajnoki döntőben (3-2-re kikaptunk az NSZK ellen). Az utóbbin elszenvedett kudarc nagyon érzékenyen érintette, teljesen összetört, igazából sosem tudta feldolgozni a csalódást. Hiába, egy igazi harcos sosem tudja elfogadni a vereséget. Lehetséges, hogy a lelke mélyén kicsit saját magát is hibáztatta, hiszen az egyik gól előtt röviden fejelte ki a labdát - persze bolondság lenne az ő nyakába varrni a vereséget. Főleg, hogy a bennfentesek beszámolói alapján az is csoda volt, hogy egyáltalán ki tudott futni a pályára; az uruguayiak elleni 120 perces csata, és a vb viszontagságai miatt a csapat legtöbb tagjával egyetemben Lóri is hullafáradtan esett be a döntőre.

Lóránt Gyula (a kép bal szélén) korának védőideálja volt

A Vb után egy-két évvel szinte nyomtalanul eltűnt, csak lézengett a pályán, így hamarosan kikerült mind a Honvédból, mind a válogatottból. Játszott még a Spartacusban és a Váci Vasasban, de minden különösebb eredmény és feltűnés nélkül. Lélekben talán már ekkor is az edzői pályára készült.

Megszerezte a szükséges papírokat, végigjárta a ranglétrát, és 1962-ben a Honvéd kispadján találta magát. Akik idáig eljutottak az olvasásban, már nem lepődnek meg, ha azt mondom, botrány lett belőle… Már az első edzésen összeakasztotta a bajszát a csapat legnagyobb sztárjával, Tichyvel:

- Gratulálok a kinevezéshez, edző sporttárs - mondta Tichy, és kezet nyújtott.

- Majd, ha én nyújtok kezet, akkor üdvözölhetsz.

Innentől izzott a levegő Lóri és a megalázott Tichy között, klikkesedés, rivalizálás, örök harag, békíthetetlen ellentétek - és természetesen Lóránt bukása következett, fél évvel a kinevezés után. Lóri azonnal észrevette, ilyen közegben az ő kérlelhetetlen profizmusának nincsen jövője. Nem is hazudtolta meg magát, előbb Bécsbe disszidált, majd kisvártatva az NSZK-ban kötött ki. Családja, gyermekei itt maradtak Magyarországon, és soha többé nem is mehettek utána.

Meg kellett dolgoznia minden egyes márkáért, nyomorúságos hónapok következtek rá. Előbb az amatőrligában helyezkedett el edzőként, majd következett a Bundesliga. A régi nagy ellenfél, Fritz Walter nyúlt a hóna alá, szerződtette csapatához, a Kaiserslauternhez edzőnek.

Edzői karrierjét nem nehéz összefoglalni. No, nem azért, mert nem ért el eredményeket, nem aratott nagy győzelmeket - éppen ellenkezőleg, minden állomáshelyén menetrendszerűen érkezett a siker kinevezése után. Viszont végül mindenütt ugyanaz lett a nóta vége: Lórántot két éven belül mindenhonnan kirúgták, elbocsátották, vagy maguk a játékosok üldözték el. Lóránt edzői filozófiája ugyanis igencsak eredeti volt. Mindenütt azzal kezdte, hogy brutális fizetéseket és prémiumokat alkudott ki magának (amit meg is adtak neki, lévén, hogy megváltóként szerződtették), sőt azokat aztán nem volt rest behajtani sem. Amikor a szerződés megvolt, jó érzékkel leszólta a keretet, minősítette egy-két kulcsember képességeit (nem pozitívan persze), majd hozzálátott a tényleges munkához. Ami pedig nem állt másból, mint könyörtelen fizikai munkából. Minden állomáshelyén kérlelhetetlen könyörtelenséggel erőltette a területvédekezést - amihez rengeteget kellett futni, következésképpen pedig sokat és nagyon keményen edzeni. No, ezt nem sok helyen tolerálták neki a világon, még úgy sem, hogy az eredmények rendre őt igazolták. Játékosai közül a többség rendkívüli módon utálta - igen, Lóri szigorú volt, de csak annyira, mint amennyire saját magához játékosként is. Viszont ez a hetvenes években már túlment azon a bizonyos határon.

Az előtte évekig a kiesés ellen küzdő ’Lauternt mindjárt az ötödik helyre vezette első ottani szezonjában - azonban mindjárt örök ellenségeket szerzett magának. Otto Rehhagellel például úgy összerúgta a port, hogy az majdnem nekitámadott egy edzésen. Edzései élményszámba mentek, új elemeket hozott a német fociba. Taktikailag és technikailag is rendkívül képzett játékosokat faragott a tanítványaiból, persze közben a fizikai terhelést sem hanyagolta el.

Csapatait általában úgy készítette fel, hogy 120 percet bírjanak - így aki esetleg elsumákolta a hihetetlen kemény edzések egy részét, az is gond nélkül zakatolta végig a kilencven percet. Egy ízben azt találta mondani, hogy "a Bundesligában az a gond, hogy a játékosok túl nagyokat lépve vezetik a labdát. Gyors, apró, kiszámíthatatlan lépések kellenek." Ezek után pedig nem volt rest gumiabroncsokkal telepakolni az edzőpályát, hogy csiszolja kicsit játékosai technikai tudását.

Következő állomáshelye a Köln volt, amelyben hiába játszott ott a világbajnok Overath, mégsem tudott tartósan jó eredményeket produkálni. Lóránt kezdetnek kialkudott egy irreálisan magas fizetést (9000 márka+prémium), majd belevetette magát a munkába, természetesen a szokott habitusával. Overath-tal azon nyomban összebalhézott, szívből jövően és kölcsönösen utálták egymást, miközben a csapat a dobogón állt a bajnokságban. A klub azonban nem tudta fizetni Lóránt járandóságait (különösen a sok prémiumot), így innen is idejekorán távozott.

Németországban lassan közutálatnak örvendett, így Görögországba került, ahol megszerezte a PAOK-kal annak első bajnoki címét, hogy aztán megváltóként térjen vissza a Bundesligába. Pedig ismerték már, mint a rossz pénzt - mégis ő kellett, az ő profizmusa, az ő munkamorálja. Nem is akárhol, a két világbajnokot foglalkoztató Eintracht Frankfurtnál. A Majna-partiak történetük során először rúgtak ki edzőt akkoriban, (nyolc meccset vesztettek zsinórban) hogy jöhessen Lóri - aki természetesen jött, látott, győzött, majd kibékíthetetlenül összeveszett mindenkivel. 22 meccset nyert zsinórban a frankokkal, érdekes módon a csapat sztárjával, Grabowskival nagyon jól kijött - ám végül bekövetkezett az elkerülhetetlen, kicsinálta saját magát. A szezon után egy interjúban leszólta a csapat utánpótlás-nevelését, a vezetőség persze ezért kissé csúnyán nézett rá - ezt viszont Lóri nem tűrte el. Ezek után elszabadult a pokol, nyilatkozatháború, üvöltözés, sértődés, pereskedés, ajtócsapkodás, és így tovább. A Frankfurt azonban nem tudta kirúgni, hála az irreálisan magas végkielégítésének, így úgy tűnt, háborús helyzet közepette folytatja a szezont a Frankfurt. A mentőövet az éppen darabjaira hulló Bayern dobta a frankoknak, százezer márkáért ugyanis kivásárolták Lórántot a szerződéséből. Hiába, éppen hét meccset vesztettek sorozatban.

A világbajnokokkal, klasszisokkal teletűzdelt Bayernnél is impozánsan nyitott. Az első, decemberi, havas-fagyos edzés után csak ennyit bökött oda a kíváncsi újságíróknak: "Ennyi rossz focistát egy csomóban még sosem láttam. Esküszöm, szédülök." Aztán persze, ahogyan az mindenütt történt, beindította a saját boltját, és elkezdett nyerni a csapat. Össze-vissza játszatott mindenkit, hozta a területvédekezését, és nem mellesleg egyéni stílusának köszönhetően az egekbe szökkent a csapat önbizalma. Lóri ugyanis csak kétféleképpen tudott (akart?) szólni a csapathoz: vagy túlságosan dicsért, vagy túlzó módon elmarasztalt. Köztes út számára (nem csak ebben a tekintetben) nem létezett.

Elődjével ellentétben, Lóránt maga volt a megtestesült impulzus. Cramer a futball doktora volt, precíz, pontos, mindent előre kiszámító statisztikus, aki a modern eszközökben, a technikában, a felmérésekben és a rajzasztalon megtervezett meccsekben hitt. Lóri ezzel szemben mindent felforgatott, az irodájában csomókban állt a szivarhamu (ekkor már erősen dohányzott), mindenféle papír hevert szanaszéjjel - a külsőségekkel ugyanis nem szeretett foglalkozni. Őt csak a foci, és a játékosai érdekelték. Erről maga is sokat beszélt: "Nincs duma, nincs előadás, a futball harc a fennmaradásért, reflex, ösztön. Nálam egyetlen segédeszköz a labda, nincs szükségem súlyemelőkre és ökölvívókra. A legtöbb sportorvos csak fontoskodik. Én nem vagyok professzor, én paraszt vagyok, de megmondom így is: az összpontosítás zabálja a zsírt, a koncentráció, az idegállapot a legfontosabb. Frászt ér a tejcukorszint vizsgálata, ha a kapu előtt lyukat rúgsz. Őrültnek néztek? Világos. Az is vagyok."

Idővel persze itt is elfogyott a türelem, a klikkekre szakadt Bayern-öltöző egy kérdésben mutatkozott teljesen egységesnek: mindannyian a pokolba kívánták Lórántot. Sepp Maier, Martin Jol, Breitner és Gerd Müller is utálta (persze a területvédelme miatt), és ennek előszeretettel hangot is adtak a sajtóban. Még az egyébként nagyon csendes Rumenigge is morgott olykor-olykor a nem létező bajusza alatt. Az Ajaxot 8-0-ra verték fénykorukban, amikor aztán a játékosok megmakacsolták magukat, a Duisburg 7-1-gyel vágta haza őket. Erre Lóránt már csak ennyit mondott: "Ha öt-hat ember csak ácsorog, a legjobb taktika sem ér semmit. Olyan játékosok próbálkoztak a lestaktikával, akik azt sem tudják, mi az a les. Az egyetlen baj a területvédelemmel, hogy ha félresikerül, akkor mindig az edző a hibás. Az emberfogásnál a játékos a hibás, mert meg lehet számolni, ki lehet mutatni, hány párharcot veszített el."

A klub nem merte (tudta?) kirúgni Lórántot, csak betegszabadságra küldte, helyét magyar segítője, Csernai Pál vette át. Lóri azonban nem tudta visszafogni magát, talán sok volt a szabadideje, talán sok a volt feszültség, nem tudni pontosan, de gyakorlatilag mindenkit elküldött a bánatba a nyilatkozataiban. Breitnert fafejűnek nevezte, mire a világbajnok hátvéd egyszerűen lebolondozta a Mestert - egyértelművé vált, hogy a helyzet tarthatatlan. A vezetőség menesztette, mert Lóránt Gyula nyilatkozataival ártott a klub jó hírének.

A Schalkéhoz ment, ahol még többet keresett, mint Münchenben, de a botrányok csak nem kerülték el őt, éppen ezért visszament Görögországba, ott valamivel nyugodtabb körülmények között dolgozott. Megint a PAOK kispadján ül, amikor 1981. május 31-án utolérte végzete. Több szívrohamot is átélt az Olympiakosszal vívott bajnoki meccs során, az utolsó, végzetes a 76. percben érte, amikor egy kihagyott helyzet után cserejátékosa karjaiba omolva elvesztette az eszméletét. Többé nem tért magához.

Sokan tudni vélték, hogy a mérkőzés előtt magába roskadva ült egy asztalnál, és a régi időkre gondolt. Az Aranycsapatra, Magyarországra, a verhetetlenségre, talán a családjára is. Amúgy félhangosan meg is jegyezte valakinek, hogy Bozsik, Zakariás és Kocsis már nincsen köztünk - és azt is hozzátette, hogy "érzem, én leszek a következő". A magyar hatóságok akkor nem kívántak gondoskodni hazaszállításáról, ám idén végre örök nyugalmat lelt magyar földön, szerettei közelében. Hazahozatala után ismét eltemették Lóránt Gyula, az egykori Aranycsapat középhátvédjének hamvait május 14-án szülővárosában, Kőszegen.

Nyugodj békében, Lóri!

Forrás: Somosi István, Peterdi Pál - Lóri (1986, Lapkiadó Vállalat)

Hegedűs Henrik: A nagy magánzó (NST)

megosztom