Vélemény

Hová lettek az irányítók? - avagy a klasszikus 10-esek halála

  • Kele János
megosztom

Nem nehéz észrevenni, milyen hatalmas változáson ment keresztül a világfutball az utóbbi tíz évben, hisz a szemünk láttára játszódott le minden. Most induló sorozatunkban az utóbbi tíz év játékelméleti kérdéseit vizsgáljuk meg közelebbről.

Emlékszik még valaki a 2000-es Európa-bajnokságra? Naná, csaknem minden igazi foci-fanatikus elszoruló szívvel idézi fel azt a bizonyos csodálatos nyarat, amikor az öreg kontinens legjobb csapatai Hollandiában és Belgiumban mérkőztek az Henri Delaunay-kupáért. Vitathatatlanul az volt ugyanis az utolsó olyan nagy focitorna, amelyen a klasszikus értelemben vett támadófutball ült diadalt - azóta csak várunk, várunk a sokgólos, kiélezett mérkőzésekre, de hiába. Sem vb-n, sem Eb-n nem ismétlődött meg azóta az akkor tapasztalt fantasztikus játék. Hogy miért? Erre is választ ad talán taktikai sorozatunk első része.

Rui Costa, Zidane, Totti - a holland-belga közös rendezésű EB legjobb együtteseinek karmesterei ők. Igazi klasszikus 10-esek, labdaművészek, irányítók, kiszolgálók és befejezők egyszerre. Az ezredforduló futballstílusának megtestesítői. Trequartisták, akik a 2000-es Európa-bajnokságon ülték diadalukat - hogy aztán a játék fejlődése, evolúciója elsöpörje őket a futball-pályákról. Persze a trequartista sem jelenti pontosan ugynazt, mint a klasszikus tízes - az olasz nyelvből meghonosodó kifejezés inkább a visszavont csatárokra értendő, akiket a magyar szaknyelv gyakorta nevez kilenc és felesnek, vagy hamis kilencesnek is. Mivel azonban az évezred elején a játék fejlődése odáig jutott, hogy egy klasszikus 10-es és egy vérbeli trequartista szerepe körülbelül megegyezett, a cikkben szinte egymás szinonimájaként kezelem őket.

Talán nem mondok újat azzal senkinek, hogy az utóbbi tíz esztendő legjelentősebb játékelméleti változása, futball-evolúciós lépése a klasszikus 10-esek eltűnése a pályákról. Persze helytelenül fogalmazok kissé, csak a klasszikus 10-esek tűntek el, az irányítók nem - megvannak ők mai is, mindössze átalakult a szerepük, játéktér más területére helyezték őket az edzőik, és a feladataik is sokkal komplexebbé váltak. Sőt, most már egészen meglepő, ha 10-esben játszanak a pályán. No, de hát akkor hogy is van ez?

Rui Costa, a portugál válogatott karmestere a Szlovákia elleni EB-selejtezőben.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy megkérdezzük nagyapáinkat, dédapáinkat arról, hogy mit is jelent számára egy 10-es mezben játszó futballista. Ne lepődjünk meg rajta, hogy nem irányítót, vagy fazonszabászt említ – mert biztos vagyok benne, hogy nem azt fog! Hanem balösszekötőt. Az volt Puskás, az volt Pelé, az volt a hőskor szinte összes 10-ese; hiszen akkoriban a mezszám egyben a posztot is megmutatta. Szinte hihetetlen, de igaz, a magyar futball történetének legnagyobb sikerét éppen egy mezszám körüli (igaz szándékos) galiba okozta. Az 1953-as, londoni angol-magyaron ugyanis a mieink középcsatára, Hidegkuti Nándor nem ott helyezkedett, ahol egy vérbeli középcsatárnak kellett volna. Az „Öreg” (ahogy játékostársai már akkoriban becézték) ugyanis Sebes Gusztáv utasítására nemes egyszerűséggel feladta a középcsatár posztját, hátrébb caplatott a pályán őrzőivel (szinte a fedezetsorig), hatalmas lyukat ütve ezzel az angol védelem szívén. A futball tanítómesterei meg nemes egyszerűséggel csak kapkodták a fejüket, sehogy sem értették ugyanis, hogy az ellenfél 9-ese miképpen játszhat a fedezetsorban és nem a kapu torkában. Mire rájöttek a turpisságra, már 6-3 volt, a verhetetlenség nimbusza pedig végzetesen odalett.

Manapság persze ez már elképzelhetetlen, elvégre az enyészeté lett a fix számozás, minden futballista olyan mezszámmal a hátán lép pályára, amilyennel csak akar - kivéve ez alól talán a 10-est. Ennek a számnak valahogy mindig mágikus erőt tulajdonítottak a focipályák környékén, talán éppen azért, mert Pelé és Puskás szintű világklasszisok nevével azonosította a közvélemény. A varázs pedig varázs maradt mindörökre, akkor is, amikor a balösszekötők eltűntek, helyettük az irányító középpályásoké lett a 10-es trikó - sőt, talán még fokozódott is, hála egy bizonyos Diego Maradonának, aki ezzel a kétjegyű számmal a hátán száguldozott végig négy világbajnokságot is, sőt, kettőn ezek közül döntőig repítette az argentin gárdát.

Mostanság azonban kezd megkopni a szám mágikus ereje.  Hogy is ne, amikor olyan játékosok játszhatnak a legendás trikóban, mint William Gallas - akivel egyébként az égvilágon semmi probléma nincsen, mindössze az furcsa kissé, hogy középhátvéd.  Ide jutottunk kérem, a 10-es mezt a centerhalf öltötte magára.

No, de vissza 2000-hez, és a Benelux Eb-hez, hiszen valahonnan innen datálható a klasszikus irányítók mélyrepülése. Persze ekkor még a csúcson voltak, itt érték el azt a bizonyos tetőpontot, ahonnan már csak lefelé vezetett az út. A legjobb négybe jutó válogatottak mindegyikének fazonját egy klasszis trequartista szabta, miközben azok a csapatok, akik nem rendelkeztek egy átlagon felüli képességű irányítóval (Anglia, Németország, Norvégia, Csehország), szégyenkezve kullogtak haza.
Innen azonban már csak és kizárólag lefelé vezethetett az út. Az irányítók szépen lassan kivesztek a mezőnyből, távolabb kerültek a kaputól, más feladatokkal bíztak meg őket - elsősorban persze azért, mert a hatásra ellenhatással válaszolt a futball evolúciója, megjelentek a robosztus védekező középpályások, akiknek elsősorban az volt a feladatuk, hogy ne hagyják zavartalanul fickándozni az ellenfél 10-eseit. Ezt a jelenséget szokás szakmai berkekben Makelele-effektusnak nevezni. A védekező középpályások egyébként azóta is a modern futball kulcsemberei, s bár manapság már az ő szerepük is jóval összetettebb az akkorinál, rendületlenül tartják a helyüket a futball térképén. Ellentétben a klasszikus 10-esekkel.

Ők ugyanis eltűntek.

Bár kétségtelenül nem nyom nélkül. Amikor ugyanis a robosztus védekező-középpályások megjelentek a középpálya támadó harmadában, a 10-esek hátrébb vonultak, vitték magukkal az őrzőiket is, hogy a pálya más részein nyissanak üres területet a társaknak. A játéktér végzetesen leszűkült ebben az időszakban, a mérkőzések általában azon dőltek el, hogy az irányító középpályás képes volt-e folyosót nyitni társainak azzal, hogy végig leköti a rá kirendelt emberfogó védekező-középpályás figyelmét. Ha sikerült, máris nyert ügye volt - a csapat megszállhatta a pálya közepét, és néhány sikeres kiugrással az ellenfél mögé kerülhetett.

Ennek a szerepnek azonban már nem minden egykori klasszis irányító felelt meg. Rui Costa szinte észrevétlenül kopott ki a futball-körforgásából, ám nem véletlenül: a Milannál hoztak a helyére egy fiatal brazil srácot, Kakát, aki tökéletesen meg tudott felelni az új korszak elvárásainak: a bal szél felé mozgott el, szabad területeket nyitott a társainak, majd amikor a figyelem kissé elterelődött róla, lendületes rávezetéseivel kuszálta össze az ellenfél védelmét. Totti eközben csatár lett, Del Piero szintúgy, Zidane pedig a bal oldalra szorult a játék fejlődésével. Ők voltak akkora egyéniségek, klasszisok, hogy megtalálták a helyüket a pályán egy új szerepkörben, új feladatokkal is - ám aki nem volt ennyire komplex játékos, azt kegyetlenül felőrölte a futball evolúciója.

Az elbukókra talán nem is kell jobb példa, mint a Maradonát követő szinte összes argentin futball-generáció karmestere. Riquelme, Aimar, D’Alessandro - mind-mind az Európában végbement szerkezeti változás vesztesei voltak. Iszonyúan pengés, a pályán remekül látó, remekül passzoló játékosok voltak ők, ám gyenge fizikumuk miatt nem állhatták ki a próbát az új idők Makeleléi, Vieirái ellenében. A szélre nem elég gyorsak, csatárnak nem elég erőszakosak, magasak és erősek - az ördögi kör bezárult, hosszú távon egyszerűen egyiküknek sem volt helye a pályán a megváltozott viszonyrendszerek közepette.

Mint ahogyan azonban mindenre, a védekező-középpályás „erőemberekre” is volt válasza a futballnak: a már-már a végtelenségig leszűkített területeket újra ki kellett nyitni, hogy nagyobb tér álljon a támadó csapat rendelkezésére - ehhez pedig természetesen a széleken át vezet az út. A klasszikus vonalszélsők szinte pillanatokon belül eltűntek (egy kezemen meg tudom számolni, hány szaladgál jelenleg Európa topcsapataiban, Aaron Lennon például a Tottenhamben), helyettük megjelentek a technikailag tökéletesen képzett, atletikus, kétlábas, kiismerhetetlen játékosok, akik a vonal mellől befelé húzva alakítják ki maguknak a lövőhelyzeteket, és nyitják meg társaiknak a folyosókat az ellenfél védelme mögé.

Ez persze már egy másik történet, a következő részekben foglalkozom vele bővebben…

megosztom